Madáretető

Tánc a havon

Cinkék bokáznak

öles havon.

Nézi a varjak

hallgatagon.

Nézik, nézik, majd

billegetőn

járni kezdik a

havas tetőn.

Kikeringőznek

a cserepek

védelme alól

a verebek.

S még a kéményből

a jó öreg

bagoly is elő-

s kikecmereg.

Hideg van, hideg,

a mindenit!

De minket az el

nem keserít.

Járjuk, csak járjuk,

ha nem lehet

elűznünk másképp

e vad telet.

Zsörtölődő

Elegünk van már,

elegünk.

Meddig kell még di-

deregnünk?

Mondják a kupás-

cserepet

megülő fagyos

verebek.

Télen átal is

nyaraló

fecskének lenni

volna jó,

csettegeti a

porkahó

alatt csőrölő

kis rigó.

Varjú körözget,

billeget,

letácsol rigót

s verebet.

Hogyha kedves a

tollatok,

annyit ne sopán-

kodjatok.

Megértem én már

eleget,

ennél is zordabb

teleket.

De olyat eddig

sohasem,

hogy vége egyszer

ne legyen.

Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,

nem tud rólad a nagy erdő,

sem a hó alatt a határ,

sem a határ fölött szálló

árva madár.

Új esztendő, új esztendő,

nem volt a nyakadban csengő,

nesztelenül érkeztél meg,

lábad nyomát nem érezték

az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,

csak a nap, az alvajáró,

jelezték, hogy újra megjő

éjfélkor az esedékes

új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,

vidám kedvvel, ünneplőben,

csak a népek vártak téged,

háromszázhatvanöt napi

reménységnek.

Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,

megosztom veletek e fél cipót,

megosztom az én olyan-amilyen

éneken-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,

jöjjetek, csókák, varjak, verebek:

vendégül látok minden itt maradt,

velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,

kenyeremet elétek morzsolom.

Nem várok érte, nem kell félnetek,

ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,

akkor zendüljön a ti hangotok,

hírrel hirdetve, hogy az emberek

télen se voltak embertelenek.

Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék

talpig aranyban állva,

biztatón mosolyognék

a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,

tágas udvaron állnék,

aki alám ül, annak

jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,

piros almákat termő,

nem is csak egyetlen fa,

hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán

gyertyán vagy fenyő lennék,

hogy aki fázik, égő

tüzemnél melegedjék.

Ne félj!

Ne félj, ne félj!

Múlóban már a tél.

A nap, a nap

lassan erőre kap.

Remény, remény

ragyog az ág hegyén.

De még, de még

tartja magát a jég.

De már, de már

ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,

ha labda töri be.

Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,

nem mozdul róla felhő,

a napot is ritkán látja,

mégis zöldell minden fája.

Ha az erdő futni tudna,

vihar jöttén tovafutna,

de nem futhat, mert a fészkek

futtában mind leesnének.

Madarait némaságra,

kárhoztatná bujdosásra.

Milyen erdő az olyan, hol

még egy árva madár sem szól.

Ha gyérítik, morajozva

fölzúg, mintha tenger volna.

Ősszel búsul, télen hallgat,

kikeletkor újrasarjad.

Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet;

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Májusi szellő

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.

Esőleső

Szomorú az esőleső,

mert eső semerről se jő.

Se keletről, se nyugatról,

már a béka se kuruttyol.

Potyára nem kuruttyolhat,

ha nincs udvara a holdnak.

Minden este mért vesződnék,

ha nincs szavahihetőség.

Már a csacsi sem iázgat,

viszi, mit a juhász rárak.

Kétoldalt a batyu, mintha

két lecsúszott púpja ringna.

Makacs állat, nem hajt térdet,

azért nem megy el tevének.

Se tevének, se zebrának;

türelmesen poroszkálgat.

Dörren az ég, jön az eső,

jókedvű az esőleső.

Felhő föd el napot, holdat:

boldog békák kuruttyolnak.

Villám cikkan, zápor paskol

hol keletről, hol nyugatról.

Szól a szamár: csacsiságnak

tartanám, hogy most iázzak.

Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,

mert folyton-folyvást egyet hajtogat:

kakukk, kakukk, kakukk.

Mintha az erdő egyesegyedül

az övé volna, szégyentelenül

fújja a magáét: kakukk, kakukk.

Túlkiabál minden más madarat,

csak harsogja a nyári ég alatt:

kakukk, kakukk, kakukk.

Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,

kisajátít idegen fészkeket,

abba tojik a szemtelen kakukk.

Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:

szeretni kell mindenegy madarat,

akkor is, ha kakukk.

Hatalmas az ég, végtelen a nyár,

s ideje a kakukknak is lejár,

elnémul, bereked.

És újra hallod majd a cinegék,

pintyek, rigók kedves kis énekét

s a locska verebet.

Kánikula

Kutyameleg, kánikula,

nyelvét kiveti a kutya,

budákol, a tűző, heves

nap elől árnyékot keres.

De alighogy hűvösre lel

s leheverne, költözni kell:

falja az árnyékot a nap,

s az ebbe is beleharap.

Pillognak a récék, libák,

nem csinálnak most galibát;

kiapadt a kicsi patak,

mint a cérna, kettészakadt.

Itt-ott ha még van is, ami

víznek mondható valami,

odamennek a bivalyok,

s kimártják a kis patakot.

Egyedül egy árva csacsi

hangját lehet csak hallani,

megereszt egy bátor iá-t,

esőért az égre kiált.

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik

hangjától a levegő; lüktető

köröcskék pengetik a nap

feszes sugarait.

Zeng, zeng a pacsirta, óceánra

menekült kis kalózadó,

s azt sugározza egyre,

fáradhatatlanul,

hogy milyen rettenetes éjszakánként

egy magányosan didergő kökénybokor

alján virrasztani.

Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél

pompázatos szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.

Nyárialmafa

Ilyenkor ősszel senki se

gondol a nyárialmafára.

Dísztelen áll, üresen ásít

kifosztott koronája.

Még a lombját is hamarabb

hullatja, mint a társak,

akik most gyümölccsel rakott

tele ágakkal állnak.

És jönnek a szüretelő,

zsivajgó, vidám népek,

s a nyárialmafára ők

nemhogy föl, rá se néznek.

Ilyen az élet, susogja,

megfakul minden érdem.

És futna, mint a levelek,

bujdosna szégyenében.

Bujdosna, de a gyökerek

konokul visszatartják:

ha odébbállna, ki terem

jövőre nyárialmát.

Őszi biztató

Utolsókat kondul

a hegyen a kolomp:

itt nekünk már semmi,

de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,

a fenyves fölzokog

csordákba verődve

futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:

hártyavékony jeget

csipkéznek szélire

a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,

a bátor őszikék

arra bátorítnak:

ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha

megzendül a kolomp,

lesz megint idefönn,

lesz nekünk keresnivalónk.