Vers helyett

Verset akartam írni rólatok szép, vidám szövőleányok, csudaverset szerettem volna „költeni.” Ahogy az irodalom minőségellenőrei, a kritikusok mondanák: „nagyot.” S hiába cigaretta, hiába bármi… semmit sem tudok kitalálni, jóllehet, nyár óta töröm rajta a fejemet. De minek is mentegetőzöm, megírom majd a jövő őszön. Elvégre, ha a költő nem teljesíti tervét, attól még nem szenved a gyáripar. Más a baj. Az ihlet, hiába, nem jő: a munkafegyelem reám is kötelező. Ezért hát, íme nyersen, de elmondom a versem. Hol is kezdjem csak? Az a nyári, az a nyárvégi nap, mely összehozott minket jóakaratúlag, bár borúsan, olykor könnyet rezgett, talán az a nap volt eleddig a legszebb. S talán csak annyit mondhatok, végigtréfáltuk, végig a napot. Ti háromszáz méter vásznat szőttetek azon éjjel, s mégis volt tréfálnivaló kedvetek. S olyan, de olyan elegánsak voltatok, mint valami valóságos grófkisasszonyok. Azzal is kezdtem, emlékeztek-e? S ittunk az elegáns uralkodó osztály egészségire. Nem is sejtitek, mennyire jól esett, hogy csonka ceruzám miatt kinevettetek, s hogy újrakötöttétek nyakkendőm ügyetlen göcsét. Tanácsokkal láttatok el: ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó, milyen ing, nyakkendő való, egyáltalán, hogyan kell az osztályköltőnek öltözködnie… S újra koccintottunk a jóízlésű uralkodó osztály egészségire. Aztán verseket mondtam. – nem a magamét, – nagy költők nagy verseit. Hallgattatok, mosolyogtatok s dicsértetek, hogy én milyen sok szép verset tudok. Akkor elmondtam egyet régi-rólatok: „Szövőlány cukros ételekről álmodik s nem tud kartelekről”… S ti ezen is csak mosolyogtatok, s hogy a költőnek igaza ne legyen, valami nyalánkságot hoztatok nekem. Emlékeztek-e? És újra és újra koccintottunk a gazdag uralkodó osztály egészségire. Ezt akartam, szép vidám szövőleányok, ezt akartam megírni rólatok. Ha nem is olyan jó s nem mondható nagynak, tudom, nem írtak ennél igazabbat! 1955