Tűnődés csillagok alatt
| Hosszan néztem én az este |
| Addig néztem, addig-addig, |
|
| s csöndessége bennem olykor |
| reményt reményre zöldágaz. |
|
| Most is, hogy ott nézelődtem, |
| Úgy éreztem, mintha máris |
| fönn a csillagok
közt lennék. |
|
| Gyermekálmom két pej lovát |
| befogtam a Nagy Göncölbe, |
| s hajtottam a Hadak útján |
|
| találkoztam, és a holdnál |
|
| Vásárt csaptam, s
jegyet vettem |
| írhatott a Föld naptára. – |
|
| (nem csoda, hisz ingben voltam), |
| vissza, le a földre hulltam. |
|
| Földi
tárgyak nőttek körém, |
| Hajnalodott, s a
csillagok |
| messzibbről kezdtek fényleni. |
|
| s reám kacagott az égbolt: |
| „Talán meghalsz, anélkül, hogy |
|
| Tán a hangod se jut tovább, |
| szinte látom, téged sajnál. |
|
| És te akarsz hinni, merni, |
| álmodozni
más bolygóról?” – |
| szálltak fel a keskeny
Oltból. |
|
| Szárközépig ért a harmat, |
| nyomot hagytam benne verten, |
| de tudtam, ha jő az este, |
|
| Végzem, mit az idő rám
mér, |
| végzem, ha kell százszorozva! |
| Hinni kell csak, s följutunk mi, |
| föl a fényes csillagokba! |
|
|
Hosszú sor, rövid sor…
| nagyobb terheket raksz-e? |
|
| Van-e a versnél súlyosabb, |
|
| Lettem esetlen s halovány, |
| csak lelkem maradt büszke. |
| De minden sorom, – jó, vagy rossz –, |
|
| vagy száll, száll föl az égig, |
|
| dicsőbb terheket raksz-e? |
|
|
Csendes pohárköszöntő újév reggelén
| különösebben nagy dolgot. |
|
| Érje el, ki mit szeretne, |
| s ha elérte, többre vágyjon, |
| s megint többre. Tiszta szívből |
|
| Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, |
| s ki honnan jött, soha soha |
|
| Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy, |
| vissza nem fognak a kátyúk… |
| A többit majd apródonként |
|
| Gyönyörködjünk még sokáig |
|
|
Kóbor kutya
| Előbb csak háztól házig verték, |
| Most két falu között tétován |
|
| Bátor kutya volt, eleinte |
| még meg-megkapta a botot. |
|
| A madártól is félrerebben, |
| foga is már csak azért van, hogy |
|
| Szederjes nyelve vizet keres, |
| Szája két felén undorítón |
|
| Sír. Vonyítana, de azt se mer, |
| hátha meghallja valaki. – |
| Menti a bőrét céltalanul, |
|
| Menti a bőrét céltalanul. |
| Csak a bőre van, semmi más. – |
|
|
Arany János kalapja
| Valami nagy megilletődöttség |
| szokott erőt
venni rajtam, |
| valahányszor ott járok a szalontai |
|
| S ilyen
tiszteletlenségre hogy adhattam |
| mégis fejem, ma sem tudom… |
| Megírom, de az az öreg múzeum-őr |
|
| Böngészgettem a megsárgult |
|
| (talán mert csak magam voltam) |
|
| Úgy járkáltam,
mint valami, |
| engedtessék e szó: rokon. |
| S derültem a bécsiesen
fogalmazott |
|
| s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, |
| ékkövekkel cicomázva ment-e véle |
|
| S hogy érezhette ott magát |
| a sok fényes
udvaronc közt, |
| hátulsó jobb lábra kesely, |
|
| Ott az írás a többi közt, |
| megfakult már – negyvenhétből
datálódik. |
| Olyan gonddal s szép magyarul |
| írta azt is, mint a Toldit. |
|
| egyik-másik kollégám ha versek helyett |
|
| Tudom, nem volt
illedelmes |
| e gondolat s helyhez méltó. |
| De, amint már említettem,
lehullt rólam |
| akkor minden illem-béklyó. |
|
| Szinte ugráltam a lépcsőn, |
| Nőttön-nőtt a kedvem s véle |
| bátorságom emeletről emeletre. |
|
| S hogy fölértem legfölülre, |
| egy kísértő párnás széknek. |
|
| S ott a fogas, s a fogason a kalapja! |
| Molyrágta és por porosul karimáján. |
| Ekkor biztatni kezdett az ördög: |
| Mi lenne, ha fölpróbálnám? |
|
| Föl kellene
próbálni… föl! |
| „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… |
|
| Fölpróbáltam. Nyakamig ért. |
| Nagy volt, szörnyen nagy és örök. |
| Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: |
|
|
Tavaszi séta
| Kimentem a Házsongárd fölé. |
| s a fűrészek apró dalokat |
| aszerint, hogy milyen vastagok |
|
| a fekete-piros szabóbogarak; |
| s a levegőben, jól érezhetően, |
| kesernyés füstszag rezgett. |
|
| cipőm orrával megpiszkáltam |
| egy-egy lehullott nedves galyat. |
| még valami buta hasonlítást is tettem. |
|
| számszerint huszonhat darab. |
| mely még nincs ki egészen, |
| lecsalhattam, úgy bizony – |
| s kacagtam saját hiúságomon… |
|
| Alkonyat tájt hiába vont a szél |
| zord ködöket a látóhatárra, |
| s hiába indította utcákhosszat |
| őszies szigorú patruláit. |
| És úgy jöttem, jöttem volna |
| de az egyetem előtt (– én nem tudom miért? –) |
| hol éppen véget ért az óra |
| s harsogva tódultak ki a lányok, |
| lasúbbra fogtam a lépést, |
| és mosolyogtam, rejtélyesen, |
| mint aki minden titoknak tudója. |
|
|
Emlékezés
| De szép volt az az éjszaka! |
| lógott a csönd kék felöltőjén, |
| – Két bogár összeütközött. – |
| A lombokon víg szellő lebegett, |
| s a levelek közt ott guggolt, |
| mint parányi harmatcseppek szoktak – |
|
| mondhatnám, versre érdemes volt, |
| mi több – a villanyt kivéve –, |
| régi nagy költők verseiből, |
| készült volna az egész éjszaka. |
| Mellettem párok sugdolóztak. |
| ahogyan néha el-elvillóztak |
| kuncogásaik apró szentjánosbogarai. |
|
| No, költő, – biztattam magam – |
| mivel gazdagabb s kevesebb, |
| de a perc is egyik a másikánál, |
|
| (titkokat ringatott mélye). – |
| megállt a hársak lélegzése: |
|
| Máskor is szoktak, régen is |
| s valószínűleg fognak is, |
|
| Tudom, a sóhaj meg nem halhat, |
| bármily rövidke legyen az, |
| száz év múlva, ezer év múlva, |
| mindig lesz szerelmes kamasz. |
| Lesz lány, aki a csók után |
| sóhajt, mint itt az iménti, |
| de ezt a sóhajt már soha senki, |
| soha más meg nem ismétli. |
| És támadt bennem szörnyű becsvágy, |
| azt a sóhajt, azt kellene, |
|
|
Albert Ernőnek Sepsiszentgyörgyre
| Két jó barát, két kommunista, |
| egymást hátba-hátba verve, |
| míg mellettünk egy székely |
|
| Hogy ráköszöntünk, a kaszás székely |
| biccentett-forma: kaszanyéllel, |
| s morgott valami fukar jónapot. |
| Zavarta a mi széles kedvünk. |
| Hát amikor ösvényt vesztve, |
| – időnk is volt, az állomás se messze –, |
| „léhán” a fűbe heveredtünk! |
|
| csak azt látta, hogy a fűben |
| két „dologkerülő” henyél. |
|
| Két „tekergő” fújja a füstöt, |
| s illetlenül nagyokat kacag. |
| Hogy még a gyönge fűszálak is |
|
| Pedig kacagni, kacagni kellett. |
| szekérre tettek, úgy vittek ki, |
|
| Mert azt sem tudta az a szikár kaszás, |
| – míg talán az istenünket szidta –, |
| az enyém földműves, kollektivista. |
|
| Azt sem tudta, honnan is tudta volna, |
| én hosszú kilómétereket róva, |
| azért mentem, hogy legyen füstölnivalója, |
| ecet a levesbe, s hogy az asszony |
| mindent, de mindent megkaphasson |
| Csoda-e hát, ha jókedvű voltam?! |
|
| Sejthette-e, hogy téged, még ott is, |
| Szívedben száz meg száz tervet hordtál. |
| Csoda-e hát, ha jókedvű voltál?… |
|
| Két jó barát, két kommunista, |
| egymást hátba-hátba verve, |
| míg mellettünk egy székely |
|
|
Vers a nyaralásról
| Egy évi füst, egy évi szénpor, |
| egy évi irodaszag s még sorolhatnám, |
| kimenni, ki a hegyek közé, |
| Már az az izgalom, a hurcolkodás, |
| hogy majd egyre derűsebb kedvvel |
|
| kipróbálod a villanyt, a vizet; |
| megtapogatod a függönyöket; |
| a szekrénybe is belekukkintasz; |
| port, piszkot keresel s nem találsz. |
| Berendezkedsz. Ismerkedel, |
| s ismerősökkel találkozol |
| Elbeszélgetsz. Hallgatózol. |
| Fenyők illatoznak ablakod alatt, |
| szinte szobádban csobog a patak. – |
| Még mindig valamit csinálnál. |
| Megmosakszol, majd sokáig forgolódsz |
| S reggelre akkorát aluszol, |
| hogy magad is elcsodálkozol. |
|
| újságot, képeslapot veszel. |
| elpepecselsz egy fél műszakot. |
| Megírod, még a helyesírási hibákat is, |
|
| És jönnek az új s a régi ismerősök, |
| s neked is sétáló kedved támad. |
| s ha nem mutatnák a hosszúra nőtt árnyak, |
| Észre sem vennéd, hogy íme, |
|
| Ülsz egy pohár sör mellett hallgatag |
| s valami furcsa lelkiismeretfurdalás féle |
| hogy csak néztél, láttál, |
| és semmit, de semmit nem csináltál. |
| hát a felkelés, az is dolog, |
| a kirándulás, – mind, mind munka. |
| Hisz nem dolgozik itt senki, |
| – de őt nem muszáj észrevenni –, |
| aki egy fenyőfának dőlve, |
| belepillantgat a jövendőbe, |
| s kuszán, sebtiben e sorokat rója, |
| mert nagyon felgyűlt a mondanivalója, |
| s mert érzi, enélkül csonka lenne |
|
|
Vers helyett
| Verset akartam írni rólatok |
| szép, vidám szövőleányok, |
| csudaverset szerettem volna „költeni.” |
| Ahogy az irodalom minőségellenőrei, |
| a kritikusok mondanák: „nagyot.” |
| S hiába cigaretta, hiába bármi… |
| semmit sem tudok kitalálni, |
| nyár óta töröm rajta a fejemet. |
| De minek is mentegetőzöm, |
| megírom majd a jövő őszön. |
| attól még nem szenved a gyáripar. |
| a munkafegyelem reám is kötelező. |
|
| Az a nyári, az a nyárvégi nap, |
| bár borúsan, olykor könnyet rezgett, |
| talán az a nap volt eleddig a legszebb. |
| S talán csak annyit mondhatok, |
| végigtréfáltuk, végig a napot. |
| vásznat szőttetek azon éjjel, |
| s mégis volt tréfálnivaló kedvetek. |
| S olyan, de olyan elegánsak voltatok, |
| Azzal is kezdtem, emlékeztek-e? |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| Nem is sejtitek, mennyire jól esett, |
| hogy csonka ceruzám miatt |
| nyakkendőm ügyetlen göcsét. |
| ilyen és ilyen kabáthoz mi a jó, |
| milyen ing, nyakkendő való, |
| S újra koccintottunk a jóízlésű |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| nagy költők nagy verseit. |
| Hallgattatok, mosolyogtatok |
| s dicsértetek, hogy én milyen sok |
| „Szövőlány cukros ételekről |
| álmodik s nem tud kartelekről”… |
| s hogy a költőnek igaza ne legyen, |
| valami nyalánkságot hoztatok nekem. |
| És újra és újra koccintottunk a gazdag |
| uralkodó osztály egészségire. |
|
| Ezt akartam, szép vidám szövőleányok, |
| ezt akartam megírni rólatok. |
| nem írtak ennél igazabbat! |
|
|
Dávid Ferenc emlékkövére
| Te hitetlen hitalapító nagy magyar! |
| Itt küzdöttél végsőt egy-isteneddel |
| s börtönöd öles kőfalaival. |
|
Vásár
| Száz lejt kért a zsibárus |
| összes verseidért, Babits Mihály. |
| Száz lej volt minden pénzem, |
| mert költőre alkudni – szégyen. |
|
Régi rímpár szomorú gondolattal
| Vajon régen is, amikor nemcsak |
| ódát volt muszáj írjon a költő, |
| akkor is ilyen rövid volt |
|
Első kötetem nekrológja
| Nem dicsekvésből mondom ezt, |
|
| Kis kötet volt. Elhallgatták. |
| Jobb így, mintha dicsőítve |
|
|
Tudósítás
| Báránybőgéstől hangos a határ. |
| Nyílik az ibolya. Tavasz van. |
| Különben az utak tele sárral |
|
Azt kívánom…
| Azt kívánom, bár remélem, |
| azt kívánom, ilyen nyári, |
| sokatlátott két szememre. |
|
Csók a lépcsőházban
| „Jaj, ne, ne, meglátnak”. |
| S látod, most eldicsekedem |
|
Egy senkire
Akinek nem inge, ne vegye magára
| „A nép, a nép!” Hisz néped nincsen, |
| osztályod hogy lenne neked? |
| Legkönnyebben: „teoretice” |
|
| Janicsár vagy, janicsár hittel, |
| Kenyérféltő dárdád nyelével |
|
| Ó, a dárda, a dárda ósdi, |
| nagyon elavult fegyver már. |
| Ha nem kis gyáva, volnál Toldi, |
| le engem úgyse bírhatnál… |
|
| De mért is háborodom így fel? |
| A nép is, én is, bár idővel, |
|
|
Nagyküküllő
| Nagy a világ! S a földgömbre, |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| bizony, reá sem rajzolták. |
|
| akárcsak egy Neruda-verssor: |
| szabadon, s mégis mértéket tartva. |
| Igaz, hajók nem úsznak rajta, |
| csak jó komáim, a virtuskodó |
| úsztatják benne lovaikat. |
| vízszagú nyári éjszakákon, |
| mikor csak a
csillagok látják, |
| benne visongnak, lubickolnak |
| a kényes-testű szász
leánykák. |
|
| hát
nem igazságtalanság? – |
| kis folyónkat, a Nagyküküllőt, |
| még csak reá
sem rajzolták. |
|
| kisebb
testvérét kézenfogva, |
|
|
A kökösi hídon
| Lassított a vonat a kökösi hídon. |
| Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony, |
| poros köpönyegét félvállra hajítva |
| föl is kapaszkodott a hátsó kocsira. |
|
| Lenn a Feketeügy feketén csillogott, |
| békességes esti harangszót ringatott. |
| Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak: |
| kerestem a parton, kerestem a múltat. |
|
| Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám |
| Gábor Áron mestert szürke paripáján. |
| Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott, |
| s dörögtek a hídfőn a székely harangok. |
|
|
Öreg kút az utca szádán…
| Mint a botja, olyan görbe, |
|
| Nézi magát, motyog, motyog. |
| Mosolyt próbál – be nagy dolog! –, |
|
| Jaj, mert az a félvödör víz |
|
| Nincs a kútban most annyi víz, |
| húzott reggel s estefelé. |
|
| Nagy tó lenne, talán tenger, |
| elsírt, lenyelt könnyeivel. |
|
| Talán ezen, talán máson – |
| Sokáig élt, nincs más bűne… |
|
|
A mi utcánk
| nem is utca, csak fél utca. |
|
| Egyik felén füstös, mohás |
|
| szegydeszkákból rossz kerítés, |
|
| három fűzfa, térdig nyesve, |
|
| A fűzfáktól kicsit fönnébb, |
|
| megszusszan a keskeny utca. |
|
| Onnan aztán jobbra kaptat, |
|
| útját állja, s mondja: vissza. |
| Nem zsákutca: csak tarisznya. |
|
| Nem is módos, inkább szegény |
| (jaj, de nagyon szeretem én). |
|
| Innen csak indulni lehet, |
| s aki indul, visszajöhet. |
|
| Tisztesség dolgában mindig |
| tanulhat itt, el a sírig. |
|
| tarisznyáltak, azt egykönnyen |
|
| nem fogja az élet piszka, |
| mert itt még a sár is tiszta. – |
|
| Nem is értem, az a pózna, |
|
| miért nem mer fönnebb lépni, |
| lehet, hogy a fényét félti. |
|
|
Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra
| Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
| Hadd lássam a székely hegyek |
| bükkös, fenyős kéklő ormát, |
| ahonnan már, amint hittem, |
| csak egy lépés a mennyország. |
|
| s az ősz felé délig deres, |
| eldugott friss tisztásokat. |
|
| Szálljatok föl, lassú ködök, |
| volt társaim folton-foltos |
| ázott-pállott gúnyájáról. |
|
| Hadd halljanak valamit már |
| mert nekem most hozzuk mérten |
| kegyetlenül jól dolgom van. |
|
| Hol is kezdjem, hogy szót értsünk, |
| annyit s annyi felé járva, |
| olyan rég nem tarisznyáltam |
| rojtozott bőr tarisznyába. |
|
| Nekem már a hold csak bolygó |
| s az a pásztor folt a holdon, |
| de egy ország gondját hordom. |
|
| irigyellek én is sokszor, |
| nehezebb, mint a nagyostor. |
|
| Nehéz a szó, kivált a szebb, |
| egy-egy erős pásztor-kezet. |
|
| Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
| gyönge este elsőt cirpel, |
|
| táncos lábú, fényes szőrű, |
| szikrátrúgó szép csikókat, |
| száz új csikó-gondolatot, |
| nem tűr nyerget, nem áll hámba, |
| béklyót egyik se szeressen, |
| tüzet vessen, merre járnak. |
|
| S nem kívánok érte más jót, |
|
|
A tenger
| Emberként él, emberként érez: |
| nincsen fogható erejéhez. |
| hányta tüzét a hullámokra, |
| s ő, a tenger-ember, higgadtan |
| S aztán, mint egy nagyapó |
| mikor ölébe hulltak a hálás, |
| ujjongó sirálysikoltások. |
|
| Hangja némelykor nagydob, |
|
| csak a magaszabta renddel. |
| s belevész, ki másképpen remélte. |
|
|
Példázat a vízről
| Mindennapos szelíd fodrokban, |
| csaták idején heggyé nőve, |
| vad viharokkal kergetőzve; |
| alábukón, hullámra hágón, |
| fecsegve, locskán s veszekedve |
| soha, egyetlen pillanatra, |
| társait, s körét el nem hagyja. |
|
Sirálytánc
| Sirályok táncoltak, keringőztek |
| S az öreg tenger – a maga módján – |
|
| gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy |
| a kecsesen reálibbenő sirályok |
|
| Szép is volt ez a szinte magáért való |
| Ha sirály volnék – gondoltam –, én is |
|
| Mert szép is az: a magasság s mélység |
| táncolni, keringőzni kecsesen, |
|
| Megbűvölten csodáltam én is ez |
| kenyérkereset szórakoztató, |
|
| És értettem már az egész táncos |
| ki-ki megfogta véle a maga |
|
| De nem bántott e szép haszonlesés, |
| csak akkor szomorodtam el, |
| mikor a tenger birkózni kezdett |
|
| s a sirályok, ó, a sirályság, össze- |
| jóllakottan és veszekedve keresték |
|
| Tágult, s majd elfért egy vitorlában |
| Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor |
|
|
Nagy álmok
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| embert itt a parton, kérges |
| kezében, mint törött kardot, |
| hosszúnyelű, széles, nagy evezőt tartott. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Az az ember ott úgy állott, |
| cserbehagytak. Egy-egy bója |
| visszafogta mindig, mikor indult volna. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| meg-megvonaglott markában. |
| Énistenem, jaj de nagyon megsajnáltam. |
| Kicsi csónakját a mélyvíz |
|
| Jaj, csak úgy ne járjak én is! |
| Szakállt növesztett, ó, talán |
| akart lenni, s maradt őszes, |
| kis csónakon nagyotmondó evezősnek. |
| Kötött csónakját sekély víz |
|
|
|