Kakasszótól pacsirtáig

Kukorékol a kakas, pirkad az ég alja, talpon már a pásztor is: egész falu hallja. Fújja kürtjét, tereli szaporán a csordát siratja egy-egy tehén otthon hagyott borját. A kecskék is mekegőn vissza-visszanéznek: nem örülnek cseppet sem a koránkelésnek. Ludak, tyúkok, malacok, mindegyik rákezdi, ha már fölkelt, nem akar egy se éhen veszni. „Darát, szemet, friss füvet!” kinek mi a vágya. „Előbb nekem, csak nekem!” mind ezt kiabálja. Türelmetlenségükben a kakasnak esnek, szidják, szabják, szapulják, egyet veszekednek. „Mit trombitálsz, hogyha még nincsen amit enni, máskor tartsd a csőröd, te alávaló senki!” De a kakas gőgösen áll a szemétdombon: „Én a hajnalt nem ilyen csőcseléknek mondom. Nélkülem a falu is sötétben maradna, nem ragyogna föl a nap, tavasz fényes napja…” Ágálna még, hogyha nem volna ő is éhes, éhségében fogott ő hajnalhirdetéshez. Ugrik, repül szaporán le a szemétdombról, tömi máris a begyét, dehogy kukorékol. A vályú is megtelik; akolban, pajtában, szürcsöl, majszol mindenik: nagy-nagy boldogság van. A pásztor is már kiért, ki a legelőre, kibontja a tarisznyát fél könyökre dőlve, s míg a csorda legelész békén szalonnázgat, és hallgatja énekét a kis pacsirtának.