Tavaszi tarisznya

Kamrában szegre akasztva, üresen lóg a tarisznya. Egyszer csak jön a menyecske. Leveszi, s tömi degeszre. Tömi, pakolja púposra, lesz benne cipó, szalonna, fő hagyma, só és… nicsak, ni: kolbász is még egy arasznyi. Készen is már a tarisznya, utazhat nyakba akasztva. Mehet, amerre az ösvény. Mendegélnek is csöndeskén: megy a favágó, karján a frissen köszörült baltája. Nyakában pedig, akasztva, billeg-ballag a tarisznya. Só, cipó, hagyma, szalonna, minden, mi be van pakolva. No persze a jó arasznyi füstölt kolbász se maradt ki. Alighogy a nap feljőne, érnek is ki az erdőre. Magasan, ágra akasztva, lóg már a tele tarisznya. Kerül a balta tenyérbe, csattog és villog az éle. Szálába, hosszan s keresztbe fák dőlnek, nedvet eresztve. Sikkan a balta serényen abban a kérges tenyérben. Meg nem áll, vágja, hasítja. Lekerül most a tarisznya. S minden, mi be volt pakolva: só, cipó, hagyma, szalonna. No persze a jó arasznyi kolbász sem fog benn maradni. Rákerül mind egy csutakra. (Nem hinném, hogy ott maradna.) Magasan ágra akasztva, billeg újra a tarisznya. Nincs benne semmi, de semmi, csak só talán egy csipetnyi. S a balta újra serényen sikkan a kérges tenyérben. Alkonyig vágja, hasítja. (Ing-leng az üres tarisznya.) Jön a favágó, karján a fényesült nyelű baltája. Újra nyakába akasztva, lappog a lapos tarisznya. Áll a favágó. Csodát lát: Soha még ennyi salátát! Mondja, s egyet ka- nyarítva, lenn is van már a tarisznya. S miként reggel a menyecske, elkezdi tömni degeszre. Megörül majd a családja, jó lesz éppen va- csorára!