Küküllő–kalendárium

Őszelő

Fázik a Küküllő,

lúdbőrös a háta,

már csak a nap jár el

fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak

vadrécék, vadludak.

Ők is búcsúzóban:

tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán

föl az őszi égre,

belevesznek lassan

a kék messziségbe.

Reggelenként apró

ködfióka s pára

kapaszkodik föl a

partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:

leveleket olvas.

Fönn a hegyek között

felbődül a szarvas.

Ősz

Reszket a Küküllő,

sovány, hórihorgas;

félő, hogy egy kortyra

kiinná a szarvas.

Kiálló kövek közt

kering, citerázgat;

üggyel-bajjal tudja

átfolyni a gátat.

Biztatgatja a nap,

régi jó barátja:

sugarait olykor

belé-belémártja.

S amikor elfárad,

szíves vontatónak

a fürge halacskák

elébe fogóznak.

S a parti fűzfák is

mind előredőlnek,

mutatják az utat

a vén Küküllőnek.

Őszutó

Vacog a Küküllő,

éjjel-nappal fázik,

lábujjhegyen lépked

fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,

égeti a talpát.

A felhők is hol ki-,

hol meg betakarják.

Jó volna egy tartós

eső biztatólag

a megridegedett,

soványka folyónak.

Örülne a gát is,

fölgyűlt a postája.

A Maros a füzek

levelét rég várja.

És ha megjön a tél,

vet azonnal véget

mindenféle őszi

levelezgetésnek.

Télelő

Szajzik a Küküllő:

hártyavékony jéggel

szegte be a szélét

a zimankós éjjel.

Kétoldalt a fűzfák

ezüst-zúzmarásak,

és olykor a ködtől

egymásig se látnak.

Hová lett a nyári

kedve zubogása?

Már a nap sem jár el

fürödni a gátra.

Legfönnebb úgy déltájt

hunyorít a vízre,

de még ő is mintha

fölötte elnézne.

Csak megkönyörül majd

valamelyik éjjel,

és bevonja véges-

végig ezüst jéggel.

Tél

Beállt a Küküllő,

jégpáncél van rajta.

Nagy csönd van, elveszett

egészen a hangja.

A lovát úsztató

nyári kis legényke

korcsolyázni jön most

az arasznyi jégre.

Havasak a fűzfák,

mindenütt csak hó van.

Megcsillan a vén nap

mosolya a hóban.

Jégcsapok díszítik

a megdermedt gátat.

Vacog minden, ám a

halacskák nem fáznak.

Jég alatt versenyt

verseny után tartva,

készülnek a fűzfát

zöldítő tavaszra.

Télutó

Enged a Küküllő:

helyen-helyen kásás,

jégtörő csákányát

próbálgatja Mátyás.

Legelőbb a gáton

mélyeszti a jégbe,

pillogatva buggyan

ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy

tavalyi fűszálból,

óvatos egérként

lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,

aztán kacarászva,

zendít a Küküllő

csengő csobogásra.

S mintha valahol már

furulya is szólna:

ébrednek a fűzfák

nagyokat nyújtózva.

Tavaszelő

Zajlik a Küküllő,

vonszolódva lépdel,

hátán a sok súlyos

dirib-darab jéggel.

Egyik-másik tábla

tutajnak beillő;

emeli, billenti,

viszi a Küküllő.

Viszi s ha megunja,

kiveti a partra,

hogy a nap egy kicsit

vékonyítson rajta.

Vállra veszi újra,

s kéri, invitálja,

hogy a nap is üljön

föl a tutajára.

Haszna is van ám az

együtt-utazásnak:

elolvad a jég, s a

füzek kibarkáznak.

Tavasz

Árad a Küküllő,

elönti a berket;

maguk alá húzzák

lábukat a kertek.

Kicsap a medréből

(nem is tud a gátról),

réten méri mélyét

botjával a pásztor.

Pipéiket féltőn

gágogják a ludak;

a parti füzek most

a közepén úsznak.

Bömböl a Küküllő.

Széle-hossza egy lett.

Fut a nyúl előle,

inal dombnak, hegynek.

Hinnéd-e, hogy volna,

ki rámerészkedne?

S fél szárnyával bátran

beleszánt a fecske.

Tavaszutó

Ázik a Küküllő,

paskolja a zápor,

tovatűntén is még

csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel

a nap mosolyogva,

szivárványhidakat

ível a folyóra.

Récefiókákat

vezényelő vének

tanítgatják a szép

búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,

viszi a szél, húzza:

szemlátomást nő a

nyomában a búza.

S meglátván a békák

udvarát a holdnak,

holnapra új záport,

záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,

talán a nevét is

kékellő színéről

kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,

nyárelői árnyak

összeszoktak szépen,

és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák

lombja közt üdülő

legelső rigónak

füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,

kökényszemű tündér.

Szívemhez, nyelvemhez

hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,

minden folyóparton

a te nyárelői

susogásod hallom.

Nyár

Ballag a Küküllő,

meg-megállva baktat,

szúnyogokat fogdos

a kicsi halaknak.

Vén bivaly módjára

olykor kedve szottyan

el-ellustálkodni

a nagy kanyarokban.

Sütteti a nappal

hosszasan a hátát.

Ha ott lennél, mélye

legmélyét is látnád.

Ám a lustasága

csak amolyan látszat.

Ilyenkor gyűjti be

illatát a nyárnak.

Aztán jön a szellő,

s csillagokig szárnyal

a nyári Küküllő

esti illatával.

Nyárutó

Langyos a Küküllő;

vize mint a vászon,

egy nagy szövőszéken

fordul át a gáton.

Lenn a gát alatt az

ezüst zubogóban

fürdik az arany nap,

most van lenyugvóban.

S még lennebb növekvő

árnyukkal a fűzfák

a lassuló folyót

át meg átalússzák.

Ott egy kislegény is

prüszkölő lovával –

úsztat a Küküllőn

ő is át meg átal.

Maradna még a nap,

de nőnek az árnyak;

kár, hogy nemsokára

vége lesz a nyárnak.

Béka-búcsúztató

Békák, hű társaim, ti brekegők,

kik énekelve vesztek levegőt,

szeretném megköszönni, cimborák,

a sok szép nyári estét, éjszakát,

s hogy még a langyos őszi alkonyok

idején is kuruttyolgattatok.

De már az ősznek, vége annak is,

reszket a nád, lúdbőrözik a víz,

és reggelente ezüst zúzmarát

virágzik a vízmenti fűzfaág.

El-elbújik a hold s a csillagok:

nem szégyen, hogy ti is elbújtatok.

Iszapba bújva várjátok, amíg

a téli világ kitavaszodik.

De hogy nyugalmas legyen álmotok,

olykor-olykor majd kuruttyulgatok,

tavaszra várón breke-brekegek,

amíg végképpen be nem rekedek.