Ketrecben

Harapd már át a torkomat, ne nézz olyan vadul. Veszíthet, aki halogat, ne várd, míg bennem is a vad- állat elszabadul. Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint ez a kultúrált Európa, s jöhet újra a régi nóta, hogy szánjuk-bánjuk bűneink. Mire vársz? Minden zsigered véremre áhít. Valahogy csak kihevered a humanizmus nyavalyáit. Hidd el: legolcsóbb bendő- töltő – az ember. Ne gondolj az önmagát öklendő történelemmel. Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten nézem; hogy túl korán születtem, ez az én tévedésem. 1964