Krumplis mese

Volt egy szegényember meg a felesége. Krumplit ettek minden áldott nap ebédre. Ebédre még hagyján, reggelre se volt más. Hogy még a tövét is járná meg a rontás. De bizony ne járja, vette védelmébe a krumplit a szegény ember felesége. Ha krumpli se volna, fölkopna az állunk. Így hát, édes uram, krumplit vacsorázunk. Okos egy menyecske volt a szegényasszony, tudta az urára hogy s miképpen hasson. Nem árt, édes uram, kendnek is azt tudni, hogy Burgundiából jött hozzánk a krumpli. Hát ezért legalább ünnep- és vasárnap nevezzük illendőn mi is burgonyának. Hétköznap, amikor sok az ember dolga, akkor kérdezheti: kész-e a pityóka. Nyár elején a még zsenge-friss gumókat becézte az asszony földimogyorónak. Nemcsak eszes asszony, ügyes is a lelkem, minden étkezéskor mással traktál engem. Ha nem tudnám, észre se venném, hogy krumpli; nem tudnám a főztjét sohase megunni. Levesnek, tokánynak, sültnek, körítésnek, ahogy ő készíti, meg nem enni vétek. Így beszélt az ura, az egész környéken nincsen olyan asszony, mint a feleségem. Kivált a paprikást ahogyan csinálja, arra még a síri holt is hazajárna. A harangozónak sincs minálunk dolga: az illattól kondul a harang is szóra. Egyszer a király is, akinek szakácsa beteg volt, megjelent krumplipaprikásra. Megnyalta az ujját őfelsége, s nyomba ültette az asszonyt urastól hintóba. Azóta a király s az udvari népek burgonyát, pityókát, krumplit pecsenyéznek.