Sörény és koponya

Új versek

 

 

 

 

Reggeli rapszódia

Bartalis István bátyámnak

bé mesternek szeretettel

 
ezek olyan nem-szeretem
nem is igazi versek mondja
a feleségem mint ahogyan az
esztéta is mondotta nemrég
ó a nőknek semmi sem igazi
mert az esztéta már maga
a szó is nőnemű olyan
kifinomult legalábbis latens
még akkor is ha férfiember a
művelője hát persze hogy
nem igazi békebeli
versek miért éppen a vers
legyen igazi amikor
minden egyéb
minden egyéb hogy adná ki magát
ha éppen a vers kezdene
költeménykedni hivalkodni
igaziságával a végén
luxusadót akasztanának
mind a termelő mind pedig a
fogyasztó nyakába miért
éppen a költőktől várnátok
barokkosan billegő és jóltáplált
vigaszt mikor a miatyánk
egy-két aszkéta igéjével is
évekig elvagytok a mi
mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma és ne
vigy minket a kísértésbe
vigy minket a kísértésbe miért ne
kem kellene krisztusi vér
hullatás árán is valódi
költeményeket szereznem te még
az ezüst karkötődet
sem mered viselni pedig
csak féldrágakő
csak féldrágakő vetkezetlen
volna lenne volnék ha lennék
akár a pók a mesterien
szőtt hálóval lesném
várnám a mi mindennapi
legyünket európai
rím és mérték szerint avagy
ősi a másik jelzőt már említeni
sem merem milyen nyolcasokkal
antikváriumokban is ritkán
kapható antik hexa- pláne
pentaméterekkel amikor ma
minden mikro a
minden mikro a vers
versminden mikro a is
isversminden mikro a elemi
részecskék fölszabadulása
hasonlat metafora szó
szótag etcetera teljes
önállósulása potenciális
energiájuk teljes i
génybevétele érdekében
így hát ne várjon tőlem senki
goethe-vén göltemény
ezt a luxust nem engedhetjük
meg magunknak mert
társ
a
dalom
ban élünk
ban élünk a
aban élünk mi
miaban élünk társ
társmiaban élünk a
atársmiaban élünk dal
dalatársmiaban élünk mi(?)
helyzetünkben meg
helyzetünkben meg éppenséggel nem
kell elkeseredned azért
benne van ezekben a nem
szereted a versekben is ott
van ott bujkál valami antik
valami ősi majdnem európai
szándék-lejtés s akár a
víz alatt úszó olykor
ki-kibukkan levegőt venni
az értő érti
a látó látja és
csettint és mosolyint
elégedetten s még a
versben kevésbé járatosak is
föl-föllélegeznek egy-egy
jobban sikerült levegő
vételemtől
vételemtől egészen eltikkadtam
adj egy korty valamit s
 
én kárpótlásul
vigaszul fordítok neked
valami igazit
á lá sik parizien á lá bodler
á lá rembo vagy legalább
á lá fen dö szieklö
vagy két világháború közti módon
ha úgy tetszik mert azt még
azért úgy ahogy kell ahogy
illik testhezállón és mégis
lezserül ahogyan bé mester az
ország talán még egyetlen élő
reverenda- és palástszabója szokott
de csak nekem és családomnak
mint magam a velünk együtt
élőkéből magunknak
fordítani s foltozni is ha éppen
kifeslik valamink
kifeslik valamink én rendkívül
büszke vagyok bé mester
kitüntető barátságára csettint
hamiskásan-huncutan hunyorít
mintha érezné hogy a versben az
e müet a néma e-t is ki kell
ejteni méghozzá ö-nek és röviden
csettint és hamiskásan hunyorít
olyanformán mint amikor
nincsen otthon bé néni és
mi lesomfordálunk a pincébe
titkon koccintani
titkon koccintani ő bízik
bennem biztat csettintve
hunyorítva már-már
képes volnék magam
is á lá bodler
legalábbis á lá fen dö szieklö
meg tudnám én is
huszadik század-végi módra
ki tudnám én is
eredeti jó béke
beli anyagból azt a néma
hangot amit ki
kell ejtenünk
 

1983

 

 

 

Dísztelen dalok

 

 

 

 

Harangfölirat

(ars poetica)
azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék
 

1986

 

 

 

Helyzetdal

miben volnék én különb
állami alkalmazottak
vagyunk valamennyien
neked megmondják
mit kell elvégezned
nekem megmondják
mit nem kell megírnom
telik belőle lakbérre
ruhára cipőre betévőre
s ha beosztók vagyunk
még szórakozásra is
te kocsira örök-
lakásra maszekolsz én
harmatnyi örök-
kévalóságra tied
a bizonyosabb
 

1980

 

 

 

A festő

A festő jut eszembe akinek
künn az olt-parton egy
nyár végi délután tartottam az
állványát hogy el ne fújja a szél
gyönyörű idilli táj éledt a vásznon
tehén ballagott békésen az oltra
de reggelre kelve ámulva láttam
nyoma sincs a tehénnek aszályszín
vörösesbarnával perzselte
le a mester a tegnap
még zöldellő domboldalt
hová lett a tehenünk kérdeztem
eladtam mondta nincs
amiből kitelelnünk
 

1981

 

 

 

Szerencsés ember

Szerencsés egy embernek mondható
az én nyolcvan felé
járó édesapám bal lábfejét
akna tépte s ezért hadi-
rokkant nyugdíjra jogosult ekképpen
háromszor annyit kap mint épen
meggörnyedt falusfelei mondogatják
is nem minden irigység nélkül
ellőtték a lábát ellőtték
de legalább megfizetik szó
ami szó haszonélvezője
ő is a háborúnak
akár a nagyhatalmak vagy
a fegyvergyárosok
 

1983

 

 

 

Öreg iskola ünnepére

bennünk is vásnak a lépcsők
bennünk is öregednek-
újulnak a falak
halálunkig halljuk a csengőt
nyelvünk magányos
márvány-tenger partján
milliom rodostóban
zágont
dúlások
üszkös falak
karantén
könyvtelenné árvított
bibliotékák
isten- s embercsapása
mi minden volt
s mi jöhet még
ünnep előtt
ünnep után
addig vagyunk-leszünk
amíg a lépcsők bennünk is
vásnak-vénülnek
s újulnak a falak amíg
halljuk a csengőt
s benne a tengert
és minden rodostóban
zágont
 

1981

 

 

 

Dokumentumlíra

ifjonti dühvel arról
rigmusoltam hogy aratatlan a
búza s lábon szárad a fű
meg-megcecegtek engemet akkoriban
és piros kis plajbászaikkal
mint a kollégiumi számtan-
tanárunk szokása volt csak-maguk-
ismerte jeleket róttak nevem elé
lábon szárad a fű és aratatlan a
búza most is sose
reméltem volna hogy emberöltőnyi
halhatatlanság jusson néhai
rigmusaimnak és
hogy ama titkos jeleket se
radírozza ki senki
a nevem elől
 

1989

 

 

 

Hattyúdal

úszó
jégtáblára
menekült
didergő
emberpár
karácsonyi
zenét
sugároz
minden
hullámhosszon
 

1984

 

 

 

Esti dal

boldogság az is
irigylésre-méltó
ha csúcsforgalom
idején
huszonkétfokos
hidegben toporogva
fölfurakodhatsz
a várvavárt
zsúfolt autóbuszra
és
még viszel is
valamit a
műanyag szatyorban
 

1983

 

 

 

Megkésett dal

Ruttkai Éva emlékfüzetébe
őszelőben hanyatt-dőlve
jegenyenyír gótikája
rezeg már-már szemfödelet
félig-csukott szempillámra
valahonnan nagymessziről
a dunáról idesiklott
sirály sajdít a kék égre
bánat-színű kondenzcsíkot
mellettem a lábonszáradt
fűben tücskök cimbalmoznak
még valami vigasztalót
a megriadt magyaroknak
 

1983

 

 

 

Dilidal

fegyelmezett egy ember
vagyok én kérem illem-
tudó sőt még annál is
illemtudóbb
tudom mit lehet s mit nem
én kérem tiszteletben tartom
és bizonyos okoknál fogva
még kifelé jövet is mindig
kopogtatok az ajtón
 

1982

 

 

 

Lépnek még

tavasz van végre valahára
bomlanak rügyek levelek
ágak közt rigó füttyöget
ki emlékszik a vén platánra
lám az idő kiszuperálta
hiányzik-e valakinek
csak a sakkozó öregek
emlékeznek a vén platánra
szemükbe örökült az árnya
és szívükbe a döbbenet
már kétségeik sincsenek
lépnek még bár vesztve a játszma
hiába rügyek levelek
kidőlnek mint a vén platánfa
 

1984

 

 

 

Dísztelen dal

nem mondok én ki
mondhatatlant mert
félek ha ki
mondanám rámszakadna
nem vagyok hős ó
hősök nem
alkalmazottak
vagyunk valamennyien
légirévészek egy
tollvonással vagy
mint régen a lakájok
egyetlen legyintéssel el
bocsájtható al
kalmazottak saját
jószántukból mert
senki sem kényszerített
ó nem csakhát a körülmények
ugyebár azok mindig
adva vannak sőt ugyebár
a havi fix reménye
nomeg a nyugdíj ó a
szabadság kérem ahogyan
egy jeles író
személyiség mondotta
az kérem a tizen
nyolcadik század esz
méje volt ugyebár a
huszadiké a nyugdíj
ha megérhetjük és
így van ez kérem
az egész földgolyón
talán másutt is
ahol ha van még
civilizáció.
 

1982

 

 

 

Egy pályatársra

olvasnám örömest amit írsz de
minden igédnek mintha neutrum
nembeli hangzata volna holott
köztudomású hogy a magyarban
nyelvtani nem nincs nemhogy a
versben szó aki háremet őrző
tedd ide-tedd oda szolga gyanánt
tyúkszaros élte fejében
hagyja magát kiherélni
 

1984

 

 

 

Merénylet

egy bizonyos mössziő lö poet
nem mindennapi vakmerőségre valló
tettet hajtott végre
antológiát szerkesztett
minden idők száz legjobb
verse címen erre
egy önérzetes oxitán megírta
minden idők százegyedik
legjobb versét
 

1984

 

 

 

Dedikáció

Dr. K. M.-nek

 
fejcsóválva mutattad a filmen
megviselődött hátcsigolyáim
válasz-látlelet ím ez a vékony
könyv a gerincünk állapotáról
 

1981

 

 

 

Dél keresztje alatt

Dél-amerikai véreimnek szeretettel

 

 

 

 

Invokáció

Nagyasszonyunk hazánk reménye
tekints a déli féltekére
bús nemzeted csekély paránya
ítélve örök árvaságra
zokogva esd
mint a pusztában a zsidókat
hajdan az Úr vezéreld óvjad
segítsd a nyelvben bujdosókat
s vezesd a vándorénekest
 

1983

 

 

 

A folyók közt

(Entre rios)
 

1

ebből a tájból csak a szél
az alkonyi szél ismerős
ahogy az útmentén eregél
s nekihasal a vizenyős
sáncmartoknak de már a sás
vagy sáté-féle valami
ahogy a szélben dudorász
nem olyan mint az otthoni
füvek fák nevét nem tudom
s az ismeretlen csillagok
tekintetével magamon
úgy állok itt e délbarokk
éjszakában mint akinek
már halottai sincsenek
 

2

megítélsz-e majd istenem
kételkedőn is arra vágyom
hogy valaki ne földi szem
elébe kelljen egyszer állnom
ne ügynökök ne vámosok
mondják persona non vagy grata
s vannak miket nem bízhatok
se testvérre se jóbarátra
itt volna most az alkalom
innen szinte egedbe látni
tőled volna jó hallanom
miként volt s lészen ezutáni
életem mert félő hogy holtan
észre se veszed majd hogy voltam
 

3

ki annyi poklot járt a földön
hihet-e másvilágiban
szörnyű kínok közt nyűgölődöm
s az igazi még hátra van
nem a halálban még előtte
amelyben részeltetsz uram
a fölbújtott káinok ökle
mikor majd arcomba zuhan
isten báránya hiába vetted
magadra világ vétkeit
hiába ha a szeretetnek
rózsája hervad s nem virít
hiába minden áldozat ha
kiszemeltél a kárhozatra
 

4

s nemcsak engem a nyelvet is
mely ezerévig áldva zengett
de ha vétkezett volna is
tekintse érdemét kegyelmed
ne rostálják ki mint a konkolyt
a szemenszedettek közül
adj rá reményt mint a lecsonkolt
testrész szemétre nem kerül
én látom itt mi minden sorvadt
el néhány évszázad alatt
bélyegét az elkárhozóknak
süsd rám semmint a hódolat
igájában mint nyelve-volt
indián legyek hódolód
 

5

fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
vízesés morajlik ide
mint egy mennyei ütközet
halni készülő öregek
arcáról ismert nyugalom
simítja végig a vizet
s megérinti a homlokom
elülről kéne kezdenünk
de semmit sem felejteni
abból mi megtörtént velünk
s élni élni az édeni
bűntelenségű elemek
társaként örök életet
 

1984

 

6

1985 karácsony
(itthoni változat)
fehér pillangók függönye
öleli körül a tüzet
hó hull el kellett jönnie
a se veled se nélküled
olyan közömbös mint a hold
vagyok ki voltam valaha
nem érdekel már hogy mi volt
ne lenni többé ne soha
káromkodáshoz nincs erőm
imádkozáshoz nincs imám
fekszem patyolat lepedőn
mint édesanyám oldalán
 
valahol mintha valami nyilna
 
virága csönd álom a szirma

 

 

 

Bogotai bagatellek

 

1

alig mentünk félutcányit
elénk állt két mogorva úr
hogy beszélünk dörrentek ránk
mondtam nekik hogy magyarul
lett erre nagy ribillió
kevertem a szót hiába
ha nem tudunk spanyolul hát
miért jöttünk bogotába
farzsebükből pisztoly villant
s orrunk előtt bádog-jelvény
dadoghattam én a világ
bármelyik más művelt nyelvén
papírt kértek és pattogtak
mint a kecskebab a deszkán
karon-markolt a két buzgó
konkvisztádor-vérű hispán
ráütöttem a kezükre
ha szükségük van két rabra
ne a nyelvünk – öltöttem ki
a csuklónkat verjék vasba
s káromkodtam egy huszárost
ettől aztán békén hagytak
de kísértett egész este
árnya a két rémalaknak
az indián szőlőárus
tanúja a jelenetnek
ráadott a font szőlőre
ingyen még egy szép gerezdet
 

2

pompás székesegyház
barokk katedrális
drágakőből rakva
benne az istálló
színarany a jászol
szelíd-szavú jézus
jámborságra intő
ostorodtól már a
kufárok nem félnek
kelj föl kicsi jézus
az arany szalmáról
kattintsd el a benti
villany-örökmécsest
s térdelj ki a templom
eresze alá a
poncsóban didergő
indián vénasszony
alkalmi kis tüze
mellé melegedni
 

1983

 

 

 

Koszorú

Simon Bolivar és San Martin emlékének

 
valaki engem kiszemelt
valamire valamiért
hullatni verejtékemet
s ha nincs kiút hullatni vért
sorsomat én nem tudhatom
a célom is tétova vélt
gyanútlan jöttem mint simon
a cirénei jődögélt
vállamra tették cipelem
hiába kérdezném miért
van aki röhög s irigyem
van aki űz van aki félt
hát viszem egy-két stációt
a megkorbácsolt krisztusért
s megvetek minden protokollt
és minden kincstári babért
a közönyöst a langyosat
kiköptem ha nyelvemhez ért
ha utálnak hát szidjanak
nem haragszom már semmiért
ó te annyiszor megdalolt
szabadság ó te nem remélt
gyolcsoddal hogyha meghalok
törüld le ajkamról a vért
 

1983

 

 

 

Románc

Federico García Lorca elpattant húrjaira
szerezte egy magyar vándorénekes
keresgélt a repülőgép
fél szárnnyal a vizet szántva
míg a lagunák közt rálelt
a parázsló betonsávra
domborodott az ég kékje
komorult a földnek zöldje
mikor a gép alázökkent
fújtatva és dörömbölve
húzta a sok kis cölöpház
maga alá az árnyékát
rezegtek mint a bazári
fölhúzható bádog-békák
föld az éggel kék a zölddel
borult össze elalélva
szerelemtál részegülten
betűzgettem cartagena
delet ilyet soha én még
napot soha még így égni
hol a bokor víz és viskó
s még a beton is érzéki
félórát ha voltam nálad
míg egy kisded megszülethet
ameddig egy ismeretlent
elföldelnek elfelednek
kísértésbe szédítőbe
estem véled szerelembe
hogy maradjak viskóid közt
mindenkitől elfeledve
ittam fényed kéked zölded
a géphez gurított létra
tetejéről félórára
enyém voltál cartagena
fölszállóban már úgy rémlett
vityillóid rezegtetve
mindegyikben mintha egy-egy
szerelmespár ölelkezne
jaj elválnunk miért kellett
magadhoz mért nem öleltél
minden évszakom azóta
hóval borított hideg tél
egy napodért éjszakádért
cserébe mit vágyton-vágyok
adtam volna üdvösségem
az örökkévalóságot
ilyen bolond ki szerelmes
érzi hogy a szíve béna
belémsajdult sose látlak
többé viszont cartagena
s ittalak még színed fényed
amennyi talán elég lesz
itt a deres kárpátok közt
a közelgő öregséghez
hol a nap is a tiednek
csak lézengő halvány mása
kél és nyugszik emlékeztet
az egyszer-volt ragyogásra
ó a kéked ó a zölded
kékje zöldje víznek égnek
karib-tenger tüneménye
a neved is belémégett
nem gyógyít ki az idő sem
azon kapom magam néha
félhangosan szólongatlak
cartagena cartagena
 

1983

 

 

 

A clevelandi Kossuth-szobor

Mintha most érkezne ő is
és jönne szembe, vagy csak
mi megyünk? Lélegzését is
hallani vélem, s csak áll,
mosolyogni-valóan
divatjamúlt öltözékében,
soványan s boldogtalanul
lendíti fél karját, s a
másikkal kardjához kapva,
nem kardjára ütve – áll:
eszméi madárijesztőjeként
az eszeveszetten száguldó
gépkocsik tömkelegében.
Talán kiált, de nem
hallom, hogy mit. Intenék,
de már nem látom, velem is
robog a kocsi. Szégyentől
ég az arcom: valamit tenni
kéne: egy fölmentő sereget!
– o, yes! vagy legalább
egy bátor századot – o, yes!
egy méltó századot – o, yes!
egy századot legalább,
mégiscsak atyánk, vezérünk,
– o, yes! o, yes!
egy hős, egy ember.
S jól tudom, hogy ezer
Damjanich se – o, no! –
vágjon bár élete árán
utat a dübörgéstől
rezgő talapzatig.
O, no!
Soha.
 

1979

 

 

 

Dél keresztje alatt

az indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje
a poncsónak nincsen ujja
ritkán telik mégis újra
rojtosul a rojtja rongya
kigyérül akár a condra
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje
egy útmenti fogadóban
talán még boldog is voltam
rióból murryba tartón
a gitárszót most is hallom
más a dallam egy a nóta
itt a göncöt jön föl este
odalenn a dél keresztje
ó te istenáldott földrész
lenn vagy – a szemem rád fölnéz
érett banán az újholdad
íve akár a sarlónak
nézem hosszan vágyakozva
ha feljön a göncöl este
szívemen a dél keresztje
 

1983

 

 

 

Körömversek

 

 

 

 

Körömversek

Réz Pálnak szeretettel

 
Itt a körömvers
ideje, Kosztolányi!
Körömszakadtig.
*
Rakétarózsát
pukkant patron: haiku.
Élessel töltlek.
*
Kertet s virágot,
csak szavakból, szavakkal.
Nem maradt másod.
*
A bárd s a tőke
eltűnt a múzeumból.
Itt járt a tettes.
*
Szögesdrót-eső.
A magasság is hozzánk
alacsonyodott.
*
Háziasultál?
Begyeld, amit elibéd
szórnak – s burukkolj!
*
Dérverte május.
Riadt pillámra halott
szirmok havaznak.
*
Húzd meg, ereszd meg!
Pórázon a pacsirta:
Énekén hallom.
*
Föl, egyre fönnebb!
Emelkedőben szép az
Ítéletidő.
*
Lesz-e majd torok
elüvölteni, amit
most elhallgatunk?!
*
Nyeld le a nyelved!
Egyszerre jóllakhatsz vele:
egyetlen egyszer.
*
Eget akkor majd
Fra Angelico fessen –
és üdvözülök.
*
Virágvasárnap.
Szamár még volna, de nincs
krisztusi státus.
*
Túszként kezelnek?
Hovátartozásod el
nem vitatható.
*
Ne légy kishitű!
Volt idő, hogy emberhúst
mértek Enyeden.
*
Szívvel-lélekkel.
Tűzzel-vassal – s majd újra
szívvel-lélekkel.
*
Szél veri a fát.
– Fuss az erdőbe, bolond!
– Fészek van rajtam.
*
A senkiföldje
gondosan fölszántva – s a
mienk parlagon.
*
Háború volna?
Keresztrejtvényt fejt nálunk
most minden múzsa.
*
Vidékiség, ó!
Mefisztó is lúdtalpas
közalkalmazott.
*
Tömjénezés, ó!
Középkor bűzét-szagát
szívom naponta.
*
Csínján a múlttal!
Részeg lehetsz tőle, de
jóllakott soha.
*
Engedted, isten,
hogy túlélje Hiador
s Vahot – Petőfit.
*
és majd elfognak
és majd felkötnek és majd
föl is támasztnak

 

 

 

Két körömre

 

Szent Mihály hava

hóharmat-verte
krizantémok – idén is
fekete lovon
kocogott velünk
a reménytelenségbe
szent mihály hava
 

Őszi éjszaka

rabszállítóként
csukódik ránk a sötét
őszi éjszaka
üzemelteti
az újratermelődő
szívós félelem
 

Féltékenység

féltékeny vagyok
a szavaimra nehogy
prostituálja
a nyilvánosság
egyik-másik bérlője –
zárdába velük
 

Mondják

meg lehet szokni
mondják a tetveket is
hát csak szokjátok
én vakarózom
amíg el nem vásik a
bőröm s a körmöm
 

Atyafiság

a vers is akár
a beton évekig hőt
termelve köt meg
s ha megkötött vul-
káni kőzetekkel lép
atyafiságba
 

Színházból jövet

Patanyom-tócsa,
megrekedt árok: mindegy –
csak szomjunk oltsa,
s benne tört arcunk
úgyahogy megvillanjon:
idejutottunk.
 

Krónika

Áthasonulnak
lassan a hosszú hangzók:
janicsárulnak,
de a csé, a gyé
s még jónéhányan, akár
az egri védők.
 

Tanköltemény

Kinek kellene
e tönkretett föld s rajta
az ínséges nép?
Nem acsarkodnunk,
dolgoznunk kellene most
egyetértésben.
 

Antik témára

Jó termést hozott
a vadszőlő, Catullus,
ne sírj, Lesbia,
lesz a rigómnak
rügyfakadásig elég
ennivalója.
 

Sor-vers

Előbb voltál itt.
Rendben van, testvér, állj
hát a sorba is
elém! de azzal
is csillapulhat éhed,
ha engem fölfalsz.
 

Dr. B. J.-nek

mert a vírusok,
akár a szabadságvágy,
irthatatlanná
kristályosodnak –
és járvánnyá élednek
alkalomadtán.

 

 

 

Három körömre

A központozás
rabságból próbáltál,
legalább abból…
s vélt bilincseid:
kérdő-, felkiáltójel
és a megvetett
hármaspont maradt
(zárójelek rácsa közt)
végső fegyvered.
*
teleírtam már
mind a húsz körmöm sőt a
fiaimét is
kinövi majd a
köröm a verset és még
holtom után is
lesz hová írnom
legalább jó egy hétig
ha minden jól megy

 

 

 

Három haiku haiku témára

Miért, hogy mindig
japán verssorok jutnak
rólad eszembe!
*
Ó, miért, hogy le
nem én szakíthattalak,
Cseresznyevirág!
*
Virágillatod
volt csak enyém, gyümölcsöt
másnak teremtél.
 

1983

 

 

 

História

Sámán körmökre1

 
sátrakban laktunk
de írni már akkor is
tudtunk különben
honnan tudnátok
őseitek sok hősi
tettét ha föl nem
jegyeztük volna
félkönyökön bár s nyereg-
kápának dőlve –
európában
akkor még ürgelyukban
lakott a jó nép
s róma romjain
vakarózva fürdőt már
hírből sem ismert
noli tangere…
neked is nekem is jobb
ebbe maradnunk
 

1983

 

 

 

Szürke szonettek

Fabulatémákra

 

 

 

 

A tücsök és a hangya

megunta a tücsök a hosszú téli
koplalásokat s hogy prózában versben
évszázadok sőt ezredek meséi
szerint mindig szégyenkeznie kelljen
elkezdte tanulmányozni a hangya
életvitelét s borzasztó dologra
döbbent rá ki mit gyűjt beadja
morzsáig beszolgáltatja a bolyba
szolga az egyén hősi csak az ópusz
állapította meg elszontyolodva
s rajtam röhög a volt szolga ezópusz
s ti szabadnak hitt társaim azóta
is rajtam fenitek léha nyelvetek
ki koplalok bár de szabadon cirpelek
 

1983

 

 

 

A farkas és a bárány

mindennek fölfelé megy most az ára
nemcsak a nemesfémnek drágakőnek
le csupán a kisnépek s a magára
hagyott törzs tagjai értékelődnek
fura egy világ megmenthetné még a
menthetőkből csekélynél is csekélyebb
áldozattal egy-két műhold rakéta
s repülőerőd árából szegények
mint parázs ha fújják fölélemedve
önnön nyelvükkel világítanának
fura egy szerzemény az ember állat
meséket ír olvas hogy elfeledje
mihelyt adódik rá hatalma módja
a farkas mindig a bárányt okolja
 

1983

 

 

 

A fölfuvalkodott béka és az ökör

Egy vidéki mitugrászra
bevallom engem néha már gyötör
nemcsak gyötör de szinte mintha fájna
a nagyravágyó béka s az ökör
ezópusz óta híres fabulája
mert mindeddig harsányan kinevettük
a pukkadásig fölfuvalkodót
s most mintha nevetni nem volna kedvünk
ökörnyi már az öklünknyi se volt
fújja magát s a magáét a béka
megvalósulni látszik vágya célja
mind hatalmasabb csődöt mond a vén
fabulák minden eddigi receptje
hőköl szomjan az ökör s még remény
sincs arra hogy a béka kirepedne
 

1983

 

 

 

A vipera és a róka

védd magad ezópusz mert a megalomán
filozófus a kis nevenincsen
talpnyaló fönn az agorán
járt hogy befeketítsen
kart karba öltve látták menni őket
számodra végzetes lehet
legyintett ezópusz s a körötte levőknek
elmondott egy történetet
kart karba öltve vonultak nohát
bánom is én már ha rosszat ha jót hoz
tövisbokron vitte az ár a viperát
méltó a hajós a hajóhoz
állapította meg csöppet sem búslakodva
a látványon a róka
 

1983

 

 

 

A galambok és a patkányok

elnéztem az erőtlen
kis patakká apadt
folyó medrében az őszi verőben
koslató víg patkányokat
hátukon libegő galambok
kerestek mint a katona
fejében a ballada lombok
alatt tetvésző asszonya
sóbálvánnyá dermedten álltam
a hídon talán vélitek
gyökeret miért vert a lábam
látván milyen békésen érti meg
egymást milyen harmóniában
az alvilág s az égiek
 

1983

 

 

 

A kelmekészítő és a szénégető

meguntam szénégetővel
békélgetőznöm egy födél alatt
a napja is kormozva jő fel
s kifehérített gyolcsomat
mit éjet nappá téve szőttem
kötözve szakadt szálakat
hogy mindenkinek jutna bőven
emberhez méltó patyolat
s kötés a sebre mely hol itt hol ott
újra és újra fölfakad
meguntam a szénégetővel
békélgetőznöm egy födél alatt
a napja is kormozva jő fel
s befeketíti gyolcsomat
 

1983

 

 

 

A favágó és a fejsze

a fejsze végzi a maga
tervszerű végeznivalóját
hiszen arravaló a fa
ha már erdőnyi letarolják
és az se bánt ha belejő
s már-már eszelős mámorában
sikongat úgy is újranő
utódom kit nyomomba vágytam
csorbulnak itt még fejszeélek
köszörülhetik szüntelen
a favágó meg hadd rikoltson
nem gyűlölöm viselve sorsom
de a belőlem hasadt éket
mely belémhasít megvetem
 

1983

 

 

 

A fenyőfa és a nád

a nád hajlongott a fenyő nem
adta be derekát a szélnek
s kettétört ekképpen az erőtlen
nád javára billent eddig a mérleg
de jött egy legény amiről nem
vagy csak suttogva ha beszélnek
vihar múltával jött s merőben
más tanulságot adott a mesének
lévén maga is viharverte fáradt
és tapasztalt ki meséken átlát
lemetszette tőből a nádat
furulyát fabrikált belőle hátát
a kettétört fenyőnek vetve halkan
elkezdte siratni az alkonyatban
 

1983

 

 

 

Históriai pillanatok

 

1

caesar elkerülhette volna
ama véres március idusát
ha mint némelyik majmolója
korrupt testőrök helyett két kutyát
idomíttat be jóelőre
két jószimatú vérszomjas ebet
melyeket brutus ölelőre
táruló karja félre nem vezet
egyből megorrintotta volna
a két szemfüles dög a tóga
alatti tőrt dörgedelmes vivát
harsan a fórumon brutus pedig
nem ismervén az etológiát
máig kéz nélkül dísztelenkedik

 

 

 

Dachaui képeslapokra

 

1

az appellplatzon csönd honol
üresek benn a termek
a turisták most valahol
délen telelnek
kiszúrták hitler fél szemét
biztos valaki gyermek
az őr éppen fotót cserélt
és elhagytam a termet
és beültem a moziba
nonstop-módszerrel pergett
az egyhangú tragédia
teljesítve a tervet
Csönd van. Szemerkél. Szél oson.
Appellplatz. Ruhe! Holtszezon.
 

2

a mutathatósra abriktolt
krematórium kéménye fölött
füstnek is vélhetnéd hajdan-volt
füstnek a dús ködöt
tavasszal vagy a nyári kék
alatt feledtetőbbek
a látottak mikor a jegenyék
új egyenruhát öltenek
de most a ködben bólogó
fasor vésztjóslón silbakol
s a kürtőről a zsenge hó
mintha olvadna félek
mintha titokban valahol
valakik fűtenének
 

3

kinéztem a mementóul (vagy mintaként?)
berendezett barakkban
egy aránylag tűrhetőnek remélt
priccset és akaratlan
kifészkeltem agyamban is
für alle fälle egy
szonettnyi-kis
férőhelyet
ahol a gondolat
a zárt formában áttelelhet
fölszabadul és megmarad
még akkor is ha agyonvernek
valahol legbelül
unokáimnak jóvátételül
 

1984

 

 

 

Pergamentekercsekre

 

1

én a fáraó írnoka
ezennel kijelentem
bár kényszerítettek soha
semmit se szépítettem
utáltam mit a hivatal
naponta rámrótt
packázásaival
a gyáva előljárót
s mert szóval szólnom nem lehet
s mert törvény sincs mi védene
kivághatják nyelvem
a számadások szélire
versekbe szedtem amiket
le kellett volna nyelnem
 

2

a fáraó nem hallgatott
a geométerekre
maga döntött s az alapot
túlméretezte
aki tehette megszökött
hiába hajcsárolják
a népet a felügyelők
rabszolgákat a szolgák
nem jön össze a mű pedig
az idő egyre sürget
a munkát már csak mímelik
az arra kényszerültek
bőrük akár a pergamen
melyre írom az énekem
 

3

olykor ha nem néztek oda
arról is maszekoltam
ami a való s a csoda
közötti félúton van
egy boldogtalan szárnyanincs
madárról kinek párja
egy áhított de lábanincs
égi madárka
egy virágról nem ismerem
csak az illatát érzem
arról amiben idelenn
s odafenn se lesz részem
arról ami már szerelem
s még nem bánat egészen
 

4

írónádamat leteszem
mintsem vályogból sziklát
hazudni legyek kénytelen
vakuljon ha vakítják
s higgye hogy véghezvihető
s törvénye szerint élnek
a kéjt csak kínzásban lelő
alattomos heréltek
és hallgassa az éjben
hallgassa hogy zokognak
hallgassa örök ébren
hallgassa hogy jajongnak
a nagy mű érdekében
szülésre parancsoltak
 

5

írónádamat letevém
és elfújtam a mécset
időm egy imbolygó tevén
a sivatagnak léptet
ami belőle mérhető
becsülettel kimértem
most elhagy engem az idő
elporoszkál se érdem
se fortély soha vissza nem
hozhatja mit a teve visz
ennyire tellett istenem
szikkadok holtraváltan
egy elfuserált piramis
fullasztó árnyékában
 

1985

 

 

 

Barbár szonettek

 

1

Dühöng a kán, tajtékzik, tombol:
álló hónapja már,
hogy dacol vele a szemközti dombon
az a maroknyi vár.
Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek,
hiába hordta
a vár köré a környéket,
– mindent, ami csak mozdítható volt – a horda:
tartja magát a vár.
– Kurgán! – üvölt a kán
s két lábra állítja lovát.
Meglódul a mező: a horda
hullámot vet, egymásba-rontva,
ember emberre hág:
 

2

gerinc reccsen, végtagok csavarodnak,
vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak
apokaliptikus üvöltéssé, hogy a
táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek;
velő loccsan, kifordult szemgolyók
rángatóznak ideg-zsinórjaikon …
Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –,
és kész a kurgán.
A kán
végigvág a lován
s fölrugtat.
Ó, boldog koponyák, gerincek,
herék és szemgolyók, akiknek
az a kegyelem juthat,
 

3

hogy a gyönyörű mén
taposson szét!
De csönd! A kán
fölért.
Unottan körbenéz.
Legyint.
Mint akit már nem is érdekli az egész.
Körben táncoltatja a mént,
majd a húshegyről leléptet,
s az ugró cselédek
képébe vágja
hétágú ostorát;
megveregeti lova tomporát
és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba.
 

1964

 

 

 

Vannak vidékek

 

 

 

 

Vannak vidékek

vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
 

1974

 

 

 

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
 

1982

 

 

 

Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
 

1982

 

 

 

Indián ének

vannak vidékek
ahol az ének
kiment szokásból
ha van is élet
azt hihetnétek
mindenki gyászol
pedig csak védett
helyen az ének
valahol mélyen
szunnyad a lélek
legjobban féltett
gyönge csücskében
vannak vidékek
ahol a népek
csöndben az ágak
jelekkel élnek
beszélni félnek
viharra várnak
 

1982

 

 

 

Cáfolat

vannak vidékek ahol a
szerencsésebbek állítólag
névházasság útján a
mégszerencsésebbek viszont
konvertibilis valutával
válthatók meg az emberi
jogok kiáltványában szavatolt
ama cikkely gyakorlására miszerint
bárki bármikor szabadon
elhagyhatja hazáját és oda
bármikor sértetlenül vissza-
térhet
ezek persze csak amolyan
rosszhiszemű sőt rosszindulatú
mendemondák
hasonlatosak az
ugyancsak állítólagos vám-
hivatali túlkapásokról
terjesztett rémhírekhez miszerint
még Anton Pavlovics
Csehov műveinek sem
adtak menlevelet
 

1982

 

 

 

Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat
csak romos templom s régi név mutat
örmény-kert zsidó-sor magyar-telek
örmények zsidók lakták székelyek
s akad még itt-ott ki a néhai
honosokról tud ezt-azt mondani
vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot
vannak vidékek hol a sírlapok
négy sarkában finoman faragott
négylevelű lóhere mélyed és
századok óta nincs egy repedés
esőcsöppöt és harmatcsöppöket
gyűjtögetnek az örmény sírkövek
vannak vidékek hol a madarak
a temetőben oltják szomjukat
ha szárazság van vagy éppen aszály
a gaz-felverte mohos sírra száll
iszik s hálából mikor égre kel
a holtakért a madár énekel
 

1982

 

 

 

Oki Asalcsi balladája

vannak vidékek kietlen
messziségekbe veszetten
vidékei az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan
csángónál is csángóbb éren
oki asalcsi nővérem
véremmel egy vér ki verset
két megyényi népnek szerzett
két megyének két kötetnyi
verset s utána letenni
váltani a tollat késre
sztetoszkópra és szikére
megmaradni néma társnak
híven ahhoz kit bezártak
kuzebáj gerd csöndjét önként
vállalni de nem az önkényt
életen át hallgatással
dacolni az elnyomással
köldök-néző európa
honnan is tudhatta volna
nem lett belőle botránykő
mért nem dalol a votják nő
csak ki érte csak ki élte
s két megyényi kicsi népe
csak ők tudják csak mi tudjuk
még álmunkban is motyogjuk
el mert hallgatni s gyógyított
meghódoltat és hódítót
életen át hallgatással
szembeszállt az elnyomással
csángónál is csángóbb áron
oki asalcsi nővérem
két fényképed csokor versed
ennyid maradt rám s a merszed
hogy legalább a családnak
elmondjam a balladádat
 

1982

 

 

 

Alázuhanó diólevélre

(Csoóri Sándornak)

 
vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanva hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyeket prüszkölve
inal anyjához
korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák
alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul
 

1980

 

 

 

Éjfél utáni nyelv

vannak vidékek ahol a
várótermekben éjszaka
a félhomály s a bűz
füstjéből mintha tűz
parázslana föl félnomád
éjfél utáni nyelv üti föl táborát
szitkok jajgatás röpköd és
arany- és kivertfogú röhögés
felkúszik a falon a mennyezetre hág
elnyomja a kinti tolató-zakotát
elhessenti a riadt mozdonyfüttyögést
nő és feszül már-már a tetőn ütve rést
köpenyed mögül félve ki-kilessz
látomás kísért hogy vajon mi lesz
mondjuk két-három század év után
a szent mihály templom gótikus ablakán
lábuk lógázva a szentély serlegét
köszöntik egymásra akár csak az elébb
leharapván a flaskakupakot
testvéreim cigányok igyatok
és isznak s amíg gurguláz a szesz
ki-kilesve fogódzót keressz
se péter se máté csak jános van jelen
fölvisít egy csecsemő hirtelen
majd kétmarokra fogja a tömött
elébuggyantott gyönyörű csöcsöt
szívja mintha szeszt óriásra nő
lehunyt pillád alatt a csecsemő
az éjfél utáni nyelv bozontos busa
és nagyétvágyú krisztusa
 

1982

 

 

 

Metszet

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután
 

1982

 

 

 

Madáretető

 

 

 

 

Tánc a havon

Cinkék bokáznak
öles havon.
Nézi a varjak
hallgatagon.
Nézik, nézik, majd
billegetőn
járni kezdik a
havas tetőn.
Kikeringőznek
a cserepek
védelme alól
a verebek.
S még a kéményből
a jó öreg
bagoly is elő-
s kikecmereg.
Hideg van, hideg,
a mindenit!
De minket az el
nem keserít.
Járjuk, csak járjuk,
ha nem lehet
elűznünk másképp
e vad telet.

 

 

 

Zsörtölődő

Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

 

 

 

Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.
Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.
Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.
Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.

 

 

 

Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,
megosztom veletek e fél cipót,
megosztom az én olyan-amilyen
éneken-szerzett kenyerem.
Csettegess, rigóm, járd a kerteket,
jöjjetek, csókák, varjak, verebek:
vendégül látok minden itt maradt,
velünk telelő madarat.
Terítve már patyolat abroszom,
kenyeremet elétek morzsolom.
Nem várok érte, nem kell félnetek,
ordas télben ujjongó éneket.
Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,
akkor zendüljön a ti hangotok,
hírrel hirdetve, hogy az emberek
télen se voltak embertelenek.

 

 

 

Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.
Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.
Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.
Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.

 

 

 

Ne félj!

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.
A nap, a nap
lassan erőre kap.
Remény, remény
ragyog az ág hegyén.
De még, de még
tartja magát a jég.
De már, de már
ripeg-ropog, akár
az ablak üvege,
ha labda töri be.

 

 

 

Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad.

 

 

 

Április hónapja

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.
Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet;
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.
Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.
Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.
Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.

 

 

 

Májusi szellő

Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád ő
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha ő volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.

 

 

 

Esőleső

Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föd el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.

 

 

 

Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,
mert folyton-folyvást egyet hajtogat:
kakukk, kakukk, kakukk.
Mintha az erdő egyesegyedül
az övé volna, szégyentelenül
fújja a magáét: kakukk, kakukk.
Túlkiabál minden más madarat,
csak harsogja a nyári ég alatt:
kakukk, kakukk, kakukk.
Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,
kisajátít idegen fészkeket,
abba tojik a szemtelen kakukk.
Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:
szeretni kell mindenegy madarat,
akkor is, ha kakukk.
Hatalmas az ég, végtelen a nyár,
s ideje a kakukknak is lejár,
elnémul, bereked.
És újra hallod majd a cinegék,
pintyek, rigók kedves kis énekét
s a locska verebet.

 

 

 

Kánikula

Kutyameleg, kánikula,
nyelvét kiveti a kutya,
budákol, a tűző, heves
nap elől árnyékot keres.
De alighogy hűvösre lel
s leheverne, költözni kell:
falja az árnyékot a nap,
s az ebbe is beleharap.
Pillognak a récék, libák,
nem csinálnak most galibát;
kiapadt a kicsi patak,
mint a cérna, kettészakadt.
Itt-ott ha még van is, ami
víznek mondható valami,
odamennek a bivalyok,
s kimártják a kis patakot.
Egyedül egy árva csacsi
hangját lehet csak hallani,
megereszt egy bátor iá-t,
esőért az égre kiált.

 

 

 

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik
hangjától a levegő; lüktető
köröcskék pengetik a nap
feszes sugarait.
Zeng, zeng a pacsirta, óceánra
menekült kis kalózadó,
s azt sugározza egyre,
fáradhatatlanul,
hogy milyen rettenetes éjszakánként
egy magányosan didergő kökénybokor
alján virrasztani.

 

 

 

Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.
De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.
De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.
Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.
Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.

 

 

 

Nyárialmafa

Ilyenkor ősszel senki se
gondol a nyárialmafára.
Dísztelen áll, üresen ásít
kifosztott koronája.
Még a lombját is hamarabb
hullatja, mint a társak,
akik most gyümölccsel rakott
tele ágakkal állnak.
És jönnek a szüretelő,
zsivajgó, vidám népek,
s a nyárialmafára ők
nemhogy föl, rá se néznek.
Ilyen az élet, susogja,
megfakul minden érdem.
És futna, mint a levelek,
bujdosna szégyenében.
Bujdosna, de a gyökerek
konokul visszatartják:
ha odébbállna, ki terem
jövőre nyárialmát.

 

 

 

Őszi biztató

Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.
Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.
Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.
De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.
Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.

 

 

 

Űrsorompó

 

 

 

 

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok
sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet
előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
 

1985

 

 

 

Elmondhatom

elmondhatom én az emberiségnek
ahhoz a szűk nem tudom hányadához
tartozom akik igazán fajra felekezetre
sőt nemzetiségre való tekintet nélkül
a legfelső emeleten élnek laknak
nem kopog-topog-csoszog senki
sem a fejünk fölött csak az esők
dobolnak a tetőn gyermekkoromat
lopva vissza egy valaha szénával
teli s ma már üresen roskadozó széna-
padlásról
padlásról ránk forróbban tűz a nap
hozzánk közelebb vannak a csillagok és
fohászunk is fórban van az alattunk
lakókéhoz viszonyítva
lakókéhoz viszonyítva jaj csak tót-
ágast ne álljon egyszer ez a ház
ezzel ébredek minden hajnalban és amilyen
csöndben csak lehet úgy lopakodom
ki a fürdőszobába és amilyen ó-
vatosan csak tudom éppen csak meghú-
zintom a láncot dehogyis akarom én
magam ellen ingerelni az ál-
matlanságban szenvedő történelmet
 

1983

 

 

 

El kellene

nemcsak az írásjeleket
és a még mindig osztálykülönbséget
fitogtató nagybetűket el kellene
hagyni minden fölöslegest
meztelenre kellene vetkőz-
tetni a szavakat akár
a deportáltakat
 

1980

 

 

 

K. barátomnak

korszerű hősiesség az enyém
végig merlek kísérni ha nem is
a főtérig de mégiscsak a leg-
forgalmasabb európában úgy
mondanák a bánhofstrasszén
kiteszem magam az árgus tekin-
tetek s a tán mégárgusabb
rejtett kamerák prédájául és
bólintok biccentek a mellettünk
elsandító ismerősök felé
le-leintve magamban a
mindegyre föl-fölnyüszülő
félszet mégiscsak két gyerek
és egy asszony többé-kevésbé
biztosnak mondható
jövője jelene sőt múltja de
mégiscsak alávaló fráter
volnék ha még ennyire se
futná a merszből ha nem is
a főtérig mosolyogni való
sőt nevetséges az én hősi
oldaladon-kutyagolásom
láttam egyszer mondom útközben
hogy mondjak én is valamit
láttam egy hős ledöntött szobrát
hányódni a tyúkudvar szemetében
mosolyogni való sőt nevetséges
volt ahogyan a kakas a szobor tetemen
végig parádézott s a le-
nyakazott fejre pottyantva egyet
kukorékolt mosolyogni való
sőt nevetséges volt a hős
rohamra vezénylő karlendítése
ott a tyúkudvar szemetében ám
ha egyszer majd letiszto-
gatják szétesett tagjait
s lenyakazott fejét
visszaillesztve méltó
helyre állítják csodálattal
néz föl rá s megilletődve megy el
előtte az akkori arrajáró
 

1980

 

 

 

Hatalom

kiteregettem a kérvényeinket
mondtam mondtam a magamét
a magunkét s ő kicsit szűkre húzott
szemmel keskeny-kis mosollyal a szája
sarkában egy bent rekedt méhecske
sziszifuszi harcát figyelte
nem tudom hányszori ablak-
üvegnek ütődését vissza-
hullását s én csak mondtam mondtam
ömlött belőlem rólam a
megaláztatás éreztem hogy az ingem
már az alsóm is csupa víz
legalább ha az ablakot csak egy
résnyire hogy legalább annak a
boldogtalan kis méhnek sikerülne
de mintha a gondolatomban
olvasott volna hirtelen
azt mondta: nem!
 

1983

 

 

 

Történelemóra

a történelmet próbáltam
magyarázni a köveknek
hallgattak
próbáltam a fáknak
bólogattak
próbáltam a kertnek
szelíden rámmosolygott
a történelem négy
évszakból áll mondta
tavaszból nyárból
őszből és télből
most éppen tél jön
 

1985

 

 

 

Obsitos dal

hasonlatosak vagyunk
azokhoz a katonákhoz
akiket megfelelő
időközönként példás
magatartásukért
előléptetnek
dekorálnak s úgy
vonulnak nyugállományba
kiérdemelt vagy
kitérdepelt sarzsival
ezüst vagy éppen arany
sújtással ékítve anélkül
hogy valaha is puskaport
szagoltak volna
pedig micsoda háborúk
dúlnak bennünk
 

1983

 

 

 

Megszokás

megszokja a szem
meg a sötétet
hiába hunyorog
rám e kései nap
leszegett fejjel
baktatok mint a
felszínre fölhozott
hajdani bányalovak
 

1981

 

 

 

Könyvjelző

Az újfasizmus ellen
van amikor máglyákba gyűjtve
fojtogat áldozati füstje
úgy érzed amíg könyvre könyv ég
mintha agyvelőd pörkölődnék
van amikor a megmaradtra
vadásznak mint a ritka vadra
becsöngetnek éjnek évadján
és besurrannak mint a patkány
szimatolnak szaglásznak körbe
majd polcostól döntik a földre
és gyanúsított könyved örvén
elhurcol téged is a törvény
van amikor finomabb módját
eszelvén ki nem indokolják
miért s miért nem mint a zúzák
a bebegyelt ocsút bezúzzák
mielőtt még világot látna
átpréselik a másvilágra
van amikor csak lipve-lopva
elfelejti hozni a posta
ha merszed volna s tudakoznád
pilátusként kezüket mossák
van amikor szemük se rebben
csak ráböknek hogy mi van ebben
s mi amabban leszedni mindet
átnedvesül a gatyád inged
megszégyenülten mint a tolvaj
maradsz a szennyes kis motyóddal
mintha velődet vették volna
szédelegsz ki a folyosóra
reszkető kézzel matarászva
fordítva gyújtsz cigarettára
s egész életed kesernyéje
harap tikkadt szád szögletébe
 

1984

 

 

 

Mélyhűtött álmok helyett

a nagy neon vagy
mit tudom én milyen
nevű fény ketrecéből
ahol akár a csirkék
s a tyúkok fogyasztásra
fagyasztásra vagy éppen
tojástermelésre egyszóval
társadalom
fönntartásra ítélten
kell leélnem rövidke
leélni
valómat a
fennkölt sőt magasztos cél
szolgálatában fertőtlenített
sodrony-hidláson föl-alá föl
alá pillogva báván
bután és örökös
riadalomban jaj nehogy
eszükbe jusson egyszer
kiengedni a gyepre ahol az
első még föllelhető
giliszta vagy csimasz
okozta mérgezésen
már a legmicinebb micin sem
segít eresszetek
engedjetek amíg nem késő
neon helyett a napot néznem
s a frissen forduló barázdák
illatát beszívnom engedjetek
gyönyörködnöm a kis barázda-
billegetők kecses
ügyetlenkedéseiben rigók
gerlicék szárnya-libegése
támogasson el a
síromig mely a kertünk
végében vár és
még emberi emberi emberi
 

1983

 

 

 

Hiúság

Tagoló vers Sándor fiamnak
20. születésnapjára

 
lelkemre
többre
nem
vágyom
lenne
bár
egy
padom
lenn
az
Arany János
nevét
viselő
metróállomáson
 

1983

 

 

 

Ha majd

ha majd minden fal
teli lesz könyvvel képpel
ki öreg-székben ki pedig
hasmánt heverőn olvasgattok
önfeledten én szeretteim akkor
csöndesen kilopódzom
és elindulok a
kertünk vége felé mire
fölmerülnétek szemetek
dörzsölgetve úgy tetszik
hogy talán nem is voltam
csak valamelyik könyvben
olvastatok valamelyik
könyvben a sok közül
 

1983

 

 

 

Ha sejtené

ha sejtené hogy mennyi
villamosáram bizsereg a
majdnem bénának mondható
jobb karomban mekkora
feszültség lüktet
zsibbadó ujjaim bögyébe
nyilallón velem világíttatná
ezt a vidéki bahnhofstrasszét
üzemeket kapcsoltatna rám
s akkor talán hasznos
teljesítményeim nagylelkű
jutalmául megtűrné hogy
ünnep- és vasárnaponként
vagy legalábbis a hivatalos
munkaszüneti napokon
nappalokon verseket írjak
az ő dicsőségére
 

1985

 

 

 

Árnykép

nagy riadalom támad
az árnyékok hivatalában
ha tudomásukra jut
hogy van aki még mindig
nem ijed meg a
tulajdon árnyékától
összedugják a fejüket
és egyhangúlag
megvonják a gyanúsított
tulajdon árnyékát
majd idő teltével
kettőzött árnyékkal
látják el
kezdetét veszi a szorongás
mely lassacskán
rettegéssé fajul
még a tulajdon árnyékomat
is követik
motyogja a boldogtalan
sejtve-sejtvén
hogy a sajátjának vélt
árnyéka sem az övé
 

1985

 

 

 

Mese az írógépről

amikor az írógép
neszét vette hogy a
tulajdonosnak lejárt
a használati engedélye
beadta a kulcsot
billentyűi beragadtak
szalagja kifakult
kocsija kátyúba rekedt
úgy viselkedett
mint egy törvénytisztelő
öntudatos prostituált
akinek ha lejár a bárcája
nem űzi tovább az ipart
nem teszi ki magát az
esetleges razziák
kellemetlenségeinek
ennyire megszívlelte
amit egy életen át
beléje vertek
 

1985

 

 

 

Május

dulakodásban szétrúgott tüzek
füstje csípi a szememet
ítéletidő záporába fulladt
tüzek füstje mardossa torkomat
tehetetlen két tenyeremmel
milyen szánnivalóan
gyámoltalanná maszatoltam
valamikori elszánt arcomat
 

1979

 

 

 

Elrontott rondó

Ad notam Charles d’Orléans
nulla nulla hatvanöt hetvenhárom
mint egy tetovált reszketeg
deportált mormolom memorizálom
az írógép-szériaszámom
nyilvántartásba vétetett
gépem számozott járom
illúzióim nincsenek
nulla nulla hatvanöt hetvenhárom
a szó fölsebzi nyelvemet
gellert kap konok számon
az idő lám kivetkezett
emberi mivoltából
a tél s a tavasz egyremegy
források folyók csermelyek
várnék s nincs mire várnom
nulla nulla hatvanöt hetvenhárom
 

1988

 

 

 

Kiváltság

még versengünk is kiváltképpen
a nagy téli éhkoppok idején
rendezett parádés hajtóvadászatok
alkalmával még versengünk is
hogy melyikünket hasítson föl
elsőként fölségesen didergő
ujjait gőzölgő vérünkbe
párálló belsőségeinkbe
mártogatva megmelengetni
 

1987

 

 

 

Már alapozzák…

már alapozzák a divatjamúlt
vágányokat már rakosgatják
le a síneket nemsokára
indulhat a megkésett villamos
de lesz-é belőle valaha barrikád
 

1987

 

 

 

Sor(s)-vers

avagy egy vidéki üdvözítő
harminchárom sor(s)a
 
merre hová menjek én innen át- ki- hová
is telepedhetnék amikor nekem itt
szinte de szinte biztosnak mondható
helyem van kicsi székem minden köz-
ellátási de közszükségleti sor(s)ban
szinte barátnak számító ismerősök
helyzetemünket értő sor(s)társak közt akik hű-
ségesen állnak helyettem
is tartják a soro(so)mat ha bizonyos
funkcionális okokból elvégre még a vadállat
is ha muszáj szükségét végezni gyá-
moltalanul még derülnek-örülnek forma
is ha sikerrel jár mert attól a kedv is
köztudomásúlag mindjárt jobbra somolydul
hogy adná ki magát árulásnak venné a sor(s) ha
egy napon arra kellene ébrednie hogy én
is már illa berek nádak erek maradok hát
lassacskán araszolgatva előre előbbre
engedvén az inerciális a tehetetlen-
ségi erőnek navigálok havigálok sod-
ródom a sor(s)formáló tömegekkel az
ünnepi alkalmakkor népnek
is nevezettekkel napról-napra éjszaka aztán
mindenekért ami bennem bennünket ért
álom(s)írom a sort üdvösségünkemért
s azzal a már-már boldog reménnyel
szenderülök szentülök le hajnalba
hajlón hátha nekem nekünk
is juthat valamicske belőle de arra
is föl s el vagyok immáron készülve hogy mint
annyiszor annyi minden az üdvösség adagunkon
is kifogy kifogyhat s éppen az orrom előtt
épp amikor rám került (derült) volna a sor(s)
 

1984

 

 

 

A prédikátor könyve

1. részének 9.versére
Ami volt ugyanaz lesz majd
és ami történt ugyanaz fog történni…
 
kiszolgáltatottnak lenni mit jelent
kérdezte a kisebbik fiam vacsora
közben a torkomon akadt a falat
riadtan nézhettem mert a tizen-
harmadik évében járó kisfiú szinte
bocsánat kérően kezdte magyarázni hogy
az utcán egy néni meg egy bácsi a
bácsi káromkodott is a káromkodást
értette nehogy elismételd szólt
rá az édesanyja te is mindent meg
hallasz amit nem kellene no persze
mondtam csak úgy ide is oda is hát nem
ti mondtátok hogy kérdezzek meg mindent
tőletek amit még nem értek hát persze
mondtam megint fölálltam s az utcára
szolgáló nyitott konyhaablakot ösztö-
nösen behajtottam majd becsuktam
annak rendje és módja szerint a
feleségem meg a lépcsőházra szolgáló
ajtóra vont a tekintetével sebtiben
párnázatot oda is lépett mintha csak
arról akarna meggyőződni sikerült-e
értem már értem ne is magyarázzatok kösz
még azt is mondta üvöltötte a bácsi hogy a
végén minket is mint a zsidókat kösz
köszönöm a finom vacsorát megszánt minket
bement a szobába mi pedig szótlanul
tettünk-vettünk a góluszban gettóban élő
családok történelmétől s no persze a
csukott ablaktól hirtelen megáporodott
levegőjű harmadik emeleti konyhában
 

1984

 

 

 

Ketrecben

Harapd már át a torkomat,
ne nézz olyan vadul.
Veszíthet, aki halogat,
ne várd, míg bennem is a vad-
állat elszabadul.
Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint
ez a kultúrált Európa,
s jöhet újra a régi nóta,
hogy szánjuk-bánjuk bűneink.
Mire vársz? Minden zsigered
véremre áhít.
Valahogy csak kihevered
a humanizmus nyavalyáit.
Hidd el: legolcsóbb bendő-
töltő – az ember.
Ne gondolj az önmagát öklendő
történelemmel.
Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten
nézem;
hogy túl korán születtem,
ez az én tévedésem.
 

1964

 

 

 

Kőnyomat

Köszöntővers helyett Domokos Gézának
hatvanadik születésnapjára
bölcsen rendelé az úr amikor
kőbe vésette a törvényeket
a templomok lerombolhatók
a temetők fölszánthatók
de mi történjék a kövekkel
a már kézbevettekkel
a megmunkáltakkal
az írott-kövekkel
a kövek beépíthetők
a kövek összezúzhatók
porrá őrölhetők
de attól még a kő kő marad
a kőpor pedig megüli a légutakat
ránehezedik a tüdőkre
a kővel már szüszifosz is
hiába próbálkozott
ezért mondom hogy bölcsen rendelé az úr
amikor kőbe vésette a törvényeket
a kövek persze elföldelhetők
mint bármely más veszélyes hulladék
de a köveknek nincs felezőidejük
elég egy ítéletidő
isten ments egy földindulás
a kövek bármikor felszínre kerülhetnek
és akkor bizony mondom néktek
kő kövön nem marad
 

1988

 

 

 

Ez vers-e?

(Egy mondat összekevert, tárgyas-alanyi ragozása jelentő mód, jelen időben)
félem
féled
fél
féljük
félitek
félnek.

 

 

 

Űrsorompó

Toró Tibornak

 
amikor egyre szélesebb körben
kezdett elterjedni
hogy a végtelen egyenlő a határtalannal
s hogy bizonyos alapigazságoknak
vélt axiómák postulátumok
nélküli világ is lehetséges
s hogy egy ponton át számtalan olyan
egyenes húzható melyek a
köréje képzelt körön belüli
más egyenesekkel
párhuzamosnak mondhatók
s hogy a képzelet körét
akár a határtalannal egyenlő
végtelenbe is tágíthatjuk
közbiztonsági okokból
sorompóval zárták
le a végtelent
közönséges
fenyőfa-sorompóval
 

1988

 

 

 

Csángó passió

elmennek a harangok
minden nagypénteken
rómába mennek
odamenegetnek
s ott felejtik
a nyelvünket
 

1987

 

 

 

Tömegsír-vers

a hangtompítós fegyverekkel
kivégzett hosszú hangzók
elföldelésekor kiderült
hogy nincs elég lapát
gyalogsági ásókért menesztett
egy leleményes altiszt s a kínos
várakozás hosszú percei
jó alkalmul szolgáltak hogy
írástudóik egyike-másika
szemlesütve néma kézszorítással
részvétét nyilváníthassa
a zsoltárt már csak magukban
dúdolhatták a kivégzett hosszú
hangzók hozzájuk tartozói
az isten háttal állt
mert ezer esztendő előtte annyi
mint a tegnapnak ő elmúlása
és egy rövid éj átvigyázása
 

1988

 

 

 

Gyülekezési szabadság zárójelekkel

a színházaikba (amíg még vannak)
az engedélyezett darabokra
a templomaikba (amíg még állnak)
felekezetre való tekintet nélkül
a temetéseikre (amíg még lesznek)
életük végéig fegyelmezetten
MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS
elmehetnek elmehetnek
 

1988

 

 

 

Egy öreg ember utolsó fohásza

Bátoríts hogy a kötelet
nyakamba tudjam vetni
és adj erőt uram
az elrugaszkodáshoz
az elrugaszkodáshoz ámen
 

1988

 

 

 

Históriás énekek odaátra

 

 

 

 

A bujdosni se tudó szegénylegény éneke

Ad notam Ady Endre D. G. barátomnak mondom
kelendő a burkus
minket még egy rongyos
forintra se taksál
senki emberboltos
nem kellünk mi múltnak
nem kellünk mi mának
kivált jövendőnek
minket itt utálnak
nem kellünk mi testvér
sem itten sem ottan
a nemkellésekbe
beleszomorodtam
hitted volna-e hogy
nyelvpecérnek álljon
a valamikori
kenyerespajtásom
kivel együtt víttunk
vettük meg a sáncot
akkor még a világ
gyönyörűnek látszott
lejárt testvér lejárt
rosszul tarisznyáltak
felezőideje
a vén ideáknak
kiszikkadt a nádas
kigyérült az erdő
nem bujdosó lenne
a nevünk tekergő
sem inde sem unde
semerre az utunk
egy-két ezer évet
vissza kell butulnunk
kelendő a burkus
hát vigyék ha adják
várjuk mint a holtak
az ítélet napját
 

1985

 

 

 

Hétlábú bogár

Sz. D. utolsó útja
heten emeltük vállra
tarisznyában is elvihető
földi maradványod
hosszúkás hétlábú bogárként
csoszogtál araszoltál
sehogysem akart kijönni a lépés
most se jött ki a lépés
még az öröklét felé
tartóban sem
én még a kalapomat is
kénytelen voltam
hónom alatt szorongatni
míg valaki meg nem szánt
s ki nem kapta onnan
komikus lett volna
ha mondjuk a lépcsőn
fölfelé ahol súlyos
tölgyfa-páncélod ugyancsak
vállamra nehezedett
s mind a két kezemre szükség volt
ha akkor a kalap elgurul
belelépek vagy elbotlom benne
rágondolni is rettenetes
mivé sikeredhetett
volna az egész
végtisztességtevés
most már nyugodt lehetsz
oldaladon a fiaddal
sírotok ugyan jeltelen még
de mesternek nagynak mondanak
olyan bennfentes biztonsággal
amilyennel azelőtt részegesnek
idegbetegnek suttogtak
de azóta ezt már
istván is
lászló is
elmondhatták neked akik
akkor halálra váltan bár
de még gyanútlanul
lépegettek mögötted
most már együtt mosolyoghattok
hogy milyen elszántan próbálom
elfogadhatóvá kopogni
ezt a keserű krónikát
Mellékdal:
hantoltál önmagad fölé gyönyörű
benemsüppedő vershantokat
töprenghet most a sok hű barát
vajon melyik jeltelen sír a tied
 

1984

 

 

 

Páskándi Géza

zsoltárt énekel kehes orgonakísérettel csak hívőkhöz szól elszántsága ökölvívókéra emlékeztet a valóság mely-ben volt s van rész számára mint a becsüsnek a portéka biológusnak az élővilág gyomornak a táplálék emésztés helyett is absztrahál s a csajka fenekén is mindig ott tudott hagyni egy kanálnyit papírból is képes szeszt párolni és alkimistákat igazolandó aranyat is vére költővér nulla-egy mindenkinek adhat senkitől sem kaphat csak szó szerinti rokon vérűektől zászlója fehér nem a meg-adás a szerelem s a győzelem fehérje borból lettünk sörré válunk tanulhatják meg az apokrifoid szentenciát akik végigbolyongják képzeletének nem mindennapi tárlatát bizony hogy úgy van bólogatják vissza a mától nyomorodott hajdan volt alakok ha százszor újraszületik akkor is az írás marad lelki és testi kenyere ha véletlenül a gondviselés messzesége folytán falumban látta volna meg a napot lótartó lett volna de a szomszédos dobaiak fajtájából akik szeretik táncoltatni szügybecsapdosva bíztatják a lovat vásárról vásárra havonta-hetente új pár fordul meg a kezükön sohase járnak üres szekérrel s a kaptatón föl a mindig nehéz terhet fuvarozók kedvével-komolyságával vetik vállukat a lőcsnek akkor is ha csak egyvékányi cseresznye szundikál a sarjú közt a kóberes szekér derekában

 

1975

 

 

 

Ballada

H. Gy. érdemes művésznek

 
olykor meg-megcsillan
valami vékonyka fénysugár
káprázni kezd a szemünk
lassacskán belénk
bizsereg annak a
reménye hogy talán
mégis valami emberségesebb
emberarcúbb hogyismondjukra
lesz kilátás aztán
kiderül csak a porkoláb
fiacskája játszadozik
ajándékba kapott kis
zsebtükrével vagy éppen
az őrtorony valamelyik
őre pásztázza végig
önszorgalomból vagy
puszta szórakozásból
a megszokottól eltérő
időben a gondosan
fölszántott elboronált
senkiföldjét s abból
vetült a már-már lakályosnak
mondható barakkunkra az a
csalóka fénysugár
 

1984

 

 

 

Kettős ballada

Ad notam François Villon
az eső egykedvűen csorog
piszkos állomásépület
feketézők és tolvajok
számigálják a pénzüket
a homlokzatra kent süket
betűknek is szakálla nőtt
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
lopni erény az boldogul
ki hazudik a becsület
lassan némává szótlanul
ilyen hosszú áramszünet
rég nem volt mondja ki tüzet
kér és kacsintva mellbe bök
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
csak az nem látja aki vak
csak az nem hallja ki süket
azt ami van s mit mondanak
mázolhatsz öles betűket
levedli minden épület
homlokzatok és gyártetők
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
az élet csupa kisbetű
s akár bennünk a rémület
semmi sem örökéletű
hiába törvény rendelet
mert a sok kicsi sokra megy
s lesznek fejüket fölszegők
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
olcsóbb lett volna s hasznosabb
bármilyen drága szemüveg
mely a látásra módot ad
kár volt a gyöngülő szemek
arányában a betűket
nagyítgatni jött csődre csőd
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
koncul hiába vettetünk
csillapítani éhüket
a millióknak csak velünk
ideig óráig lehet
s a szítogatott gyűlölet
csak késlelteti az időt
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
Ajánlás
Felség késő a szemüveg
annak kit elvakít a gőg
növesztik titkon szőrüket
már a hatalmas meszelők
 

1986

 

 

 

N. Stănescu búcsúja

szájatokba rágtam eddig a szót
mint a csecsemőknek karonülőknek
szokták a legelső még anyatej-ízű
falatokat régebben az édesanyák
fölserdültek mostantól már
kaparj kurta neked is lesz
harapjatok azért van fogatok
beszéljetek azért van nyelvetek
kiáltsatok azért van torkotok
szeressetek azért van szívetek
s kezdjétek megszokni hogy az életre
semmilyen nyelven sem rímel a halál
most elrepül a holdat-tojó madár
költeni fészkére száll
 

1984

 

 

 

Örök pásztor

In memoriam Zaharia Stancu
fekete nyájak számadója
lettél darie örök pásztor
ülsz a nagy folyam túlsó
partján mint hajdanán a zajló
dunát hallgatva lehunyt szemmel
s mint gyermekkorodban annyiszor
most már örökre mezítláb el-
elbicegsz egyik-másik volt
bojtárodhoz számadó társaidhoz
kolompok mélabús el-
elhaló hangján üzengetsz
üzengettek a még innenső
parton pásztorkodóknak
minden naplementével minden
fölkelő teleholddal
 

1984

 

 

 

Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra
 

1984

 

 

 

Vae victis

Változat Baconsky-témára
egyre ritkábbak a meghallók
egyre ritkábbak a megértők
egyre több a mogyoró- és nyírfa-
vesszőket hántolgató jákob
észjárású élelmes el-
s lehallgatott a prédikátor
hiábavalóságok
hiábavalóságok hiábavalósága
volt minden ő intelme röhögésbe
fulladnak a példabeszédek
botot emelni készülnek a társak
tarisznyák mélyén rejtőzködnek a
hangjukat-vesztett furulyák
sír a bárányka vérét venni
diadalmas kések fenődnek
 

1984

 

 

 

Madárijesztők

Göcögő rigmus Kormos Pistának

 
emlékszel-é pista emlékszel-é
a madárijesztőkre ahogyan estefelé
napszentületkor az egész napi vacak
meló után állnak az öreg manchai lovag
egykedvű leszármazottaiként
tudván, hogy tőlük még egy fia madár se fél
sok rémisztőt kitalált már az emberész
de nekünk emlékszel-é az egész
szörnyű bagázsból csak ezek a lengeteg
csámpás legény-másaink voltak kedvesek
tudták a madarak is tudják semmi vész
irodalom csak játék az egész
hókuszpókusz de a már elvetett
magot vigyázni kell tartják az illemet
tisztelik tisztük napközben derék
hivatalukból se varjúraj se veréb
sem a seregélyek surrogó ostora
gúnyt nem űzne az őrzőkből soha
alkonyatkor jut is marad is alapon
estefelé aztán szűnik a tilalom
telik a begy s ha jóllaktak a fáradt
madárijesztők vállaira szállnak
beszélgetnek velük sorra kikérdezik
napközben költött verseik
csupa nagy költő mondtad egyszer a vonat
ablakában könyöklőn nagyokat
göcögve hozzá no nézd balassi és
a társa meg világra olyan mint vitéz
s az a menyecske-farba bámuló kujon
ki más ha nem a margózó villon
és ez a gyom közül ki se látszó keszeg
amilyen én leszek
emlékszel-é pista emlékszel-é
a madárijesztőkre úgy estefelé
rájuk gondoltam abban az októberi
napsütésben mikor az ég madarai
dideregtek mivel az örökkévaló
nakonxipánban egyszerre
zuhant le minden hó
 

1984

 

 

 

Krónikás ének

Jékely Zoltánnak – odaátra

 
legelőször a házsongárdi kaptatón
voltál szívélyes kalauzolóm
hármasban lépdeltünk mintha elégiát
magad szász imre s én az újdonsült barát
meg-megálltunk a kripták félsorán
el-elméláztatok sovány
optimizmusomon
hogy mégis mégis akkor is – vajon
csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt
behulló de még nem egészen
nyárias napsütésben
és nekünk szentelted az egész délutánt
dicsérted meg sem érdemelten
frissiben fordított arghezi-versem
szégyenlem most is arcomon a pírt
még szerencse hogy a gyermek közbesírt
mikor a feleségem kávét-főzni ment
s mi hármasban maradtunk odabent
halkan hogy a csecsemő gyermek
előtt se szégyenüljek
azt mondtad hanem a saját
versedben az a láb
az utolsó jambus sántikál pedig
a szabályok nem nagyon engedik
csöndes séta csöndes helyet az anda
múmia-szagú jaj hagyd a francba
maradjon inkább az a spondeus
nem föltétlenül kell mindig deus
ex machina egy-egy falatka nyers
nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers
szentgyörgypusztán horgászásból jövet
dicséred ügyességemet
szinte kár értem
hogy időm versekre fecsérlem
életlen fejszéddel is mily kiváló
tehetség vagyok mint favágó
barátok rokonok unokáid
s büszkén végig mutogatod
a vén dunából kifogott
nem mindennapi trófeáid
nézzétek milyen váratlan szerencse
tündéri tündéri cipőcske
arany cipellő és éppen a balja
küldte nekem egy drága bécsi szajha
az is lehet fölgerjedt úri dáma
dobta kincsemül a dunába
kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár
végül a kis royal
és mindig hármasban vagy még többedmagunk
margitka szomorú áhított angyalunk
lator grandpierre és titkokat rebbenő
pillákkal mindig egy-egy tünde nő
évek múltán a bérházrengeteg
útvesztőiben kerestelek
serlegből ittunk a brassói ötvös ős
munkája volt-e mint egy édes ősz
meg-megvillant benne a bor tüze
hármasban voltunk akkor is emlékszel-e
elkísértük aztán a cimborát
ballagdáltunk a margit-hídon át
s mikor elvitte őt a villamos
néztünk utána és csak itt honos
kajánsággal mondtam szép verseket
írogat ez a te embered
szépeket mondtad de néha rozogát
rozoga istenem de szép szó nohát
húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég
ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét
rozoga rosinante rozoga
s már előttünk állt donkihót lova
felültél rá s én finom mosolyod
szálaiból hamarjában-fonott
kötőfékszáron fogtam rozogát
s átkocogtuk hármasban a dunát
ó a házsongárdban hányszor kerestelek
mint a kitartó s konok turista sereg
keresgéli sírhantról sírhalomra
apád sorait duruzsolva
apáczai és aletta nevét
hiábavaló a beszéd
tudják hogy itt ringatja rég az álom
hiába magyarázom
hiába
idézem hogy már apád sem találta
akár ama petőfi-versben
hol írva van: „tíz annyi volt az ellen
győznünk nem lehetett”
mert megírta miénk az ütközet
megnyertük a vízaknai csatát
történnek a verssel történnek ilyen csodák
kereslek én is már-már szégyenem
sírod a házsongárdban nem lelem
itt kell lennie itt vagy valahol
rámmosolyogsz a száraz lomb alól
s nem-értem verset olvasok le szádról
fordítsd le ezt a kedvemért te sándor
rainer maria rilke:  ősz
s hozd magaddal amikor idejösz
ha németed még sűrűn odakozmál
azt se bánnám ha saját verset hoznál
Elkészültem. Várok. Mikor ír le,
akiről általam ekképpen szóla Rilke:
A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.
 

1983

 

 

 

Krónikás ének

Illyés Gyulának – odaátra

 
ég már a szekértábor is
remény sincs fölmentő seregre
 
a föld is ég
 
futja-e még
csonkán-bonkán elkeseredve
egy utolsó lesz-ami-leszre
 
csak hős ne légy
 
mert ebben
 
a hősietlen
korban hősnek lenni nem érdemes
 
és nem szabad
 
de meg se add magad
 
van aki már
 
kötélre vár
csüggedni is erőtlen
ég már a szekértábor is
istenem hová vetődtem
 
van aki sír
 
van aki szül
 
van aki hallgat
 
van aki jajgat
a zsoldosok az elmaradt
hópénzért kiabálnak
 
a tisztjeik
az átállás esélyeit
latolgatják suttyomban
szorosra húzzák a hevedert
 
s a tönkrevert
védők közt kilovagolnak
 
van aki sír
 
van aki hallgat
akik elmentek közülünk
nem voltak közülünk valók
mert ha közülünk valók lettek volna
 
nem mentek volna el
szétosztjuk az úr testét
utolsó kenyerünket
 
mindenki hallgat
ég már a szekértábor is
ég már a szekértábor is
 
a föld is ég
 
füstje a kék
egekben tova ködlik
 
potomság
 
a többit
megírja ha megírja más
zizegni kezd zizegni kezd
 
a hajdani
 
a majdani
 
kukoricás
 

1988

 

 

 

Visszafojtott szavak a Házsongárdban

Kacsó Sándor sírjánál
se imádság se ének
feketét vett igékből halotti beszédek
mormolunk rebegünk
mi lesz velünk mi lesz velünk.
senki teremtett
nem múlhatja e vermet
mindnyájan ehhez járulók vagyunk
siratván siratjuk magunk.
ő volt a tisztesség fehér
zászlaja alatt a vezér
igéi ama tarpai
esze tamás talpas kurucai
mosolya búzát érlelő
maga a nyárelő
dühében a tenger morajlott
s az ágyúkká öntött harangok.
a ki nem üvölthető félszek
idején nekünk nyomot vérzett
leáldozott a mindenség süket
a harangok lenyelték nyelvüket
csupán a bárány rázza az akol
sötétjében csengőjét valahol
a gyermekkor gyönyörű kék egén
pillog föl milliom gyertyafény
s egy-két a nyárból megmaradt
tücsök cirpeg az öles hó alatt.
se tárogató se harsona
föl nem riasztja álmából soha
nyugszik ki volt a szeretet fehér
zászlaja alatt a vezér
s mi a ránk szakadt nagy télben toporgók
körülállván ezt a koporsót
mormoljunk el mibennünk áldott
lelkéért bár egy miatyánkot
 

1984

 

 

 

Sörény és koponya

Töredék
harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani
harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcsere-nyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért itt kellett megtörténnie
harmadnapon már csak sörény és koponya
lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vígasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok
 

1981

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]