A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán

A ludak az úsztatóban,

gi-gá-gá,

kinevették a kis récét,

s ő elindult világgá.

Utánakruttyan a béka:

„Kis réce,

ha te elmégy, én is mennék,

magaddal elvinnél-e?”

„Elvinnélek. Miért ne?

– Kapaszkodj meg a farkomba!”

– biztatta a kis réce.

Hallja őket egy behemót

malomkő,

s mondja, ha nincs kifogásuk,

akkor ő is velük jő.

– Kapaszkodj a hátuljomba.

„Miért ne?

– szólt a béka. – A menetnek

szüksége lesz kerékre.”

Megüli hát a malomkő

a kis béka hátulját;

nézik-nézik s akik látják,

bámulják.

Amint mennek az útszélen:

füstölög,

de láttukra bátorkodva

fölparázslik egy üszög.

„Kapaszkodj a karimámba,

van ott hely –

mondta a kő –, húzd meg a magad,

csak világíts, s ne tüzelj.”

Négyesben így mendegéltek,

cammogtak,

míg elértek partjára egy

iszonyatos folyónak.

Több se kellett a récének,

háp-háp-háp,

beletoccsant és elkezdett

evezni a folyón át.

Récén a béka, békán a

malomkő,

a malomkő karimáján

a parázs, a füstölgő.

Át is érnek, ha nem jön egy

halacska:

alábukott a kis réce,

hogy a halat bekapja.

Elrúgta magát a béka,

lemerült a malomkő,

és kialudt, holt szénné vált

az üszög, a füstölgő.

Bebegyelte a kis halat

s kiúszott a kisréce,

a béka is a túlparton

beérte.

Lám, az úszás nagy tudomány,

bizony nagy –

örömükben táncot jártak

partján a nagy folyónak.

Vannak, akik nem olvasták

mesénket,

legyintenek s olyasmiket

terjesztenek, beszélnek,

hogy a réce s hogy a béka

csak hápognak s brekegnek.

Ne higgyetek az ilyesmit

híresztelő embernek.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]