Tavaszi séta
| Kimentem a Házsongárd fölé. |
| s a fűrészek apró dalokat |
| aszerint, hogy milyen vastagok |
|
| a fekete-piros szabóbogarak; |
| s a levegőben, jól érezhetően, |
| kesernyés füstszag rezgett. |
|
| cipőm orrával megpiszkáltam |
| egy-egy lehullott nedves galyat. |
| még valami buta hasonlítást is tettem. |
|
| számszerint huszonhat darab. |
| mely még nincs ki egészen, |
| lecsalhattam, úgy bizony – |
| s kacagtam saját hiúságomon… |
|
| Alkonyat tájt hiába vont a szél |
| zord ködöket a látóhatárra, |
| s hiába indította utcákhosszat |
| őszies szigorú patruláit. |
| És úgy jöttem, jöttem volna |
| de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –) |
| hol éppen véget ért az óra |
| s harsogva tódultak ki a lányok, |
| lasúbbra fogtam a lépést, |
| és mosolyogtam, rejtélyesen, |
| mint aki minden titoknak tudója. |
|
|
Emlékezés
| De szép volt az az éjszaka! |
| lógott a csönd kék felöltőjén, |
| – Két bogár összeütközött. – |
| A lombokon víg szellő lebegett, |
| s a levelek közt ott guggolt, |
| mint parányi harmatcseppek szoktak – |
|
| mondhatnám, versre érdemes volt, |
| mi több – a villanyt kivéve –, |
| régi nagy költők verseiből, |
| készült volna az egész éjszaka. |
| Mellettem párok sugdolóztak. |
| ahogyan néha el-elvillóztak |
| kuncogásaik apró szentjánosbogarai. |
|
| No, költő, – biztattam magam – |
| mivel gazdagabb s kevesebb, |
| de a perc is egyik a másikánál, |
|
| (titkokat ringatott mélye). – |
| megállt a hársak lélegzése: |
|
| Máskor is szoktak, régen is |
| s valószínűleg fognak is, |
|
| Tudom, a sóhaj meg nem halhat, |
| bármily rövidke legyen az, |
| száz év múlva, ezer év múlva, |
| mindig lesz szerelmes kamasz. |
| Lesz lány, aki a csók után |
| sóhajt, mint itt az iménti, |
| de ezt a sóhajt már soha senki, |
| soha más meg nem ismétli. |
| És támadt bennem szörnyű becsvágy, |
| azt a sóhajt, azt kellene, |
|
|
Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre
| Két jó barát, két kommunista, |
| egymást hátba-hátba verve, |
| míg mellettünk egy székely |
|
| Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely |
| biccentett-forma: kaszanyéllel, |
| s morgott valami fukar jónapot. |
| Zavarta a mi széles kedvünk. |
| Hát amikor ösvényt vesztve, |
| – időnk is volt, az állomás se messze –, |
| „léhán” a fűbe heveredtünk! |
|
| csak azt látta, hogy a fűben |
| két „dologkerülő” henyél. |
|
| Két „tekergő” fújja a füstöt, |
| s illetlenül nagyokat kacag. |
| Hogy még a gyönge fűszálak is |
|
| Pedig kacagni, kacagni kellett. |
| szekérre tettek, úgy vittek ki, |
|
| Mert azt sem tudta az a szikár kaszás, |
| – míg talán az istenünket szidta –, |
| az enyém földműves, kollektivista. |
|
| Azt sem tudta, honnan is tudta volna, |
| én hosszú kilómétereket róva, |
| azért mentem, hogy legyen füstölnivalója, |
| ecet a levesbe, s hogy az asszony |
| mindent, de mindent megkaphasson |
| Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?! |
|
| Sejthette-e, hogy téged, még ott is, |
| Szívedben száz meg száz tervet hordtál. |
| Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?… |
|
| Két jó barát, két kommunista, |
| egymást hátba-hátba verve, |
| míg mellettünk egy székely |
|
|
Vers a nyaralásról
| Egy évi füst, egy évi szénpor, |
| egy évi irodaszag s még sorolhatnám, |
| kimenni, ki a hegyek közé, |
| Már az az izgalom, a hurcolkodás, |
| hogy majd egyre derűsebb kedvvel |
|
| kipróbálod a villanyt, a vizet; |
| megtapogatod a függönyöket; |
| a szekrénybe is belekukkintasz; |
| port, piszkot keresel s nem találsz. |
| Berendezkedsz. Ismerkedel, |
| s ismerősökkel találkozol |
| Elbeszélgetsz. Hallgatózol. |
| Fenyők illatoznak ablakod alatt, |
| szinte szobádban csobog a patak. – |
| Még mindig valamit csinálnál. |
| Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz |
| S reggelre akkorát aluszol, |
| hogy magad is elcsodálkozol. |
|
| újságot, képeslapot veszel. |
| elpepecselsz egy fél műszakot. |
| Megírod, még a helyesírási hibákat is, |
|
| És jönnek az új s a régi ismerősök, |
| s neked is sétáló kedved támad. |
| s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak, |
| Észre sem vennéd, hogy íme, |
|
| Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag |
| s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle |
| hogy csak néztél, láttál, |
| és semmit, de semmit nem csináltál. |
| hát a felkelés, az is dolog, |
| a kirándulás, – mind, mind munka. |
| Hisz nem dolgozik itt senki, |
| – de őt nem muszáj észrevenni –, |
| aki egy fenyőfának dőlve, |
| belepillantgat a jövendőbe, |
| s kuszán, sebtiben e sorokat rója, |
| mert nagyon felgyűlt a mondanivalója, |
| s mert érzi, enélkül csonka lenne |
|
|
Vers helyett
| Verset akartam írni rólatok |
| szép, vidám szövőleányok, |
| csudaverset szerettem volna „költeni.” |
| Ahogy az irodalom minőségellenőrei, |
| a kritikusok mondanák: „nagyot.” |
| S hiába cigaretta, hiába bármi… |
| semmit sem tudok kitalálni, |
| nyár óta töröm rajta a fejemet. |
| De minek is mentegetőzöm, |
| megírom majd a jövő őszön. |
| attól még nem szenved a gyáripar. |
| a munkafegyelem reám is kötelező. |
|
| Az a nyári, az a nyárvégi nap, |
| bár borúsan, olykor könnyet rezgett, |
| talán az a nap volt eleddig a legszebb. |
| S talán csak annyit mondhatok, |
| végigtréfáltuk, végig a napot. |
| vásznat szőttetek azon éjjel, |
| s mégis volt tréfálnivaló kedvetek. |
| S olyan, de olyan elegánsak voltatok, |
| Azzal is kezdtem, emlékeztek-e? |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| Nem is sejtitek, mennyire jól esett, |
| hogy csonka ceruzám miatt |
| nyakkendőm ügyetlen göcsét. |
| ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó, |
| milyen ing, nyakkendő való, |
| S újra koccintottunk a jóízlésű |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| nagy költők nagy verseit. |
| Hallgattatok, mosolyogtatok |
| s dicsértetek, hogy én milyen sok |
| „Szövőlány cukros ételekről |
| álmodik s nem tud kartelekről”… |
| s hogy a költőnek igaza ne legyen, |
| valami nyalánkságot hoztatok nekem. |
| És újra és újra koccintottunk a gazdag |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| Ezt akartam, szép vidám szövőleányok, |
| ezt akartam megírni rólatok. |
| nem írtak ennél igazabbat! |
|
|
|