Sirálytánc

 

 

 

 

Tűnődés csillagok alatt

 

 

 

 

Tűnődés csillagok alatt

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.
Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.
Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
– Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. –
Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.
Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.
Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
„Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.
Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.
És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?” –
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.
Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.
Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!
 

1955

 

 

 

Hosszú sor, rövid sor…

Hosszú sor, rövid sor,
a végén rím, vagy az se:
vállamra, vajúdó világ,
nagyobb terheket raksz-e?
Van-e a versnél súlyosabb,
nehezebb földi áru? –
Én évek óta cipelem
és lettem hajlotthátú.
Lettem esetlen s halovány,
csak lelkem maradt büszke.
De minden sorom, – jó, vagy rossz –,
égő lelkemnek füstje.
Szemet csíp, torkot rág,
vagy száll, száll föl az égig,
először rajtam próbálja
erejét, gyöngédségit…
Hosszú sor, rövid sor,
a végén rím, vagy az se:
vállamra, vajúdó világ,
dicsőbb terheket raksz-e?
 

1956

 

 

 

Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
 

1956

 

 

 

Varjak a hó tetején

Varjak a hó tetején
s a kopár
havas fákon:
kár.
Takaratlan szőlő
s a tengeri szár
lábon:
kár.
Tél van. Mit is tehetne
a madár?…
.    .    .    .    .
Kár, kár, kár.
 

1955

 

 

 

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.
Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!
A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.
Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.
Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. –
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.
Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. –
Hol késel,
irgalmas vadász!?
 

1955

 

 

 

Arany János kalapja

Valami nagy megilletődöttség
szokott erőt venni rajtam,
valahányszor ott járok a szalontai
Arany János-múzeumban.
Már maga a Csonkatorony
iránt való tiszteletem
akkora, hogy jó félnapi
izgalomnak elég nekem.
S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam
mégis fejem, ma sem tudom…
Megírom, de az az öreg múzeum-őr
azért meg ne haragudjon.
Böngészgettem a megsárgult
emlékek közt áhitattal.
De sokszor pirított reám
már eddig is az a nehány
üveggel borított asztal.
De most…
(talán mert csak magam voltam)
minden elfogódottságtól
egészen megszabadultam.
Úgy járkáltam, mint valami,
engedtessék e szó: rokon.
S derültem a bécsiesen fogalmazott
finom báli meghívókon.
Vajon ment-e el a bálba,
s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson,
ékkövekkel cicomázva ment-e véle
a jó tekintetes asszony?
S hogy érezhette ott magát
a sok fényes udvaronc közt,
ő, aki még valamikor
cédulát írt Csegi Mihály
hátulsó jobb lábra kesely,
fekete mén-csikajáról?
Ott az írás a többi közt,
megfakult már – negyvenhétből datálódik.
Olyan gonddal s szép magyarul
írta azt is, mint a Toldit.
Erről az jutott eszembe,
be megtisztulna a líra:
egyik-másik kollégám ha versek helyett
marhacédulákat írna.
Tudom, nem volt illedelmes
e gondolat s helyhez méltó.
De, amint már említettem, lehullt rólam
akkor minden illem-béklyó.
Szinte ugráltam a lépcsőn,
önmagammal kötekedve.
Nőttön-nőtt a kedvem s véle
bátorságom emeletről emeletre.
S hogy fölértem legfölülre,
hol a bútorai élnek,
alig tudtam ellenállni
egy kísértő párnás széknek.
S ott a fogas, s a fogason a kalapja!
Molyrágta és por porosul karimáján.
Ekkor biztatni kezdett az ördög:
Mi lenne, ha fölpróbálnám?
Föl kellene próbálni… föl!
„Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha…
Én istenem, de jó lenne,
ha ez a kalap találna.
Fölpróbáltam. Nyakamig ért.
Nagy volt, szörnyen nagy és örök.
Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam:
No de sebaj, belenövök.
 

1955

 

 

 

Emlékezés

 

 

 

 

Tavaszi séta

Kimentem a Házsongárd fölé.
Nyesték a fákat.
Fütyörésztek a fanyesők,
s a fűrészek apró dalokat
dudorásztak,
aszerint, hogy milyen vastagok
voltak az ágak.
Egy felhő hátán ült
ingujjra vetkőzve a nap.
Mosolyára előbújtak
a fekete-piros szabóbogarak;
a tócsák kezetfogtak,
a füvek nőni kezdtek,
s a levegőben, jól érezhetően,
kesernyés füstszag rezgett.
Megjártam magam,
csak úgy céltalan.
Meg-megálltam,
cipőm orrával megpiszkáltam
egy-egy lehullott nedves galyat.
S ha jól emlékszem,
még valami buta hasonlítást is tettem.
Valahogy ilyenformán:
lám, lám,
életem fája alá is
így gyűl tömérdek évem,
számszerint huszonhat darab.
S jól esett, hogy egyet,
mely még nincs ki egészen,
lecsalhattam, úgy bizony –
s kacagtam saját hiúságomon…
Alkonyat tájt hiába vont a szél
zord ködöket a látóhatárra,
s hiába indította utcákhosszat
őszies szigorú patruláit.
Nem húztam összébb
nyakamban lobogó sálam.
És úgy jöttem, jöttem volna
egész hazáig,
de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –)
hol éppen véget ért az óra
s harsogva tódultak ki a lányok,
lasúbbra fogtam a lépést,
és mosolyogtam, rejtélyesen,
mint aki minden titoknak tudója.
 

1956

 

 

 

Emlékezés

De szép volt az az éjszaka!
Az égen sűrű csillagok,
s a sétatéren
gyér lámpák égtek.
Nyár volt.
A hold,
mint valami érem,
lógott a csönd kék felöltőjén,
a fák fölött.
– Két bogár összeütközött. –
A lombokon víg szellő lebegett,
halkan tereferéltek
a levelek,
s a levelek közt ott guggolt,
hallgatózott vigyázón,
talán még fénylett is
a gyönge villanyfénybe,
mint parányi harmatcseppek szoktak –
a béke.
Egyszóval: tökéletes,
mondhatnám, versre érdemes volt,
mi több – a villanyt kivéve –,
mintha
régi nagy költők verseiből,
azok mértékére
készült volna az egész éjszaka.
Ültem egy padon.
Mellettem párok sugdolóztak.
És az sem volt mai,
ahogyan néha el-elvillóztak
kuncogásaik apró szentjánosbogarai.
No, költő, – biztattam magam –
századom hű fia!
Hát nem hangol versre
téged is
ez a nagy éji harmónia?
Keresd csak, kutasd
s megleled,
mivel gazdagabb s kevesebb,
nemcsak a század,
de a perc is egyik a másikánál,
újfajta, igaz mondandót
éppen te ne találnál?…
Így virrasztottam én
s velem az éj,
(titkokat ringatott mélye). –
Hirtelen
megállt a hársak lélegzése:
Sóhajtott valaki…
Legyintettem.
Máskor is szoktak, régen is
s valószínűleg fognak is,
még a kommunizmusban is
a szerelmesek sóhajtani.
Tudom, a sóhaj meg nem halhat,
bármily rövidke legyen az,
száz év múlva, ezer év múlva,
mindig lesz szerelmes kamasz.
Lesz lány, aki a csók után
sóhajt, mint itt az iménti,
de ezt a sóhajt már soha senki,
soha más meg nem ismétli.
És támadt bennem szörnyű becsvágy,
amilyen talán senkibe:
azt a sóhajt, azt kellene,
s hátha
sikerülne is átmenteni
a halhatatlanságba.
 

1956

 

 

 

Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre

Két jó barát, két kommunista,
Te, meg én
talpaltunk a háromszéki
mezők ösvényén.
Mentünk jó kedvvel,
egymást hátba-hátba verve,
míg mellettünk egy székely
kaszáját pengette-fente,
s izzadott.
Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely
biccentett-forma: kaszanyéllel,
s morgott valami fukar jónapot.
Zavarta a mi széles kedvünk.
Hát amikor ösvényt vesztve,
– időnk is volt, az állomás se messze –,
„léhán” a fűbe heveredtünk!
Ő nem tudhatta,
kezünk is marta
kapa s kaszanyél,
csak azt látta, hogy a fűben
két „dologkerülő” henyél.
Két „tekergő” fújja a füstöt,
s illetlenül nagyokat kacag.
Hogy még a gyönge fűszálak is
megbotránkozzanak!
Pedig kacagni, kacagni kellett.
Hát nem kacagni való?
Miattunk strapálta magát
fél délután egy ló.
Miattunk fogtak be,
hiába szabadkoztunk:
gyalog vagyunk szokva,
szekérre tettek, úgy vittek ki,
ki az aratóba.
Jaj, ha apám megtudná,
ha apád látta volna!
Mert azt sem tudta az a szikár kaszás,
– míg talán az istenünket szidta –,
a te apád takács,
az enyém földműves, kollektivista.
Azt sem tudta, honnan is tudta volna,
én hosszú kilómétereket róva,
azért mentem, hogy legyen füstölnivalója,
ecet a levesbe, s hogy az asszony
mindent, de mindent megkaphasson
a boltban…
Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?!
Sejthette-e, hogy téged, még ott is,
a fűbe dőlve,
a népoktatás jövendője
foglalkoztatott?
Szívedben száz meg száz tervet hordtál.
Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?…
Két jó barát, két kommunista,
Te meg én
talpaltunk a háromszéki
mezők ösvényén.
Mentünk jókedvvel,
egymást hátba-hátba verve,
míg mellettünk egy székely
kaszáját pengette-fente.
 

1956

 

 

 

Vers a nyaralásról

Egy évi füst, egy évi szénpor,
egy évi irodaszag s még sorolhatnám,
egy évi mi minden után,
kimenni, ki a hegyek közé,
vagy le a tengerre…
Bizony, hogy jó dolog.
Már az az izgalom, a hurcolkodás,
a tolakodás, szóval
maga az utazás,
mire annyit, de annyit
panaszkodik az ember,
hogy majd egyre derűsebb kedvvel
emlékezzék vissza,
már az is kész
felüdülés.
S hát a megérkezés,
a fogadtatás, a villa…
Végig fürkészed szobád
minden zegzugát,
kipróbálod a villanyt, a vizet;
megtapogatod a függönyöket;
a szekrénybe is belekukkintasz;
port, piszkot keresel s nem találsz.
Berendezkedsz. Ismerkedel,
s ismerősökkel találkozol
a vacsoránál.
Elbeszélgetsz. Hallgatózol.
Fenyők illatoznak ablakod alatt,
szinte szobádban csobog a patak. –
Még mindig valamit csinálnál.
Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz
a kínosan tiszta ágyon,
míg elnyom az álom.
S reggelre akkorát aluszol,
hogy magad is elcsodálkozol.
Ugrasz, megreggelizel,
újságot, képeslapot veszel.
A bélyegragasztással
elpepecselsz egy fél műszakot.
Megírod, még a helyesírási hibákat is,
amit máskor nem tennél,
kijavítgatod.
Amikor végre
postán a levél,
hívnak ebédre.
Ebédelsz, bőségesen.
Rágyújtasz, ráérősen,
még szundítasz is egyet.
És jönnek az új s a régi ismerősök,
s neked is sétáló kedved támad.
Barangolsz. Gyönyörködsz
virágban, fűben, fában,
s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak,
észre sem vennéd
az este közeledtét.
Észre sem vennéd, hogy íme,
oda a nap…
Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag
s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle
kezd mocorogni benned,
rontja a kedved,
hogy csak néztél, láttál,
és semmit, de semmit nem csináltál.
Érvelni kezdesz:
hát a felkelés, az is dolog,
s a levélírás, az ebéd,
s délutáni alvás,
a kirándulás, – mind, mind munka.
S csöndesen elmosolyodva
nyugtatod meg magad.
Hisz nem dolgozik itt senki,
csak a pincér, a sofőr…
No meg a költő,
– de őt nem muszáj észrevenni –,
aki egy fenyőfának dőlve,
belepillantgat a jövendőbe,
s kuszán, sebtiben e sorokat rója,
mert nagyon felgyűlt a mondanivalója,
s mert érzi, enélkül csonka lenne
az emberiség történelme.
 

1955

 

 

 

Vers helyett

Verset akartam írni rólatok
szép, vidám szövőleányok,
csudaverset szerettem volna „költeni.”
Ahogy az irodalom minőségellenőrei,
a kritikusok mondanák: „nagyot.”
S hiába cigaretta, hiába bármi…
semmit sem tudok kitalálni,
jóllehet,
nyár óta töröm rajta a fejemet.
De minek is mentegetőzöm,
megírom majd a jövő őszön.
Elvégre, ha a költő
nem teljesíti tervét,
attól még nem szenved a gyáripar.
Más a baj.
Az ihlet, hiába, nem jő:
a munkafegyelem reám is kötelező.
Ezért hát, íme nyersen,
de elmondom a versem.
Hol is kezdjem csak?
Az a nyári, az a nyárvégi nap,
mely összehozott minket
jóakaratúlag,
bár borúsan, olykor könnyet rezgett,
talán az a nap volt eleddig a legszebb.
S talán csak annyit mondhatok,
végigtréfáltuk, végig a napot.
Ti háromszáz méter
vásznat szőttetek azon éjjel,
s mégis volt tréfálnivaló kedvetek.
S olyan, de olyan elegánsak voltatok,
mint valami valóságos
grófkisasszonyok.
Azzal is kezdtem, emlékeztek-e?
S ittunk az elegáns
uralkodó osztály egészségire.
Nem is sejtitek, mennyire jól esett,
hogy csonka ceruzám miatt
kinevettetek,
s hogy újrakötöttétek
nyakkendőm ügyetlen göcsét.
Tanácsokkal láttatok el:
ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó,
milyen ing, nyakkendő való,
egyáltalán, hogyan kell
az osztályköltőnek
öltözködnie…
S újra koccintottunk a jóízlésű
uralkodó osztály egészségire.
Aztán verseket mondtam.
– nem a magamét, –
nagy költők nagy verseit.
Hallgattatok, mosolyogtatok
s dicsértetek, hogy én milyen sok
szép verset tudok.
Akkor elmondtam egyet
régi-rólatok:
„Szövőlány cukros ételekről
álmodik s nem tud kartelekről”…
S ti ezen is
csak mosolyogtatok,
s hogy a költőnek igaza ne legyen,
valami nyalánkságot hoztatok nekem.
Emlékeztek-e?
És újra és újra koccintottunk a gazdag
uralkodó osztály egészségire.
Ezt akartam, szép vidám szövőleányok,
ezt akartam megírni rólatok.
Ha nem is olyan jó
s nem mondható nagynak,
tudom,
nem írtak ennél igazabbat!
 

1955

 

 

 

Apróságok

 

 

 

 

Dávid Ferenc emlékkövére

Te hitetlen hitalapító nagy magyar!
Itt küzdöttél végsőt egy-isteneddel
s börtönöd öles kőfalaival.
 

Déva, 1955

 

 

 

Vásár

Száz lejt kért a zsibárus
összes verseidért, Babits Mihály.
Száz lej volt minden pénzem,
megadtam mégis, meg ám:
mert költőre alkudni – szégyen.
 

1956

 

 

 

Régi rímpár szomorú gondolattal

Vajon régen is, amikor nemcsak
ódát volt muszáj írjon a költő,
akkor is ilyen rövid volt
az egy-emberöltő?
 

1956

 

 

 

Első kötetem nekrológja

Elfogytak verseim
mindjárt az első héten.
Nem dicsekvésből mondom ezt,
csak vigasztalásképpen.
Kis kötet volt. Elhallgatták.
Ilyen az élet sodra.
Jobb így, mintha dicsőítve
boltokban porosodna.
 

1956

 

 

 

Tudósítás

Báránybőgéstől hangos a határ.
Nyílik az ibolya. Tavasz van.
Különben az utak tele sárral
s az emberek panasszal.
 

1955. április

 

 

 

Azt kívánom…

Azt kívánom, bár remélem,
egyelőre meg nem érem –
azt kívánom, ilyen nyári,
ilyen melegszavú este
jöjjön az a végső álom
sokatlátott két szememre.
 

1956. június

 

 

 

Csendélet

Szobám hideg,
söpretlen,
az ágyam is
vetetlen.
Könyv könyv hátán…
rendetlen
az én legény-
életem.
 

1955

 

 

 

Csók a lépcsőházban

Összerebbentünk ijedten:
„Jaj, ne, ne, meglátnak”.
S látod, most eldicsekedem
az egész világnak.
 

1956

 

 

 

Egy senkire

Akinek nem inge, ne vegye magára
„A nép, a nép!” Hisz néped nincsen,
osztályod hogy lenne neked?
Legkönnyebben: „teoretice”
keresed meg a kenyered.
Janicsár vagy, janicsár hittel,
vakmerőséged: félelem.
Kenyérféltő dárdád nyelével
akarsz elbánni énvelem?
Ó, a dárda, a dárda ósdi,
nagyon elavult fegyver már.
Ha nem kis gyáva, volnál Toldi,
le engem úgyse bírhatnál…
De mért is háborodom így fel?
Ugasson, aki kutya lett.
A nép is, én is, bár idővel,
túléljük senkiségedet.
 

1956

 

 

 

Üzenet pásztortűzhöz

 

 

 

 

Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.
Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.
S a földgömbre –
hát nem igazságtalanság? –
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.
Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézenfogva,
beletáncolja magát –
a Marosba.
 

1956

 

 

 

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
 

1955

 

 

 

Öreg kút az utca szádán…

Öreg kút az utca szádán,
öreg asszony ül a káván.
Mint a botja, olyan görbe,
beleréved a vödörbe.
Nézi magát, motyog, motyog.
Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
de a mosoly nem sikerül,
abbahagyja kedvetlenül.
Jaj, mert az a félvödör víz
égeti, mint eleven tűz.
Ég a karja, ég a háta,
azért ült le a kávára.
Én istenem, hányadik is!
Nincs a kútban most annyi víz,
amennyit ő eddigelé
húzott reggel s estefelé.
Ha az a víz egybefolyna,
fél falunak elég volna.
Nagy tó lenne, talán tenger,
elsírt, lenyelt könnyeivel.
Talán ezen, talán máson –
tűnődik az elmúláson.
Sokáig élt, nincs más bűne…
S ottfelejti magát ülve.
 

1956

 

 

 

A mi utcánk

A mi utcánk olyan utca,
nem is utca, csak fél utca.
Egyik felén füstös, mohás
cserepekkel három faház.
Átellenben üres kert és
szegydeszkákból rossz kerítés,
három fűzfa, térdig nyesve,
vigyázgat a verebekre.
A fűzfáktól kicsit fönnébb,
ahol már a végét hinnéd,
érkezvén a mi kapunkba,
megszusszan a keskeny utca.
Onnan aztán jobbra kaptat,
két kapu és három ablak
útját állja, s mondja: vissza.
Nem zsákutca: csak tarisznya.
Nem is módos, inkább szegény
(jaj, de nagyon szeretem én).
Innen csak indulni lehet,
s aki indul, visszajöhet.
Tisztesség dolgában mindig
tanulhat itt, el a sírig.
Becsületből, akit innen
tarisznyáltak, azt egykönnyen
nem fogja az élet piszka,
mert itt még a sár is tiszta. –
Nem is értem, az a pózna,
lenn a sarkon várakozva,
miért nem mer fönnebb lépni,
lehet, hogy a fényét félti.
 

1956

 

 

 

Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra

Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe.
Hadd lássam a székely hegyek
bükkös, fenyős kéklő ormát,
ahonnan már, amint hittem,
csak egy lépés a mennyország.
Hadd lássam a csoronkáló
nagy medrű kis patakokat
s az ősz felé délig deres,
eldugott friss tisztásokat.
Szálljatok föl, lassú ködök,
emlékeim száz bokráról,
volt társaim folton-foltos
ázott-pállott gúnyájáról.
Hadd halljanak valamit már
annyi idő után rólam,
mert nekem most hozzuk mérten
kegyetlenül jól dolgom van.
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,
annyit s annyi felé járva,
olyan rég nem tarisznyáltam
rojtozott bőr tarisznyába.
Nekem már a hold csak bolygó
s az a pásztor folt a holdon,
a fejemben nem fél falu,
de egy ország gondját hordom.
Nem lóháton, repülővel
intézem, ha dolgom akad,
s rádióval pótolom a
csivitelő madarakat.
Tudom, sokan irigyeltek,
irigyellek én is sokszor,
néha-néha a töltőtoll
nehezebb, mint a nagyostor.
Nehéz a szó, kivált a szebb,
de jó lenne fogni olykor
egy-egy erős pásztor-kezet.
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe,
hogy mire a harmat-hordó
gyönge este elsőt cirpel,
minden élemedő tűzhöz
jusson el az üzenetem:
Növeljetek bő sörényű,
táncos lábú, fényes szőrű,
szikrátrúgó szép csikókat,
jókötésű szálas székely
legények alá valókat.
Én pedig itt szilajítok
száz új csikó-gondolatot,
olyanokat, kiknek háta
nem tűr nyerget, nem áll hámba,
kipányvázni ne lehessen,
béklyót egyik se szeressen,
a patáik dobogása,
a sörényük lobogása
tüzet vessen, merre járnak.
S nem kívánok érte más jót,
néha egy kis vigasztaló
furulyaszót.
 

1956

 

 

 

A tenger

 

 

 

 

A tenger

Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye
súlyosul, mélyül
hozzá mérve.
Emberként él, emberként érez:
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban
a napot égre emelte.
Izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra pászította.
S aztán, mint egy nagyapó
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.
Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság;
bőszült ember,
hogyha felbosszantják.
Ó mennyire ember!
Nem békül,
csak a magaszabta renddel.
A partja,
milyennek ő akarja. –
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.
 

1956. július 10

 

 

 

Példázat a vízről

Mindennapos szelíd fodrokban,
forogva ünnepi habokban;
csaták idején heggyé nőve,
vad viharokkal kergetőzve;
alábukón, hullámra hágón,
átbújóban a halászhálón;
fecsegve, locskán s veszekedve
soha, egyetlen pillanatra,
társait, s körét el nem hagyja.
 

1956. augusztus 7

 

 

 

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek
a víz fölött.
S az öreg tenger – a maga módján –
gyönyörködött,
gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy
bárány-szép habot
a kecsesen reálibbenő sirályok
alá ringatott.
Szép is volt ez a szinte magáért való
lengő játék.
Ha sirály volnék – gondoltam –, én is
így csinálnék.
Mert szép is az: a magasság s mélység
peremén
táncolni, keringőzni kecsesen,
könnyedén.
Megbűvölten csodáltam én is ez
ördögi, víg
kenyérkereset szórakoztató,
új cseleit.
És értettem már az egész táncos
ceremóniát:
ki-ki megfogta véle a maga
kis vagy nagy halát.
De nem bántott e szép haszonlesés,
csak akkor szomorodtam el,
mikor a tenger birkózni kezdett
a szelek seregeivel,
s a sirályok, ó, a sirályság, össze-
s szétriadt;
jóllakottan és veszekedve keresték
az árbocokat.
Tágult, s majd elfért egy vitorlában
az egész láthatár.
Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár.
 

1956

 

 

 

Nagy álmok

Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Láttam a minap egy őszes
embert itt a parton, kérges
kezében, mint törött kardot,
hosszúnyelű, széles, nagy evezőt tartott.
Kötött csónakját sekély víz
ringatta erre-arra.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Az az ember ott úgy állott,
mint akit immár az álmok
cserbehagytak. Egy-egy bója
visszafogta mindig, mikor indult volna.
Kicsi csónakját a mélyvíz
soha-soha nem ringatta.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Csak nézte a ködbevesző
hajókat és az evező
meg-megvonaglott markában.
Énistenem, jaj de nagyon megsajnáltam.
Kicsi csónakját a mélyvíz
soha-soha nem ringatja.
Jaj, csak úgy ne járjak én is!
Szakállt növesztett, ó, talán
óceánjáró kapitány
akart lenni, s maradt őszes,
kis csónakon nagyotmondó evezősnek.
Kötött csónakját sekély víz
ringatgatja erre-arra.
 

1956. augusztus 7

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]