A clevelandi Kossuth-szobor

Mintha most érkezne ő is és jönne szembe, vagy csak mi megyünk? Lélegzését is hallani vélem, s csak áll, mosolyogni-valóan divatjamúlt öltözékében, soványan s boldogtalanul lendíti fél karját, s a másikkal kardjához kapva, nem kardjára ütve – áll: eszméi madárijesztőjeként az eszeveszetten száguldó gépkocsik tömkelegében. Talán kiált, de nem hallom, hogy mit. Intenék, de már nem látom, velem is robog a kocsi. Szégyentől ég az arcom: valamit tenni kéne: egy fölmentő sereget! – o, yes! vagy legalább egy bátor századot – o, yes! egy méltó századot – o, yes! egy századot legalább, mégiscsak atyánk, vezérünk, – o, yes! o, yes! egy hős, egy ember. S jól tudom, hogy ezer Damjanich se – o, no! – vágjon bár élete árán utat a dübörgéstől rezgő talapzatig. O, no! Soha. 1979