Tavaszi séta
Kimentem a Házsongárd fölé. |
s a fűrészek apró dalokat |
aszerint, hogy milyen vastagok |
|
a fekete-piros szabóbogarak; |
s a levegőben, jól érezhetően, |
kesernyés füstszag rezgett. |
|
cipőm orrával megpiszkáltam |
egy-egy lehullott nedves galyat. |
még valami buta hasonlítást is tettem. |
|
számszerint huszonhat darab. |
mely még nincs ki egészen, |
lecsalhattam, úgy bizony – |
s kacagtam saját hiúságomon… |
|
Alkonyat tájt hiába vont a szél |
zord ködöket a látóhatárra, |
s hiába indította utcákhosszat |
őszies szigorú patruláit. |
És úgy jöttem, jöttem volna |
de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –) |
hol éppen véget ért az óra |
s harsogva tódultak ki a lányok, |
lasúbbra fogtam a lépést, |
és mosolyogtam, rejtélyesen, |
mint aki minden titoknak tudója. |
|
|
Emlékezés
De szép volt az az éjszaka! |
lógott a csönd kék felöltőjén, |
– Két bogár összeütközött. – |
A lombokon víg szellő lebegett, |
s a levelek közt ott guggolt, |
mint parányi harmatcseppek szoktak – |
|
mondhatnám, versre érdemes volt, |
mi több – a villanyt kivéve –, |
régi nagy költők verseiből, |
készült volna az egész éjszaka. |
Mellettem párok sugdolóztak. |
ahogyan néha el-elvillóztak |
kuncogásaik apró szentjánosbogarai. |
|
No, költő, – biztattam magam – |
mivel gazdagabb s kevesebb, |
de a perc is egyik a másikánál, |
|
(titkokat ringatott mélye). – |
megállt a hársak lélegzése: |
|
Máskor is szoktak, régen is |
s valószínűleg fognak is, |
|
Tudom, a sóhaj meg nem halhat, |
bármily rövidke legyen az, |
száz év múlva, ezer év múlva, |
mindig lesz szerelmes kamasz. |
Lesz lány, aki a csók után |
sóhajt, mint itt az iménti, |
de ezt a sóhajt már soha senki, |
soha más meg nem ismétli. |
És támadt bennem szörnyű becsvágy, |
azt a sóhajt, azt kellene, |
|
|
Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre
Két jó barát, két kommunista, |
egymást hátba-hátba verve, |
míg mellettünk egy székely |
|
Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely |
biccentett-forma: kaszanyéllel, |
s morgott valami fukar jónapot. |
Zavarta a mi széles kedvünk. |
Hát amikor ösvényt vesztve, |
– időnk is volt, az állomás se messze –, |
„léhán” a fűbe heveredtünk! |
|
csak azt látta, hogy a fűben |
két „dologkerülő” henyél. |
|
Két „tekergő” fújja a füstöt, |
s illetlenül nagyokat kacag. |
Hogy még a gyönge fűszálak is |
|
Pedig kacagni, kacagni kellett. |
szekérre tettek, úgy vittek ki, |
|
Mert azt sem tudta az a szikár kaszás, |
– míg talán az istenünket szidta –, |
az enyém földműves, kollektivista. |
|
Azt sem tudta, honnan is tudta volna, |
én hosszú kilómétereket róva, |
azért mentem, hogy legyen füstölnivalója, |
ecet a levesbe, s hogy az asszony |
mindent, de mindent megkaphasson |
Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?! |
|
Sejthette-e, hogy téged, még ott is, |
Szívedben száz meg száz tervet hordtál. |
Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?… |
|
Két jó barát, két kommunista, |
egymást hátba-hátba verve, |
míg mellettünk egy székely |
|
|
Vers a nyaralásról
Egy évi füst, egy évi szénpor, |
egy évi irodaszag s még sorolhatnám, |
kimenni, ki a hegyek közé, |
Már az az izgalom, a hurcolkodás, |
hogy majd egyre derűsebb kedvvel |
|
kipróbálod a villanyt, a vizet; |
megtapogatod a függönyöket; |
a szekrénybe is belekukkintasz; |
port, piszkot keresel s nem találsz. |
Berendezkedsz. Ismerkedel, |
s ismerősökkel találkozol |
Elbeszélgetsz. Hallgatózol. |
Fenyők illatoznak ablakod alatt, |
szinte szobádban csobog a patak. – |
Még mindig valamit csinálnál. |
Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz |
S reggelre akkorát aluszol, |
hogy magad is elcsodálkozol. |
|
újságot, képeslapot veszel. |
elpepecselsz egy fél műszakot. |
Megírod, még a helyesírási hibákat is, |
|
És jönnek az új s a régi ismerősök, |
s neked is sétáló kedved támad. |
s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak, |
Észre sem vennéd, hogy íme, |
|
Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag |
s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle |
hogy csak néztél, láttál, |
és semmit, de semmit nem csináltál. |
hát a felkelés, az is dolog, |
a kirándulás, – mind, mind munka. |
Hisz nem dolgozik itt senki, |
– de őt nem muszáj észrevenni –, |
aki egy fenyőfának dőlve, |
belepillantgat a jövendőbe, |
s kuszán, sebtiben e sorokat rója, |
mert nagyon felgyűlt a mondanivalója, |
s mert érzi, enélkül csonka lenne |
|
|
Vers helyett
Verset akartam írni rólatok |
szép, vidám szövőleányok, |
csudaverset szerettem volna „költeni.” |
Ahogy az irodalom minőségellenőrei, |
a kritikusok mondanák: „nagyot.” |
S hiába cigaretta, hiába bármi… |
semmit sem tudok kitalálni, |
nyár óta töröm rajta a fejemet. |
De minek is mentegetőzöm, |
megírom majd a jövő őszön. |
attól még nem szenved a gyáripar. |
a munkafegyelem reám is kötelező. |
|
Az a nyári, az a nyárvégi nap, |
bár borúsan, olykor könnyet rezgett, |
talán az a nap volt eleddig a legszebb. |
S talán csak annyit mondhatok, |
végigtréfáltuk, végig a napot. |
vásznat szőttetek azon éjjel, |
s mégis volt tréfálnivaló kedvetek. |
S olyan, de olyan elegánsak voltatok, |
Azzal is kezdtem, emlékeztek-e? |
uralkodó osztály egészségire. |
|
Nem is sejtitek, mennyire jól esett, |
hogy csonka ceruzám miatt |
nyakkendőm ügyetlen göcsét. |
ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó, |
milyen ing, nyakkendő való, |
S újra koccintottunk a jóízlésű |
uralkodó osztály egészségire. |
|
nagy költők nagy verseit. |
Hallgattatok, mosolyogtatok |
s dicsértetek, hogy én milyen sok |
„Szövőlány cukros ételekről |
álmodik s nem tud kartelekről”… |
s hogy a költőnek igaza ne legyen, |
valami nyalánkságot hoztatok nekem. |
És újra és újra koccintottunk a gazdag |
uralkodó osztály egészségire. |
|
Ezt akartam, szép vidám szövőleányok, |
ezt akartam megírni rólatok. |
nem írtak ennél igazabbat! |
|
|
|