A kíváncsi Hold

Fönn az égen bandukolt, kóborolt a Telehold. S kíváncsi lett módfelett, hogy a Földön mi lehet. „Közelebbről volna jó látni, milyen is a tó. Nem fürödtem soha még, hajnalig jót fürödnék. Elkötnék egy csónakot, csónakáznék egy nagyot, vagy kószálnék boldogan. (Mindig csak a sugaram jár a földi utakon.) Bemásznék egy ablakon: a fejemre puha ágy borítaná paplanát. Nem aludtam soha még – reggelig szundítanék. Nálam nélkül valahogy meglesznek a csillagok.” Ezt gondolta, s legurult az égről a Telehold. És alighogy legurult, az ég sötétbe borult. És így aztán künn a pusztán: nem a tóban, nem a város tájékán, hanem egy sáros patakmarton ért a Földre. Majdnemhogy a nyakát törte. És botorkált árkon-bokron; nem volt, aki világítson. Falu, város messze volt; megszeppent a Telehold. És kiabált, de hiába. Érezte, hogy a szép sárga ruhája is csupa sár. „Kár volt, kár volt, ej de kár legurulnod, vén szamár!” – szidta magát, mint a bokrot, amíg a patakba’ mosdott. Addig mosdott, addig morgott, míg a pajkos patakfodrok elkapták – s már ott se volt. Sodródott a Telehold. Hajnal hasadt, szólt a kakas, amikor az égi utas patakháton himbálózva érkezett egy kisvárosba. Karján kosárral egy asszony jött éppen, hogy ruhát mosson. „Hínye, de szép sárga labda!” – szólt az asszony és kikapta, ki a patakból a kókadt és didergő Teleholdat. Állt az asszony, örömében nem tudta, mitévő légyen. Nézegette, majd ledobta: pattant a hold, mint a labda. Elkapta az asszony, s féltve bedugta a kötényébe. Ott a Holdnak nem volt nyugta, belecsusszant a patakba, azt gondolta: „Jobb lesz innen minél előbb eleveznem. Ha köténybe kötnek, félek, nem szeretem a sötétet.” Szökött volna a Hold, hogyha az asszony fülön nem fogja, fülön csípte, kézbe kapta: „Furcsa szerzet vagy te, labda. Úgy tetszik, mintha már téged valahonnan ismernélek. Ábrázatod olyanforma, Mintha a Hold képe volna.” Megszeppent a Hold nagyon: jaj, mi lesz ebből vajon, ha a titka kitudódik, és híre megy, hogy a Hold itt lenn a Földön kóborolgat? Nagy melege lett a Holdnak: „Jaj, mi lesz, ha kémnek vélnek, veszedelmes ellenségnek? Nincsen erő, mely határt szab a suttogó gyanakvásnak. Elfognak és vasra vernek.” Átkozta az órát, percet, melyikben a Földre vágyott, szidta magát s a világot; s ijedtében kezdett fogyni, jobban mondva fogyatkozni. De az asszony észrevette: „Ejnye, mintha ereszkedne, mintha ki volna lyukadva.” S belenyomta a patakba. Alányomta, meglötykölte, kötényével megtörölte; gömbölyödött a Hold képe mint az égen olyan szépre, s egészen megvidámodva rámosolygott az asszonyra. S jókedvűen felfrissülve huppant le a selymes fűbe. Várta nyugton, hogy az asszony a patakban kimoshasson. Tetszett neki, hogy a szorgos asszony milyen ügyesen mos. S az is tetszett, hogy az ágról fölötte egy kismadár szól, azt se bánta, hogy a hangyák körülmásszák, megszagolják, derült rajta, hogy a szöcske egy ugrással átalszökte. Gyönyörködött volna még, de fölpillantott a nagy égre kelet felé, hogy a Napnak sugarai fölragyogtak. S lám, egy harmatos fűszálon föléje hajolt az álom. * Ott hagytuk a mesénk abba, hogy a Hold, a sárga labda, földet érve, kimerülten elaludt a selymes fűben, míg az asszony nagy serényen mosott a patak vizében. Aludt a Hold, ahogy még nem aludt soha életében. Aludt, mély álomba hullva, aludt a Hold, mint a bunda, mint egy megfáradt napszámos, aki ritkán jut alváshoz, mint a tej a köcsögökben, mint a méz a bödönökben aludt a Hold, mint a gyermek, akit anyja ringat-renget, aludt, mint a földi vándor alszik, mikor Hold világol. Aludt a Hold, arra ébredt, hogy valaki fütyörészget, más valaki kacarászgat, s ő a nagy ruháskosárnak alján fekszik, nem a fűben: „Hát ide meg hogy kerültem?!” S látta hunyorogva, pislán, hogy egy fiú meg egy kislány hajol fölé, és becézve, simogatva veszi kézbe. Örömet és boldogságot ilyet a Hold még nem látott. Kézbe kapták, föl-földobták, akár az igazi labdát. Szállt a Hold, szállt a magasba, huppant vissza sűrű tapsra:   Egy előre,   két kettőre,   három hatra,   hat kilencre,   kilenc tízre,   tizenegyre,   elöl tapsra,   hátul tapsra. Szállt a Hold, szállt oly magasba, ahová még nem szállt labda. Diófányi, jegenyényi magasra szállt, már-már félni, tartani lehetett tőle, hogy vissza se jön a földre. Elszámoltak húszig, százig, „Már csak alig-alig látszik”, mondta a kisfiú pislán, elsírta magát a kislány. Összegyűlt az utca népe, nyújtott nyakkal leste-nézte, visszaszáll-e az a labda, vagy ott marad a magasba’. Ekkor a Hold gondolt egyet, vetett egy csodás bukfencet. És visszahullt végre, végre a kislány két tenyerébe. Tetszett a Holdnak a játék, jónéhányszor égre szállt még, egyre fönnebb parittyázta magát a kék magasságba, s mit nem tehet földi labda: meg-megállt egy pillanatra, bele-belehallgatózva a zengő pacsirtaszóba, s támaszul szolgált a fáradt, lankadozó kismadárnak. Hátára vette és hagyta, hogy ott magát megszusszanja, és erőre kapva újra kedves dalát tovább fújja. Tetszett a Holdnak a játék, egyszer-kétszer föl-le szállt még, egyre inkább mind hosszabban időzgetett a magasban. Nőtt a Holdban a kísértés, idelenn meg nőtt a féltés. „Fönnebb!”, zengték a pacsirták, idelenn meg visszasírták. Könnymaszatos képpel pislán sírt a kisfiú s a kislány. Hát az asszony, ő meg mit tett? Alkalmas hálót kerített, és kötött rá hosszú spárgát, hogy majd azzal zabolázzák a labdát, ha visszajönne… S visszaszállt a Hold a Földre. Bánhatta már, hogy miért nem maradt végleg fönn az égen. Bánhatta a játékos Hold: mire leért, már fogoly volt, mint a lovakra a hámot, ráöltöztették a hálót. Nem akartak semmi rosszat, nem tudták, hogy Holdat fogtak. Ők csak azt szerették volna, hogy az ég el ne rabolja. Nem akartak semmi rosszat, csak kedvükre játszadoztak. Kezdetben a Hold se bánta, tetszett neki a jó spárga. Élvezte, hogy földobálják, s mikor fönn van, visszarántják. Tetszett neki, nem csodálom, sose volt a Hold pórázon, nem tudhatta, rá mi várhat, akit sose ráncigáltak. Mondom, vidám s gyanútlan volt a hálóba bújtatott Hold. S játék közben azt tervezte: ha eljön a langyos este, nekifeszül majd a hámnak, és az égig meg sem állnak. Mit bolyongjon egymagában a sötétlő éjszakában… Majd hármasban szekereznek, fölvidítja a két gyermek az egyhangú éjszakákat. „Nosza próbáljuk ki, lám csak!”. és nekifeszült a hámnak. Egy araszra, két araszra libbentek mind magasabbra. Szerencsére jött az anyjuk: „Jöjjön kend is hamar, apjuk!” De jött a nagy ijedségre a két gyermek bátyja, nénje, és a szomszédság se késett megadni a segítséget, kapaszkodtak, ki hol érte, egymásba s a spárga-végbe és végül a diófába. Így a Holdat visszarántva, hurkolták, akár a láncos kutyát a vén diófához. Megborzadt a vén diófa a hatalmas riadóra. És az ebnek is inába szállt korábbi bátorsága, visszaiszkolt és a vackán kuporgott, mint egy aggastyán. Szállott, röppent hírt hadarva a kerítésre a szarka: hogy már jönnek, hogy már látta, elindultak házról házra, mint a sintér a kutyákat, szedik össze a labdákat. Nagy csönd lett a tyúkudvarban, mint amikor szörnyű baj van, mint amikor héja, kánya száll alá a diófára. Vette szárnya alá apró csirkéit a gondos kotló, s mint egy hervadó bokréta kókadt a kakas taréja. És a ludak meg a récék pillogatva egymást nézték. Félt a grádics, félt a jámbor százesztendős pincegádor, a tetőn a kémény, s félt a diófának döntött létra. (Húzta volna, hogyha tudja, lábait föl a magasba.) Félt minden, mi látható volt, de kivált a fuldokló Hold; félt is, fájt is, mert húsába vágott a ráhurkolt spárga. Nyílt az ajtó s jött ki rajta a háznép apraja, nagyja. Elöl a fiú s a kislány lábujjhegyezgetve, pislán, mert tudták már: a hálóban nem labda, hanem a Hold van. „Hányszor mondtam, fogadkozván, még a Holdat is lehoznám, csak hogy kedvére tehessek az én két szép gyermekemnek. Hát most itt van. Ugye, Apjuk, ezt a labdát föl nem adjuk. Megölne a szégyen, hogyha a hatóság itt elfogja. A pincébe, a kamrába föl kell vinni a padlásra.” „Elrejteni már nem tudjuk, de csöppet se búsulj, Anyjuk. Ki kell hamar a boltbéli sárga labdára cserélni. A segítségnyújtó népek eddig mindent kibeszéltek. Ha ők egyszer labdát láttak, ott kell lenni a labdának. De dologra! Jönnek is már.” Ugrott a fiú s a kislány, hozták a nagy sárga labdát és a Hold helyébe lopták. Hát a Holdat – bajban voltak –, hová rejthetnék a Holdat? „Ide hozzám, ide gyorsan!”, vakkant a kutya az ólban. S azon nyomban künn is termett. A Holdat meg a két gyermek begurította az ólba. Föllélegzett a diófa. Fölneszelt a szárnyas jószág: „Most már jöhet a hatóság”, kongta a grádics s a jámbor százesztendős pincegádor. Odafönn a ház gerincén kihúzta magát a kémény, s örömében majdnem léha táncra kelt az öreg létra. Kötötték a Holdat láncos kutyaként a diófához. Delet húztak, és a népek ki-ki lassan hazaszéledt. Elmenőben nahátoltak, szemügyre vették a Holdat, megbökdösték, lapogatták, nevetgélve táncoltatták, furcsállták a furcsa labdát. A két gyermek örömében nem tudta, mitévő légyen; egy darabig cirógatták, aztán az udvaron hagyták, s jó étvággyal nekiestek a párolgó húslevesnek. Borított a vén diófa árnyékot a teleholdra, s vetett levelekből ágyat az ég csüggedt vándorának. Mert a vén fa tudva tudta, ki raboskodik alatta, tudta, kit kötöttek láncos kutyaként a derekához. Járásáról, mosolyáról, ismerte az illatáról, mert illatot mindig tőle vett az éj szép királynője. És tudta az eb az ólban, hogy az ól előtt a Hold van. Hányszor ugatta meg bátran a holdfényes éjszakában, s hányszor vonított rá, hányszor, minden időváltozáskor. Most, hogy szemtől szembe voltak, bámulta az eb a Holdat. Inalt volna, mert inába szállott csahos bátorsága, de láncon volt szegény állat, s ki láncon van, nem ugrálhat. Megszeppent a Hold is látván, hogy a kutya mint egy bálvány mered rá az ólajtóból. Attól tartott, belékóstol, „Még hagyján, ha megszaglászna, ez a kutyának szokása, szaglászgasson – eb a lelke –, csak a lábát ne emelje. Inkább tépjen széjjel, mintsem engem így megszégyenítsen.” „Rabtárs – vakkant az eb halkan –, úgy látom, bajban vagy.” „Bajban – szólt vissza Hold. – És nincsen, aki bajomban segítsen, de nem panaszképpen mondom…”. „Segíteni az én dolgom, megteszem, mi tőlem telhet, ameddig a láncom enged, mert jótett helyébe jót várj, hozzám te jóságos voltál, felhőbe bújtál, ha láttad, hogy kergetnek, hajigálnak. Bocsáss meg, ha rádcsaholtam, amikor nagy bajban voltam, és vonítva szidtalak, ha örvet kötöttek nyakamba.” S kúszott az eb lopakodva, hogy a spárgát elharapja. Kúszott az eb lassan, loppal, de az ajtón sebbel-lobbal kiviharzott a két gyermek. Soha ilyen ijedelmet nem látott még a diófa. Iszkolt a nagy riadóra az eb is vissza az ólba. Mert riadó volt valóban, hírlelte a tévé s újság, mozgolódott a hatóság; máris házról házra jártak, minden labdát megvizsgáltak, s a gyanúsnak mondhatókat elküldték a kutatónak. Eltűnt a Hold, hajnal óta senki se tud semmit róla. Sem égen a csillagászok, se tengerben a halászok, sehol senki se találja. „Nagy szégyen a tudományra,” tanakodtak a tudósok, működtek a kártyajósok, s keresték az űrhajósok, akik éppen szálltak volna rakétájukkal a Holdra. Keresték a Holdat: hol van? Kuksolt a Hold bent az ólban. Az ól előtt nemtörődöm pózban ült az eb a földön. Úgy tett, mintha rá se rántna a buzgólkodók hadára. Mert igen szép számmal voltak vizslatói a vén Holdnak. Ketten másztak a padlásra, ketten bújtak a kamrába, ketten meg az ágyak alját s a párnákat tapogatták, kettőt meg benyelt a jámbor évszázados pincegádor. Fényt villantott a zseblámpa a tömzsi káposztáskádra. És már harsant a kiáltás: Megvan, megvan! De a nyálkás lében csak egy rongyos, poshadt sós káposztafejet fogtak. Jókedvre derült a bátor tett láttán a pincegádor. Pöffentett a ház gerincén és kormot prüszkölt a kémény. Az udvaron álló népek mosolyogtak, nevetgéltek. Derült a fiú s a kislány a foglyul ejtett káposztán. Rohant pulyka, lúd, tyúk, réce, hogy a káposztát széttépje. Csak a kotló maradt veszteg, közel senkit se eresztett, nagyokat kerrentve szórta szitkát a kutakodókra. Kettesével jöttek-mentek, fölverték az udvart, kertet. Végül nem maradt más hátra, fölhágtak a diófára. Megrázintották a vén fát, s elbillentették a létrát. Dűltében kihullt vagy három fog az öreg lajtorjából. Így a fönnrekedt vitézek egy darabig még fürkésztek, megnézték a szarkafészket, aztán a legalsó ágak közül bátran leugráltak. Lehuppantak rendre, sorra, de majdnem a kutyaólra. Ám az eb, ki nemtörődöm pózban ült eddig a földön, s úgy tett, mintha rá se rántna a buzgólkodók hadára (bár a füle s szemesarka figyelt minden mozzanatra), talpra szökkent, s vicsorogva hörrent a lepotyogókra. Csitították: „Jól van, jól van, a te helyed benn az ólban. Ne félj, arra nincs parancsunk, hogy az óladban kutassunk.” Erre az eb megnyugodva visszahúzódott az ólba, s odakacsintott a kókadt, mi tagadás, ijedt Holdnak: „Vérem árán is megvédem, ne félj, pajtás – a vendégem.” Hálásan dörzsölte álmos képét a Hold a kutyához, s el is aludt azon nyomban a jól védett kutyaólban. Odakint az ól előtt meg lassacskán szedelőzködtek. Még a bolti sárga labdát, azt is az udvaron hagyták. Jegyzőkönyvbe vették: dolgát elvégezte a hatóság. Tanúk rá, kik jelen voltak. Híre-hamva sincs a Holdnak. Aludt a Hold, aludt volna, de megrebbent a diófa. Nem is rebbent, hanem borzadt, sötétbe vonta az ólat. Betakarta, kitakarta, ahogyan a szél akarta. Nyögött a lomb és az ágak össze-vissza kalimpáltak. Kereste lúd, pulyka, réce, hol lelhetne menedékre. Moccanatlan csak a kémény posztolt fönn a ház gerincén, ahonnan már kereket oldottak a verebek. No meg lenn a szelíd, jámbor évszázados pincegádor, csak ő nem volt megijedve, fölnézett a fellegekre, s mint aki sok vihart látott, várta, hogyha már villámlott, a mennydörgést visszhangozva illendően viszonozza. Ettől a Hold még nyugodtan aludt volna, benn az ólban, mert fáradt volt, a kalandra ráment egész álló napja. Aludt volna, de az ebnek a csontjai úgy reszkettek, hogy nemcsak az alvó Holdat, de még a sírbéli holtat, azt is menten felébresztik, ha az ólban most az fekszik. Félt az eb, belebújt volna, ha van rajta luk, a Holdba. „Egyet se félj, gazdám, kedves”, bújt a Hold az ijedt ebhez. „Én odafent sose látok esőt, cikázó villámot. Örüljünk hát együtt, kérlek, a csodaszép mennydörgésnek.” „Nem, ó nem, hát én sem félek”, állt az eb lassan kötélnek, nyüszítve még, félve, loppal, hóna alatt a vén Holddal, künnebb-künnebb araszolva, kikönyökölt az ajtóba. Onnan csodálták, bámulták a nagy vihar elvonultát. Nézték, milyen vígan táncol az üdítő nyári zápor. Rázta magát a diófa, dudorászott a csatorna, bújtak ki a cserepek alól a hős verebek. Kortyolt a vízből a jámbor évszázados pincegádor. S a tócsában billegett a künn felejtett bolti labda. A Holdnak is kedve szottyant, hogy fürödjék, s odatoccsant a fürdőző bolti, sárga labda mellé a tócsába, s vígan lubickoltak. Nyílt az ajtó, nyílt az ablak, előbb csak kikönyököltek, aztán futott a két gyermek, most már együtt pocsolyáztak, örömére a családnak. Perdült a kutya is táncra, perdült volna, de a lánca nem engedte. Jött az asszony, s hogy az eb is hadd mulasson, levette a láncot róla, s rádobta a kutyaólra. A kisfiú a labdával járta, a Hold a kislánnyal, de legszebben a kiláncolt kutya táncolt. Amint jött, olyan hamar inalt el a zivatar. Egyet-kettőt még dörgött, és tovagördült a mennydörgés. Kibújt a Nap és vidáman mártózott a pocsolyákban, megmosdott a patakokban, keréknyomban, patanyomban, s lenyugvóban, visszanézve, szivárványt festett az égre. Ült a Hold, az eb s a labda szárítkozni ki a napra; de megszeppent a két gyermek, mert a Hold egyet tüsszentett. Fölkapta a kislány s féltve göngyölte a kötényébe. Vitték hamar be a házba. Bújtatták paplanos ágyba, de előbb didergő testét jó szárazra törülgették. Hársfavirágból teát, finom meleg vacsorát, legalább egy jó levest főztek volna örömest, hűlés ellen aszpirinnal tömték volna vitaminnal, de már kutya baja sem volt a Holdnak, kedvesen hordta körbe mosolyát, élvezte a vetett ágy kényelmét és melegét. Le-lehunyta a szemét, aztán újra fölnyitotta s körbehordta mosolyogva. Odakünn, míg a boldog Hold benn a vetett ágyon trónolt, odakünn a vén diófa készülődött az alkonyra. Lombjáról a kövér cseppek mind egy csöppig leperegtek. Szikkadóban volt a sár is, csitult a sánc s a kanális. Tollászkodott a majorság, követelte esti jussát: tyúk, lúd, réce, tojó, gácsér sorba állt a vacsoráért. Sötétült a csöndes, jámbor évszázados pincegádor. Búcsúzott a ház gerincén a nyugvó Naptól a kémény. Az eb is visszaoldalgott az óljába, hol a Hold volt még az imént a vendége. Béke szállt a tájra, béke. A fák közül ki-kilesve útrakelt a nyári este, virágról virágra lépve borult lágyan a vidékre. Töprengett a Hold az ágyban. „Teljesült a régi vágyam, reggelig jót szundíthatnék, de szólít a kötelesség.” Ki-kinézett, föl az égre, érezte, hogy menni kéne. Ahogy szürkült, sötétedett, a Hold egyre fényesedett. Tévében és rádióban egyre kérdezték, hogy hol van. A gyermekek tanácskoztak, a felnőttek tamáskodtak. „Ha megvolna, nem keresnék.” Hitték is, nem is, a vendég kibenlétét, égi voltát… Eldöntötték, visszalopják, visszasegítik az égre. „Száz szónak is egy a vége, megvárjuk az öreg estét, s ha akkor is még keresnék, ha a csillagok körében nem tündökölne az égen, akkor aztán… akkor aztán.” „Nincs mit várnunk” – szólt a kislány –, „a csillagok már fönn vannak s magányosan pillogatnak. Mindannyian sóvárogva néznek a mi ablakunkra.” Nem volt helye már a szónak, könnyeztek és mosolyogtak. Ölelték a Holdat s féltőn léptek vele le a lépcsőn. Már a talpraszökkent létrán mászott a fiú s a kislány, vitték köténybe markolva föl a Holdat a magasba. Suhogott a vén diófa, nagy vitorla lett a lombja. „Egy kettőre, két kettőre, négy háromra, hat az ötre, hét a hatra.” Repült a Hold, szállt magasra. A csillagok fölragyogtak, ahogy holdas estén szoktak. A ház népe meghatódva nézett föl a teleholdra. Érezték, ahogy ott álltak, illatát a szabadságnak. De legboldogabb az eb volt, mert barátja, az öreg Hold, mielőtt magasba mászott, elcsórta a kutyaláncot.