Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre

Két jó barát, két kommunista, Te, meg én talpaltunk a háromszéki mezők ösvényén. Mentünk jó kedvvel, egymást hátba-hátba verve, míg mellettünk egy székely kaszáját pengette-fente, s izzadott. Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely biccentett-forma: kaszanyéllel, s morgott valami fukar jónapot. Zavarta a mi széles kedvünk. Hát amikor ösvényt vesztve, – időnk is volt, az állomás se messze –, „léhán” a fűbe heveredtünk! Ő nem tudhatta, kezünk is marta kapa s kaszanyél, csak azt látta, hogy a fűben két „dologkerülő” henyél. Két „tekergő” fújja a füstöt, s illetlenül nagyokat kacag. Hogy még a gyönge fűszálak is megbotránkozzanak! Pedig kacagni, kacagni kellett. Hát nem kacagni való? Miattunk strapálta magát fél délután egy ló. Miattunk fogtak be, hiába szabadkoztunk: gyalog vagyunk szokva, szekérre tettek, úgy vittek ki, ki az aratóba. Jaj, ha apám megtudná, ha apád látta volna! Mert azt sem tudta az a szikár kaszás, – míg talán az istenünket szidta –, a te apád takács, az enyém földműves, kollektivista. Azt sem tudta, honnan is tudta volna, én hosszú kilómétereket róva, azért mentem, hogy legyen füstölnivalója, ecet a levesbe, s hogy az asszony mindent, de mindent megkaphasson a boltban… Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?! Sejthette-e, hogy téged, még ott is, a fűbe dőlve, a népoktatás jövendője foglalkoztatott? Szívedben száz meg száz tervet hordtál. Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?… Két jó barát, két kommunista, Te meg én talpaltunk a háromszéki mezők ösvényén. Mentünk jókedvvel, egymást hátba-hátba verve, míg mellettünk egy székely kaszáját pengette-fente. 1956