Kánikula

Kutyameleg, kánikula, nyelvét kiveti a kutya, budákol, a tűző, heves nap elől árnyékot keres. De alighogy hűvösre lel s leheverne, költözni kell: falja az árnyékot a nap, s az ebbe is beleharap. Pillognak a récék, libák, nem csinálnak most galibát; kiapadt a kicsi patak, mint a cérna, kettészakadt. Itt-ott ha még van is, ami víznek mondható valami, odamennek a bivalyok, s kimártják a kis patakot. Egyedül egy árva csacsi hangját lehet csak hallani, megereszt egy bátor iá-t, esőért az égre kiált.