Tűnődés csillagok alatt
| Hosszan néztem én az este |
| Addig néztem, addig-addig, |
|
| s csöndessége bennem olykor |
| reményt reményre zöldágaz. |
|
| Most is, hogy ott nézelődtem, |
| Úgy éreztem, mintha máris |
| fönn a csillagok
közt lennék. |
|
| Gyermekálmom két pej lovát |
| befogtam a Nagy Göncölbe, |
| s hajtottam a Hadak útján |
|
| találkoztam, és a holdnál |
|
| Vásárt csaptam, s
jegyet vettem |
| írhatott a Föld naptára. – |
|
| (nem csoda, hisz ingben voltam), |
| vissza, le a földre hulltam. |
|
| Földi
tárgyak nőttek körém, |
| Hajnalodott, s a
csillagok |
| messzibbről kezdtek fényleni. |
|
| s reám kacagott az égbolt: |
| „Talán meghalsz, anélkül, hogy |
|
| Tán a hangod se jut tovább, |
| szinte látom, téged sajnál. |
|
| És te akarsz hinni, merni, |
| álmodozni
más bolygóról?” – |
| szálltak fel a keskeny
Oltból. |
|
| Szárközépig ért a harmat, |
| nyomot hagytam benne verten, |
| de tudtam, ha jő az este, |
|
| Végzem, mit az idő rám
mér, |
| végzem, ha kell százszorozva! |
| Hinni kell csak, s följutunk mi, |
| föl a fényes csillagokba! |
|
|
Hosszú sor, rövid sor…
| nagyobb terheket raksz-e? |
|
| Van-e a versnél súlyosabb, |
|
| Lettem esetlen s halovány, |
| csak lelkem maradt büszke. |
| De minden sorom, – jó, vagy rossz –, |
|
| vagy száll, száll föl az égig, |
|
| dicsőbb terheket raksz-e? |
|
|
Csendes pohárköszöntő újév reggelén
| különösebben nagy dolgot. |
|
| Érje el, ki mit szeretne, |
| s ha elérte, többre vágyjon, |
| s megint többre. Tiszta szívből |
|
| Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, |
| s ki honnan jött, soha soha |
|
| Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, |
| vissza nem fognak a kátyúk… |
| A többit majd apródonként |
|
| Gyönyörködjünk még sokáig |
|
|
Kóbor kutya
| Előbb csak háztól házig verték, |
| Most két falu között tétován |
|
| Bátor kutya volt, eleinte |
| még meg-megkapta a botot. |
|
| A madártól is félrerebben, |
| foga is már csak azért van, hogy |
|
| Szederjes nyelve vizet keres, |
| Szája két felén undorítón |
|
| Sír. Vonyítana, de azt se mer, |
| hátha meghallja valaki. – |
| Menti a bőrét céltalanul, |
|
| Menti a bőrét céltalanul. |
| Csak a bőre van, semmi más. – |
|
|
Arany János kalapja
| Valami nagy megilletődöttség |
| szokott erőt
venni rajtam, |
| valahányszor ott járok a szalontai |
|
| S ilyen
tiszteletlenségre hogy adhattam |
| mégis fejem, ma sem tudom… |
| Megírom, de az az öreg múzeum-őr |
|
| Böngészgettem a megsárgult |
|
| (talán mert csak magam voltam) |
|
| Úgy járkáltam,
mint valami, |
| engedtessék e szó: rokon. |
| S derültem a bécsiesen
fogalmazott |
|
| s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, |
| ékkövekkel cicomázva ment-e véle |
|
| S hogy érezhette ott magát |
| a sok fényes
udvaronc közt, |
| hátulsó jobb lábra kesely, |
|
| Ott az írás a többi közt, |
| megfakult már – negyvenhétből
datálódik. |
| Olyan gonddal s szép magyarul |
| írta azt is, mint a Toldit. |
|
| egyik-másik kollégám ha versek helyett |
|
| Tudom, nem volt
illedelmes |
| e gondolat s helyhez méltó. |
| De, amint már említettem,
lehullt rólam |
| akkor minden illem-béklyó. |
|
| Szinte ugráltam a lépcsőn, |
| Nőttön-nőtt a kedvem s véle |
| bátorságom emeletről emeletre. |
|
| S hogy fölértem legfölülre, |
| egy kísértő párnás széknek. |
|
| S ott a fogas, s a fogason a kalapja! |
| Molyrágta és por porosul karimáján. |
| Ekkor biztatni kezdett az ördög: |
| Mi lenne, ha fölpróbálnám? |
|
| Föl kellene
próbálni… föl! |
| „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… |
|
| Fölpróbáltam. Nyakamig ért. |
| Nagy volt, szörnyen nagy és örök. |
| Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: |
|
|
|