Jámbor medve

Februárban föl szokott ébredni a medve, s elindul a barlangból, lassan lépegetve. Úgy lépeget, mint aki nincs mezítláb szokva, s karjaival kalimpál, folyton kapaszkodna. Nem is csoda, szegénynek érzékeny a talpa, kivékonyult, télen át álmában is nyalta. Álmos is meg gyönge is ilyenkor a medve. Lézeng, cselleng egy kicsit, ha volna mit, enne. De csak azért jön elő, lássa, mi a dolga. Ha süt a nap, visszamegy, mert a nap csalóka, hátra még az igazi zimankós hadd-el-hadd, hátra még a tél java: kíméljük a talpat. Ha pedig az idő zord, künn marad a medve. Itt a tavasz, amire visszaszenderedne. Legénykedik csak a tél, mutatja hatalmát, holott nyílni készülnek a rügyek s a barkák. Künn marad a medve, és talpát nem kímélve, elcammog a még jeges kis patak vizére. Node amíg odaér, nagy ügyetlenkedve, hadd mondom el, mint került kötélre a medve. Egyszer épp egy ilyen zord februári reggel, erdőlni indult el egy falubeli ember. Hát amint megy, mendegél felfelé a hegyre, szembe véle jődögél jámboran a medve. Megtorpan az emberünk, ám a medve báván s ártatlanul néz reá, mint egy szelíd bárány. Áll, tűnődik emberünk, majd egyet gondolva, válláról a fának szánt kötelet leoldja. „Nem volt nekem soha még életemben medvém, mi lenne, ha ezt most én szépen hazavinném.” Veti hát a kötelet a medve nyakába, s vezeti, mintha tinót vinne a vásárra. Így ballagnak csendesen egészen hazáig, már emberünk zsindelyes kapuja is látszik. Ki csak látja, nem akar hinni a szemének, szó ki nem jön torkukon, szájukkal is néznek. Vakkantásuk lenyelik a kutyák, s a ludak ámultukban mind egy-egy hosszú nyakká nyúlnak. De minderre jóformán rá sem hederítve lépked a mi emberünk s mellette a medve. Elérik a kaput is, be is mennek rajta. – Nézd, mit hoztam, feleség! – kiált be a gazda. Jön az asszony s vele a gyermekek is nyomban, de a kapu előtt már fél falu is ott van. Ám a medve meg nem áll, egyenesen hátra, mintha menni akarna a disznópajtába. Megy vele a gazda is, húzza most a medve. – Még valami kárt csinál, jaj, el ne eressze. Nem csinált az semmi kárt, még csak meg sem mordult, egyenesen a disznók vályújának fordult. A vályúba éppen még párolgott a moslék, beledugta orrát, és ki sem vette onnét. De nem amíg fenékig be nem kebelezte. Akkor aztán fölállott két lábra a medve. Bődült egyet, nyilván a reggelit köszönte. Kifordult a kötélből s ledobta a földre. Azzal át is lépett a deszkakerítésen, és megindult, merről jött, vissza az ösvényen. Már messzire járt, mikor fölocsudtak végre a gazda és ámuló egész háza népe. Elkezdtek a kutyák is ugatni, s a ludak mind egy-egy nagy éktelen gágogássá nyúltak. Állt a gazda, s tán ma is ott állna, ha élne, kezében ott lógna az üres kötél vége.