Csukástó

Egyszer régen, amikor még több volt a hal, mint a horgász, és nem volt a folyók mentén ekkora nagy sürgés-forgás, élt a kicsi csíki Oltban élt egy csuka, hasonlót még én sem tudnék kitalálni, hogyha horgászember volnék. Nem is élt, de uralkodott. Ő volt a halak királya: se hálónak, se horognak nem volt hozzá bátorsága. Nemcsak félték, tisztelték is, mert nagylelkű és kegyes volt: szúnyogon meg moszaton élt, testvérhúsba sose kóstolt. Úszta, járta birodalmát Domokostól le Bükszádig. Védelmezte népét s annak porontyait és ikráit. De leginkább Tusnád táján szeretett elidőzgetni, hol a szikla a kis Oltot majdnem-majdnem megrekeszti. Ha elfáradt, ott pihent meg, ott a víz is, mint a kristály, s a vízből is tisztán látta a fenyőket fönn a sziklán. Ahogy telt az idő, s ő is lassacskán mind öregebb lett, s az úszkálás föl-le, föl-le lassacskán mind nehezebb lett, hovatovább mind gyakrabban bámulta a fenyőfákat. Gondolt egyet, és fővárost alapított ott magának. „Jó is lesz így, öregedő uszonyaim mit fárasszam, mikor úgyis itt folyik át egész hosszú birodalmam. Igen ám, de épp az a baj: folyton folyik az országom, és nekem, hogy itt székeljek, folyton-folyvást kell úszkálnom.” Szerencsére jött a tavasz, és a kis Olt úgy megáradt, hogy nem fért át a szoroson, s majd ellepte a fűzfákat. Jött aztán az apasztó nyár nagy meleggel, de hiába, ott maradt, a fűzfák között, az Olt egy kis darabkája. Csillogott, akár egy kastély, ez kellett a mi csukánknak! Átevickélt a szép tóba, s lefoglalta palotának. És azóta Csukástónak hívja minden vízi s földi, hetedhét országból szoktak odajárni gyönyörködni. Mondják, hogy az öreg csuka lemondott a királyságról, s mai napig ott éldegél szerényen a nyugdíjából.