Metszet

vannak vidékek gyönyörű tájak ahol csak keserű lapi tenyészget sanyarú sorsú emberek szomorú szemében alig pislogó mindegyre el-ellobbanó fakó reménység révedez hogy egyszer mégis vége lesz fekete kendők kalapok pergamen arcok alattuk s mint a kezek a térdeken ülnek maguk is félszegen a velük rozzant egy-rokon megszuvasodott padokon ülnek akár egy metszeten mexikóban vagy messzi fenn vancouver jólápolt gyöpén indiánokat láttam én így ülni ilyen révedőn reményt már alig rebbenőn térdükre ejtett két kezük az életünk az életük azért mentem oly messzire belémdöbbenjen mennyire indiánosodik szemünk tekintetük tekintetünk akár egy temetés után telő vasárnap délután 1982