Barbár szonettek

1 Dühöng a kán, tajtékzik, tombol: álló hónapja már, hogy dacol vele a szemközti dombon az a maroknyi vár. Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek, hiába hordta a vár köré a környéket, – mindent, ami csak mozdítható volt – a horda: tartja magát a vár. – Kurgán! – üvölt a kán s két lábra állítja lovát. Meglódul a mező: a horda hullámot vet, egymásba-rontva, ember emberre hág:   2 gerinc reccsen, végtagok csavarodnak, vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak apokaliptikus üvöltéssé, hogy a táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek; velő loccsan, kifordult szemgolyók rángatóznak ideg-zsinórjaikon … Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –, és kész a kurgán. A kán végigvág a lován s fölrugtat. Ó, boldog koponyák, gerincek, herék és szemgolyók, akiknek az a kegyelem juthat,   3 hogy a gyönyörű mén taposson szét! De csönd! A kán fölért. Unottan körbenéz. Legyint. Mint akit már nem is érdekli az egész. Körben táncoltatja a mént, majd a húshegyről leléptet, s az ugró cselédek képébe vágja hétágú ostorát; megveregeti lova tomporát és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba. 1964