Emlékezés

 

 

 

 

Tavaszi séta

Kimentem a Házsongárd fölé.
Nyesték a fákat.
Fütyörésztek a fanyesők,
s a fűrészek apró dalokat
dudorásztak,
aszerint, hogy milyen vastagok
voltak az ágak.
Egy felhő hátán ült
ingujjra vetkőzve a nap.
Mosolyára előbújtak
a fekete-piros szabóbogarak;
a tócsák kezetfogtak,
a füvek nőni kezdtek,
s a levegőben, jól érezhetően,
kesernyés füstszag rezgett.
Megjártam magam,
csak úgy céltalan.
Meg-megálltam,
cipőm orrával megpiszkáltam
egy-egy lehullott nedves galyat.
S ha jól emlékszem,
még valami buta hasonlítást is tettem.
Valahogy ilyenformán:
lám, lám,
életem fája alá is
így gyűl tömérdek évem,
számszerint huszonhat darab.
S jól esett, hogy egyet,
mely még nincs ki egészen,
lecsalhattam, úgy bizony –
s kacagtam saját hiúságomon…
Alkonyat tájt hiába vont a szél
zord ködöket a látóhatárra,
s hiába indította utcákhosszat
őszies szigorú patruláit.
Nem húztam összébb
nyakamban lobogó sálam.
És úgy jöttem, jöttem volna
egész hazáig,
de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –)
hol éppen véget ért az óra
s harsogva tódultak ki a lányok,
lasúbbra fogtam a lépést,
és mosolyogtam, rejtélyesen,
mint aki minden titoknak tudója.
 

1956

 

 

 

Emlékezés

De szép volt az az éjszaka!
Az égen sűrű csillagok,
s a sétatéren
gyér lámpák égtek.
Nyár volt.
A hold,
mint valami érem,
lógott a csönd kék felöltőjén,
a fák fölött.
– Két bogár összeütközött. –
A lombokon víg szellő lebegett,
halkan tereferéltek
a levelek,
s a levelek közt ott guggolt,
hallgatózott vigyázón,
talán még fénylett is
a gyönge villanyfénybe,
mint parányi harmatcseppek szoktak –
a béke.
Egyszóval: tökéletes,
mondhatnám, versre érdemes volt,
mi több – a villanyt kivéve –,
mintha
régi nagy költők verseiből,
azok mértékére
készült volna az egész éjszaka.
Ültem egy padon.
Mellettem párok sugdolóztak.
És az sem volt mai,
ahogyan néha el-elvillóztak
kuncogásaik apró szentjánosbogarai.
No, költő, – biztattam magam –
századom hű fia!
Hát nem hangol versre
téged is
ez a nagy éji harmónia?
Keresd csak, kutasd
s megleled,
mivel gazdagabb s kevesebb,
nemcsak a század,
de a perc is egyik a másikánál,
újfajta, igaz mondandót
éppen te ne találnál?…
Így virrasztottam én
s velem az éj,
(titkokat ringatott mélye). –
Hirtelen
megállt a hársak lélegzése:
Sóhajtott valaki…
Legyintettem.
Máskor is szoktak, régen is
s valószínűleg fognak is,
még a kommunizmusban is
a szerelmesek sóhajtani.
Tudom, a sóhaj meg nem halhat,
bármily rövidke legyen az,
száz év múlva, ezer év múlva,
mindig lesz szerelmes kamasz.
Lesz lány, aki a csók után
sóhajt, mint itt az iménti,
de ezt a sóhajt már soha senki,
soha más meg nem ismétli.
És támadt bennem szörnyű becsvágy,
amilyen talán senkibe:
azt a sóhajt, azt kellene,
s hátha
sikerülne is átmenteni
a halhatatlanságba.
 

1956

 

 

 

Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre

Két jó barát, két kommunista,
Te, meg én
talpaltunk a háromszéki
mezők ösvényén.
Mentünk jó kedvvel,
egymást hátba-hátba verve,
míg mellettünk egy székely
kaszáját pengette-fente,
s izzadott.
Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely
biccentett-forma: kaszanyéllel,
s morgott valami fukar jónapot.
Zavarta a mi széles kedvünk.
Hát amikor ösvényt vesztve,
– időnk is volt, az állomás se messze –,
„léhán” a fűbe heveredtünk!
Ő nem tudhatta,
kezünk is marta
kapa s kaszanyél,
csak azt látta, hogy a fűben
két „dologkerülő” henyél.
Két „tekergő” fújja a füstöt,
s illetlenül nagyokat kacag.
Hogy még a gyönge fűszálak is
megbotránkozzanak!
Pedig kacagni, kacagni kellett.
Hát nem kacagni való?
Miattunk strapálta magát
fél délután egy ló.
Miattunk fogtak be,
hiába szabadkoztunk:
gyalog vagyunk szokva,
szekérre tettek, úgy vittek ki,
ki az aratóba.
Jaj, ha apám megtudná,
ha apád látta volna!
Mert azt sem tudta az a szikár kaszás,
– míg talán az istenünket szidta –,
a te apád takács,
az enyém földműves, kollektivista.
Azt sem tudta, honnan is tudta volna,
én hosszú kilómétereket róva,
azért mentem, hogy legyen füstölnivalója,
ecet a levesbe, s hogy az asszony
mindent, de mindent megkaphasson
a boltban…
Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?!
Sejthette-e, hogy téged, még ott is,
a fűbe dőlve,
a népoktatás jövendője
foglalkoztatott?
Szívedben száz meg száz tervet hordtál.
Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?…
Két jó barát, két kommunista,
Te meg én
talpaltunk a háromszéki
mezők ösvényén.
Mentünk jókedvvel,
egymást hátba-hátba verve,
míg mellettünk egy székely
kaszáját pengette-fente.
 

1956

 

 

 

Vers a nyaralásról

Egy évi füst, egy évi szénpor,
egy évi irodaszag s még sorolhatnám,
egy évi mi minden után,
kimenni, ki a hegyek közé,
vagy le a tengerre…
Bizony, hogy jó dolog.
Már az az izgalom, a hurcolkodás,
a tolakodás, szóval
maga az utazás,
mire annyit, de annyit
panaszkodik az ember,
hogy majd egyre derűsebb kedvvel
emlékezzék vissza,
már az is kész
felüdülés.
S hát a megérkezés,
a fogadtatás, a villa…
Végig fürkészed szobád
minden zegzugát,
kipróbálod a villanyt, a vizet;
megtapogatod a függönyöket;
a szekrénybe is belekukkintasz;
port, piszkot keresel s nem találsz.
Berendezkedsz. Ismerkedel,
s ismerősökkel találkozol
a vacsoránál.
Elbeszélgetsz. Hallgatózol.
Fenyők illatoznak ablakod alatt,
szinte szobádban csobog a patak. –
Még mindig valamit csinálnál.
Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz
a kínosan tiszta ágyon,
míg elnyom az álom.
S reggelre akkorát aluszol,
hogy magad is elcsodálkozol.
Ugrasz, megreggelizel,
újságot, képeslapot veszel.
A bélyegragasztással
elpepecselsz egy fél műszakot.
Megírod, még a helyesírási hibákat is,
amit máskor nem tennél,
kijavítgatod.
Amikor végre
postán a levél,
hívnak ebédre.
Ebédelsz, bőségesen.
Rágyújtasz, ráérősen,
még szundítasz is egyet.
És jönnek az új s a régi ismerősök,
s neked is sétáló kedved támad.
Barangolsz. Gyönyörködsz
virágban, fűben, fában,
s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak,
észre sem vennéd
az este közeledtét.
Észre sem vennéd, hogy íme,
oda a nap…
Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag
s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle
kezd mocorogni benned,
rontja a kedved,
hogy csak néztél, láttál,
és semmit, de semmit nem csináltál.
Érvelni kezdesz:
hát a felkelés, az is dolog,
s a levélírás, az ebéd,
s délutáni alvás,
a kirándulás, – mind, mind munka.
S csöndesen elmosolyodva
nyugtatod meg magad.
Hisz nem dolgozik itt senki,
csak a pincér, a sofőr…
No meg a költő,
– de őt nem muszáj észrevenni –,
aki egy fenyőfának dőlve,
belepillantgat a jövendőbe,
s kuszán, sebtiben e sorokat rója,
mert nagyon felgyűlt a mondanivalója,
s mert érzi, enélkül csonka lenne
az emberiség történelme.
 

1955

 

 

 

Vers helyett

Verset akartam írni rólatok
szép, vidám szövőleányok,
csudaverset szerettem volna „költeni.”
Ahogy az irodalom minőségellenőrei,
a kritikusok mondanák: „nagyot.”
S hiába cigaretta, hiába bármi…
semmit sem tudok kitalálni,
jóllehet,
nyár óta töröm rajta a fejemet.
De minek is mentegetőzöm,
megírom majd a jövő őszön.
Elvégre, ha a költő
nem teljesíti tervét,
attól még nem szenved a gyáripar.
Más a baj.
Az ihlet, hiába, nem jő:
a munkafegyelem reám is kötelező.
Ezért hát, íme nyersen,
de elmondom a versem.
Hol is kezdjem csak?
Az a nyári, az a nyárvégi nap,
mely összehozott minket
jóakaratúlag,
bár borúsan, olykor könnyet rezgett,
talán az a nap volt eleddig a legszebb.
S talán csak annyit mondhatok,
végigtréfáltuk, végig a napot.
Ti háromszáz méter
vásznat szőttetek azon éjjel,
s mégis volt tréfálnivaló kedvetek.
S olyan, de olyan elegánsak voltatok,
mint valami valóságos
grófkisasszonyok.
Azzal is kezdtem, emlékeztek-e?
S ittunk az elegáns
uralkodó osztály egészségire.
Nem is sejtitek, mennyire jól esett,
hogy csonka ceruzám miatt
kinevettetek,
s hogy újrakötöttétek
nyakkendőm ügyetlen göcsét.
Tanácsokkal láttatok el:
ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó,
milyen ing, nyakkendő való,
egyáltalán, hogyan kell
az osztályköltőnek
öltözködnie…
S újra koccintottunk a jóízlésű
uralkodó osztály egészségire.
Aztán verseket mondtam.
– nem a magamét, –
nagy költők nagy verseit.
Hallgattatok, mosolyogtatok
s dicsértetek, hogy én milyen sok
szép verset tudok.
Akkor elmondtam egyet
régi-rólatok:
„Szövőlány cukros ételekről
álmodik s nem tud kartelekről”…
S ti ezen is
csak mosolyogtatok,
s hogy a költőnek igaza ne legyen,
valami nyalánkságot hoztatok nekem.
Emlékeztek-e?
És újra és újra koccintottunk a gazdag
uralkodó osztály egészségire.
Ezt akartam, szép vidám szövőleányok,
ezt akartam megírni rólatok.
Ha nem is olyan jó
s nem mondható nagynak,
tudom,
nem írtak ennél igazabbat!
 

1955

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]