Tavaszi tarisznya – napsugár versek

(1957–1989)

Róka-mondóka

Volt egy kicsi kakasom,

elvitte a róka.

Jércém is a tavaszon,

elvitte a róka.

Volt egy ludam, jó tojó,

elvitte a róka.

Récém, tóban tocsogó,

elvitte a róka.

Gácsérom és gúnárom,

elvitte a róka.

Semmim sincsen, tirárom,

vigye el a róka!

Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó

utas-itatónak,

diófának vagy a fán

füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna jó,

lenni bár egy hangnak,

jönni-menni volna jó

akárcsak a harmat.

A tavon

Szúnyog zirreg a tó fölött,

bűvöli a béka.

Alig várja, hogy leszálljon

elé a zsombékra.

– Szállj már alább, gyere, gyere,

ne félj tőlem, szentem!

Szúnyogot én már náladnál

nagyobbat is nyeltem.

Így biztatja a szúnyogot

meredt szemű béka,

amikor a tóra vetül

a gólya árnyéka.

Ám a béka se lát, se hall:

– Ne félj, szúnyog úrfi!

Hamm, bekaplak, de hálából

megtanítlak úszni.

Ugrik is már, és a szúnyog

mintha nem lett volna.

De a gólya sem hiába

szállott le a tóra.

Csőre villan, mint a penge,

csattan, mint az ostor:

nyakon csípi béka úrfit,

s viszi szúnyogostól.

Szitakötő tánca

Zurrogó-zirregő

szitakötő tánca

csipkét ver a csengve

csobogó forrásra.

Zirren kéken, zölden,

sásról sásra táncol,

úgy veri a csipkét

önnön árnyékából.

Reggeltől napestig

egyvégtében járja,

de csak alkonyatkor

látszik a munkája.

Akkor aztán pitypang,

káka, békalencse

s a csobogó forrás

minden egy szem kincse.

Szitakötő szőtte

csipke alatt csillog,

s alábújik inni

az esthajnalcsillag.

Gágogó

Baktat, kocog a csacsi,

diceg-döcög a kocsi.

Árok martján a liba

azt gágogja: taliga,

kicsi kocsi, taliga,

a csacsi nem paripa!

De csak kocog a csacsi,

diceg-döcög a kocsi,

csak a kerék mondja, hogy

kityi-kotyi, kityi-koty,

ha liba vagy, csak totyogj!

Kerekítő

Amott egy nagy kerek felhő,

alatta egy kerek erdő,

kerek erdőn kerek tisztás,

közepében kicsi kis ház,

abban lakik Kereki,

ki az erdőt kerüli.

Kallózó

Kál hozott kelmét

kalákában kallózták,

kalimpokkal kalimpolták,

kalapáccsal kalapálták,

vályúban verték,

teregették kertre,

eső esse, verje,

szálas eső szapulja,

száraz szellő hadd fújja,

verő nap aranyozza,

teljék ki széle, hossza:

kerekedjék Kálnak kalap,

karimáján keljen a nap.

Ács

Kipikopi kalapács,

korán kél a kicsi ács.

Karján fűrész, kicsi fejsze:

kiköszörült jó szekerce.

Bőrtarsolya tele szeggel,

állványon éri a reggel.

Takács

Kipikop, nem kalapács:

korán kel a kis takács.

Vetélője veteget,

másokat is költöget.

Keze alatt három vég

vásznat sző meg három gép.

Kovács

Kipikopi kalapács,

korán kél a kis kovács.

De egy kovács nem kovács:

csak két kovács egy kovács.

Egyik fogja a vasat,

másik ver rá nagyokat.

Kipikopi döndeleg:

addig üsd, amíg meleg!

Szakács

Kipikopi kopogás.

Tán még alszik a szakács?

Kicsi kovács, kicsi ács,

gépe mellől a takács,

mind egyszerre kérdezi:

kész van-e a reggeli?

Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék

talpig aranyban állva,

biztatón mosolyognék

a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,

tágas udvaron állnék,

aki alám ül, annak

jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,

piros almákat termő,

nem is csak egyetlen fa,

hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán

gyertyán vagy fenyő lennék,

hogy aki fázik, égő

tüzemnél melegedjék.

Ne félj!

Ne félj, ne félj!

Múlóban már a tél.

A nap, a nap

lassan erőre kap.

Remény, remény

ragyog az ág hegyén.

De még, de még

tartja magát a jég.

De már, de már

ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,

ha labda töri be.

Cicus, cinke, citera

Fürge vizek habosodnak,

hegyek, völgyek mosakodnak,

törülköznek reggel, este

rojtos, bojtos fellegekbe.

Március, március,

bolyhosodik a cicus.

Sütkérezik a domboldal,

sütteti hasát a nappal,

kamasz szelek fütyörésznek,

szikkadoznak az ösvények.

– Cinke, cinke, cinege,

jön a tavasz, tetszik-e?

– Tetszik bizony, csak siessen,

hogy a tollam fényesedjen,

hogy a begyem begyesedjen,

s a hangom is édesedjen,

pengjen, mint a citera,

cit-cit, cit-cit, citera.

Április hónapja

Bolondos egy hónap

április hónapja,

hol kalap a fején,

hol báránybőr sapka.

Köpenyegbe burkol,

ingujjra vetkőztet;

mutatja a tavaszt

hol nyárnak, hol ősznek.

Hiába próbálnád

kilesni a kedvét,

túljár az eszeden,

mire észrevennéd.

Búsnak teszi magát,

szeme könnyben ázik,

mindegyre lehunyja

sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,

fülig fut a szája,

s ránevet a fényben

hunyorgó világra.

Májusi szellő

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.

Kakukk

Nem szeretem a kakukkmadarat,

mert folyton-folyvást egyet hajtogat:

kakukk, kakukk, kakukk.

Mintha az erdő egyesegyedül

az övé volna, szégyentelenül

fújja a magáét: kakukk, kakukk.

Túlkiabál minden más madarat,

csak harsogja a nyári ég alatt:

kakukk, kakukk, kakukk.

Ő mondja meg, hogy meddig élhetek,

kisajátít idegen fészkeket,

abba tojik a szemtelen kakukk.

Hallgat az erdő, bölcsen bólogat:

szeretni kell mindenegy madarat,

akkor is, ha kakukk.

Hatalmas az ég, végtelen a nyár,

s ideje a kakukknak is lejár,

elnémul, bereked.

És újra hallod majd a cinegék,

pintyek, rigók kedves kis énekét

s a locska verebet.

Őszeleji kívánság

A vadludak és a darvak

már az égre ékelődnek;

hosszú őszt a maradóknak,

jó utat az elmenőknek.

A fecskék is készülődnek,

sürgönydróton sorakoznak;

jó utat az elmenőknek,

hosszú őszt a maradóknak.

Az árnyékok vékonyodnak,

a patakok hűvösödnek;

hosszú őszt a maradóknak,

jó utat az elmenőknek.

Gyapjasodnak a kis őzek,

vöröslik a lenyugvó nap;

jó utat az elmenőnek,

hosszú őszt a maradónak.

Lapulnak a lehullt lombok

Sem a napot, sem a holdat

nem látjuk már napok óta,

habarcsával a szürkeség

a kék eget bevakolta.

Sehol egy tenyérnyi kékség,

bár egy vékony repedésnyi;

nincs a feketerigónak,

nincsen kedve fütyörészni.

Csak csetteget ágról ágra,

hírleli: vége az ősznek,

lapulnak a lehullt lombok,

fáradtak, nem kergetőznek.

Lombok helyett fönn a fákon

csupa sötét varjú-kár van.

S elkezd a hó hulldogálni,

mint a tavaly ilyentájban.

Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,

szomorkodik a diófa,

nem búsulna, ha a nyári

viselete most megvolna.

De letépte a cudar szél

pompázatos szép ruháját,

pedig azt még a zuhogó

záporok is respektálták.

De leginkább azon búsul,

hogy azok is elszeleltek,

akik árnyas lombja között

nyáron által csiviteltek.

Se egy rigó, se egy veréb,

csak egy öreg, mindig álmos

varjú maradt hűséges a

lombja-vesztett diófához.

Ül, csak ül és hallgat bölcsen,

jól tudja, hogy nemsokára

lesz az öreg diófának

gyönyörűszép hósubája.

Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya,

deres a medve lábnyoma.

Lecsupaszult a málnavész.

Minden toboz a földre néz.

Hályogos szemmel pillogat

olykor néhányat még a nap.

Se cirpelés, se csipogás,

hallgat minden kis muzsikás.

Csak a szél, csak a szél,

egyedül ő zenél.

Ág se moccanhat nélküle,

minden kis hang az ő műve.

A medve helyett ő morog.

Övé minden csőr és torok,

ő játszik minden furulyán,

harsonán, dobon, pikulán.

Táncoltat erdőt, bokrokat,

lebbent az égre fodrokat,

s annak, ki ellene szegül,

annak a hátán hegedül.

Tánc a havon

Cinkék bokáznak

öles havon.

Nézi a varjak

hallgatagon.

Nézik, nézik, majd

billegetőn

járni kezdik a

havas tetőn.

Kikeringőznek

a cserepek

védelme alól

a verebek.

S még a kéményből

a jó öreg

bagoly is elő-

s kikecmereg.

Hideg van, hideg,

a mindenit!

De minket az el

nem keserít.

Járjuk, csak járjuk,

ha nem lehet

elűznünk másképp

e vad telet.

Elnémult a kis patak

Elnémult a kis patak,

elakadt a hangja,

jég födte be s a jeget

öles hó takarja.

Azt se tudnád, hol lehet,

merre volt a medre,

partja közét a nagy hó

színültig befedte.

De a füzek, az öreg

girbe-gurba strázsák,

az elnémult patakot

télen is vigyázzák.

Ösvény is fut rajta friss,

naponta-vert ösvény,

hogyha volna korcsolyám,

magam is felkötném.

Beállnék a gyermekek

vidám seregébe,

s tavaszt-hozó verseket

karcolnék a jégre.

Madáretető

Cinkék, cinegék, feketerigók,

megosztom veletek e fél cipót,

megosztom az én olyan-amilyen

éneken-szerzett kenyerem.

Csettegess, rigóm, járd a kerteket,

jöjjetek, csókák, varjak, verebek:

vendégül látok minden itt maradt,

velünk telelő madarat.

Terítve már patyolat abroszom,

kenyeremet elétek morzsolom.

Nem várok érte, nem kell félnetek,

ordas télben ujjongó éneket.

Ha majd tavasz lesz, és én hallgatok,

akkor zendüljön a ti hangotok,

hírrel hirdetve, hogy az emberek

télen se voltak embertelenek.

Zsörtölődő

Elegünk van már,

elegünk.

Meddig kell még di-

deregnünk?

Mondják a kupás-

cserepet

megülő fagyos

verebek.

Télen átal is

nyaraló

fecskének lenni

volna jó,

csettegeti a

porkahó

alatt csőrölő

kis rigó.

Varjú körözget,

billeget,

letácsol rigót

s verebet.

Hogyha kedves a

tollatok,

annyit ne sopán-

kodjatok.

Megértem én már

eleget,

ennél is zordabb

teleket.

De olyat eddig

sohasem,

hogy vége egyszer

ne legyen.

Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,

nem tud rólad a nagy erdő,

sem a hó alatt a határ,

sem a határ fölött szálló

árva madár.

Új esztendő, új esztendő,

nem volt a nyakadban csengő,

nesztelenül érkeztél meg,

lábad nyomát nem érezték

az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,

csak a nap, az alvajáró,

jelezték, hogy újra megjő

éjfélkor az esedékes

új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,

vidám kedvvel, ünneplőben,

csak a népek vártak téged,

háromszázhatvanöt napi

reménységnek.

Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,

nem mozdul róla felhő,

a napot is ritkán látja,

mégis zöldell minden fája.

Ha az erdő futni tudna,

vihar jöttén tovafutna,

de nem futhat, mert a fészkek

futtában mind leesnének.

Madarait némaságra,

kárhoztatná bujdosásra.

Milyen erdő az olyan, hol

még egy árva madár sem szól.

Ha gyérítik, morajozva

fölzúg, mintha tenger volna.

Ősszel búsul, télen hallgat,

kikeletkor újrasarjad.

Esőleső

Szomorú az esőleső,

mert eső semerről se jő.

Se keletről, se nyugatról,

már a béka se kuruttyol.

Potyára nem kuruttyolhat,

ha nincs udvara a holdnak.

Minden este mért vesződnék,

ha nincs szavahihetőség.

Már a csacsi sem iázgat,

viszi, mit a juhász rárak.

Kétoldalt a batyu, mintha

két lecsúszott púpja ringna.

Makacs állat, nem hajt térdet,

azért nem megy el tevének.

Se tevének, se zebrának;

türelmesen poroszkálgat.

Dörren az ég, jön az eső,

jókedvű az esőleső.

Felhő föd el napot, holdat:

boldog békák kuruttyolnak.

Villám cikkan, zápor paskol

hol keletről, hol nyugatról.

Szól a szamár: csacsiságnak

tartanám, hogy most iázzak.

Kánikula

Kutyameleg, kánikula,

nyelvét kiveti a kutya,

budákol, a tűző, heves

nap elől árnyékot keres.

De alighogy hűvösre lel

s leheverne, költözni kell:

falja az árnyékot a nap,

s az ebbe is beleharap.

Pillognak a récék, libák,

nem csinálnak most galibát;

kiapadt a kicsi patak,

mint a cérna, kettészakadt.

Itt-ott ha még van is, ami

víznek mondható valami,

odamennek a bivalyok,

s kimártják a kis patakot.

Egyedül egy árva csacsi

hangját lehet csak hallani,

megereszt egy bátor iá-t,

esőért az égre kiált.

Pacsirta

Pacsirta zeng a magasban, gyűrűzik

hangjától a levegő; lüktető

köröcskék pengetik a nap

feszes sugarait.

Zeng, zeng a pacsirta, óceánra

menekült kis kalózadó,

s azt sugározza egyre,

fáradhatatlanul,

hogy milyen rettenetes éjszakánként

egy magányosan didergő kökénybokor

alján virrasztani.

Nyárialmafa

Ilyenkor ősszel senki se

gondol a nyárialmafára.

Dísztelen áll, üresen ásít

kifosztott koronája.

Még a lombját is hamarabb

hullatja, mint a társak,

akik most gyümölccsel rakott

tele ágakkal állnak.

És jönnek a szüretelő,

zsivajgó, vidám népek,

s a nyárialmafára ők

nemhogy föl, rá se néznek.

Ilyen az élet, susogja,

megfakul minden érdem.

És futna, mint a levelek,

bujdosna szégyenében.

Bujdosna, de a gyökerek

konokul visszatartják:

ha odébbállna, ki terem

jövőre nyárialmát.

Őszi biztató

Utolsókat kondul

a hegyen a kolomp:

itt nekünk már semmi,

de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,

a fenyves fölzokog

csordákba verődve

futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:

hártyavékony jeget

csipkéznek szélire

a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,

a bátor őszikék

arra bátorítnak:

ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha

megzendül a kolomp,

lesz megint idefönn,

lesz nekünk keresnivalónk.

A kíváncsi Hold

Fönn az égen bandukolt,

kóborolt a Telehold.

S kíváncsi lett módfelett,

hogy a Földön mi lehet.

„Közelebbről volna jó

látni, milyen is a tó.

Nem fürödtem soha még,

hajnalig jót fürödnék.

Elkötnék egy csónakot,

csónakáznék egy nagyot,

vagy kószálnék boldogan.

(Mindig csak a sugaram

jár a földi utakon.)

Bemásznék egy ablakon:

a fejemre puha ágy

borítaná paplanát.

Nem aludtam soha még –

reggelig szundítanék.

Nálam nélkül valahogy

meglesznek a csillagok.”

Ezt gondolta, s legurult

az égről a Telehold.

És alighogy legurult,

az ég sötétbe borult.

És így aztán

künn a pusztán:

nem a tóban, nem a város

tájékán, hanem egy sáros

patakmarton ért a Földre.

Majdnemhogy a nyakát törte.

És botorkált árkon-bokron;

nem volt, aki világítson.

Falu, város messze volt;

megszeppent a Telehold.

És kiabált, de hiába.

Érezte, hogy a szép sárga

ruhája is csupa sár.

„Kár volt, kár volt, ej de kár

legurulnod, vén szamár!” –

szidta magát, mint a bokrot,

amíg a patakba’ mosdott.

Addig mosdott, addig morgott,

míg a pajkos patakfodrok

elkapták – s már ott se volt.

Sodródott a Telehold.

Hajnal hasadt, szólt a kakas,

amikor az égi utas

patakháton himbálózva

érkezett egy kisvárosba.

Karján kosárral egy asszony

jött éppen, hogy ruhát mosson.

„Hínye, de szép sárga labda!” –

szólt az asszony és kikapta,

ki a patakból a kókadt

és didergő Teleholdat.

Állt az asszony, örömében

nem tudta, mitévő légyen.

Nézegette, majd ledobta:

pattant a hold, mint a labda.

Elkapta az asszony, s féltve

bedugta a kötényébe.

Ott a Holdnak nem volt nyugta,

belecsusszant a patakba,

azt gondolta: „Jobb lesz innen

minél előbb eleveznem.

Ha köténybe kötnek, félek,

nem szeretem a sötétet.”

Szökött volna a Hold, hogyha

az asszony fülön nem fogja,

fülön csípte, kézbe kapta:

„Furcsa szerzet vagy te, labda.

Úgy tetszik, mintha már téged

valahonnan ismernélek.

Ábrázatod olyanforma,

Mintha a Hold képe volna.”

Megszeppent a Hold nagyon:

jaj, mi lesz ebből vajon,

ha a titka kitudódik,

és híre megy, hogy a Hold itt

lenn a Földön kóborolgat?

Nagy melege lett a Holdnak:

„Jaj, mi lesz, ha kémnek vélnek,

veszedelmes ellenségnek?

Nincsen erő, mely határt szab

a suttogó gyanakvásnak.

Elfognak és vasra vernek.”

Átkozta az órát, percet,

melyikben a Földre vágyott,

szidta magát s a világot;

s ijedtében kezdett fogyni,

jobban mondva fogyatkozni.

De az asszony észrevette:

„Ejnye, mintha ereszkedne,

mintha ki volna lyukadva.”

S belenyomta a patakba.

Alányomta, meglötykölte,

kötényével megtörölte;

gömbölyödött a Hold képe

mint az égen olyan szépre,

s egészen megvidámodva

rámosolygott az asszonyra.

S jókedvűen felfrissülve

huppant le a selymes fűbe.

Várta nyugton, hogy az asszony

a patakban kimoshasson.

Tetszett neki, hogy a szorgos

asszony milyen ügyesen mos.

S az is tetszett, hogy az ágról

fölötte egy kismadár szól,

azt se bánta, hogy a hangyák

körülmásszák, megszagolják,

derült rajta, hogy a szöcske

egy ugrással átalszökte.

Gyönyörködött volna még,

de fölpillantott a nagy égre

kelet felé, hogy a Napnak

sugarai fölragyogtak.

S lám, egy harmatos fűszálon

föléje hajolt az álom.

Ott hagytuk a mesénk abba,

hogy a Hold, a sárga labda,

földet érve, kimerülten

elaludt a selymes fűben,

míg az asszony nagy serényen

mosott a patak vizében.

Aludt a Hold, ahogy még nem

aludt soha életében.

Aludt, mély álomba hullva,

aludt a Hold, mint a bunda,

mint egy megfáradt napszámos,

aki ritkán jut alváshoz,

mint a tej a köcsögökben,

mint a méz a bödönökben

aludt a Hold, mint a gyermek,

akit anyja ringat-renget,

aludt, mint a földi vándor

alszik, mikor Hold világol.

Aludt a Hold, arra ébredt,

hogy valaki fütyörészget,

más valaki kacarászgat,

s ő a nagy ruháskosárnak

alján fekszik, nem a fűben:

„Hát ide meg hogy kerültem?!”

S látta hunyorogva, pislán,

hogy egy fiú meg egy kislány

hajol fölé, és becézve,

simogatva veszi kézbe.

Örömet és boldogságot

ilyet a Hold még nem látott.

Kézbe kapták, föl-földobták,

akár az igazi labdát.

Szállt a Hold, szállt a magasba,

huppant vissza sűrű tapsra:

Egy előre,

két kettőre,

három hatra,

hat kilencre,

kilenc tízre,

tizenegyre,

elöl tapsra,

hátul tapsra.

Szállt a Hold, szállt oly magasba,

ahová még nem szállt labda.

Diófányi, jegenyényi

magasra szállt, már-már félni,

tartani lehetett tőle,

hogy vissza se jön a földre.

Elszámoltak húszig, százig,

„Már csak alig-alig látszik”,

mondta a kisfiú pislán,

elsírta magát a kislány.

Összegyűlt az utca népe,

nyújtott nyakkal leste-nézte,

visszaszáll-e az a labda,

vagy ott marad a magasba’.

Ekkor a Hold gondolt egyet,

vetett egy csodás bukfencet.

És visszahullt végre, végre

a kislány két tenyerébe.

Tetszett a Holdnak a játék,

jónéhányszor égre szállt még,

egyre fönnebb parittyázta

magát a kék magasságba,

s mit nem tehet földi labda:

meg-megállt egy pillanatra,

bele-belehallgatózva

a zengő pacsirtaszóba,

s támaszul szolgált a fáradt,

lankadozó kismadárnak.

Hátára vette és hagyta,

hogy ott magát megszusszanja,

és erőre kapva újra

kedves dalát tovább fújja.

Tetszett a Holdnak a játék,

egyszer-kétszer föl-le szállt még,

egyre inkább mind hosszabban

időzgetett a magasban.

Nőtt a Holdban a kísértés,

idelenn meg nőtt a féltés.

„Fönnebb!”, zengték a pacsirták,

idelenn meg visszasírták.

Könnymaszatos képpel pislán

sírt a kisfiú s a kislány.

Hát az asszony, ő meg mit tett?

Alkalmas hálót kerített,

és kötött rá hosszú spárgát,

hogy majd azzal zabolázzák

a labdát, ha visszajönne…

S visszaszállt a Hold a Földre.

Bánhatta már, hogy miért nem

maradt végleg fönn az égen.

Bánhatta a játékos Hold:

mire leért, már fogoly volt,

mint a lovakra a hámot,

ráöltöztették a hálót.

Nem akartak semmi rosszat,

nem tudták, hogy Holdat fogtak.

Ők csak azt szerették volna,

hogy az ég el ne rabolja.

Nem akartak semmi rosszat,

csak kedvükre játszadoztak.

Kezdetben a Hold se bánta,

tetszett neki a jó spárga.

Élvezte, hogy földobálják,

s mikor fönn van, visszarántják.

Tetszett neki, nem csodálom,

sose volt a Hold pórázon,

nem tudhatta, rá mi várhat,

akit sose ráncigáltak.

Mondom, vidám s gyanútlan volt

a hálóba bújtatott Hold.

S játék közben azt tervezte:

ha eljön a langyos este,

nekifeszül majd a hámnak,

és az égig meg sem állnak.

Mit bolyongjon egymagában

a sötétlő éjszakában…

Majd hármasban szekereznek,

fölvidítja a két gyermek

az egyhangú éjszakákat.

„Nosza próbáljuk ki, lám csak!”.

és nekifeszült a hámnak.

Egy araszra,

két araszra

libbentek mind magasabbra.

Szerencsére jött az anyjuk:

„Jöjjön kend is hamar, apjuk!”

De jött a nagy ijedségre

a két gyermek bátyja, nénje,

és a szomszédság se késett

megadni a segítséget,

kapaszkodtak, ki hol érte,

egymásba s a spárga-végbe

és végül a diófába.

Így a Holdat visszarántva,

hurkolták, akár a láncos

kutyát a vén diófához.

Megborzadt a vén diófa

a hatalmas riadóra.

És az ebnek is inába

szállt korábbi bátorsága,

visszaiszkolt és a vackán

kuporgott, mint egy aggastyán.

Szállott, röppent hírt hadarva

a kerítésre a szarka:

hogy már jönnek, hogy már látta,

elindultak házról házra,

mint a sintér a kutyákat,

szedik össze a labdákat.

Nagy csönd lett a tyúkudvarban,

mint amikor szörnyű baj van,

mint amikor héja, kánya

száll alá a diófára.

Vette szárnya alá apró

csirkéit a gondos kotló,

s mint egy hervadó bokréta

kókadt a kakas taréja.

És a ludak meg a récék

pillogatva egymást nézték.

Félt a grádics, félt a jámbor

százesztendős pincegádor,

a tetőn a kémény, s félt a

diófának döntött létra.

(Húzta volna, hogyha tudja,

lábait föl a magasba.)

Félt minden, mi látható volt,

de kivált a fuldokló Hold;

félt is, fájt is, mert húsába

vágott a ráhurkolt spárga.

Nyílt az ajtó s jött ki rajta

a háznép apraja, nagyja.

Elöl a fiú s a kislány

lábujjhegyezgetve, pislán,

mert tudták már: a hálóban

nem labda, hanem a Hold van.

„Hányszor mondtam, fogadkozván,

még a Holdat is lehoznám,

csak hogy kedvére tehessek

az én két szép gyermekemnek.

Hát most itt van. Ugye, Apjuk,

ezt a labdát föl nem adjuk.

Megölne a szégyen, hogyha

a hatóság itt elfogja.

A pincébe, a kamrába

föl kell vinni a padlásra.”

„Elrejteni már nem tudjuk,

de csöppet se búsulj, Anyjuk.

Ki kell hamar a boltbéli

sárga labdára cserélni.

A segítségnyújtó népek

eddig mindent kibeszéltek.

Ha ők egyszer labdát láttak,

ott kell lenni a labdának.

De dologra! Jönnek is már.”

Ugrott a fiú s a kislány,

hozták a nagy sárga labdát

és a Hold helyébe lopták.

Hát a Holdat – bajban voltak –,

hová rejthetnék a Holdat?

„Ide hozzám, ide gyorsan!”,

vakkant a kutya az ólban.

S azon nyomban künn is termett.

A Holdat meg a két gyermek

begurította az ólba.

Föllélegzett a diófa.

Fölneszelt a szárnyas jószág:

„Most már jöhet a hatóság”,

kongta a grádics s a jámbor

százesztendős pincegádor.

Odafönn a ház gerincén

kihúzta magát a kémény,

s örömében majdnem léha

táncra kelt az öreg létra.

Kötötték a Holdat láncos

kutyaként a diófához.

Delet húztak, és a népek

ki-ki lassan hazaszéledt.

Elmenőben nahátoltak,

szemügyre vették a Holdat,

megbökdösték, lapogatták,

nevetgélve táncoltatták,

furcsállták a furcsa labdát.

A két gyermek örömében

nem tudta, mitévő légyen;

egy darabig cirógatták,

aztán az udvaron hagyták,

s jó étvággyal nekiestek

a párolgó húslevesnek.

Borított a vén diófa

árnyékot a teleholdra,

s vetett levelekből ágyat

az ég csüggedt vándorának.

Mert a vén fa tudva tudta,

ki raboskodik alatta,

tudta, kit kötöttek láncos

kutyaként a derekához.

Járásáról, mosolyáról,

ismerte az illatáról,

mert illatot mindig tőle

vett az éj szép királynője.

És tudta az eb az ólban,

hogy az ól előtt a Hold van.

Hányszor ugatta meg bátran

a holdfényes éjszakában,

s hányszor vonított rá, hányszor,

minden időváltozáskor.

Most, hogy szemtől szembe voltak,

bámulta az eb a Holdat.

Inalt volna, mert inába

szállott csahos bátorsága,

de láncon volt szegény állat,

s ki láncon van, nem ugrálhat.

Megszeppent a Hold is látván,

hogy a kutya mint egy bálvány

mered rá az ólajtóból.

Attól tartott, belékóstol,

„Még hagyján, ha megszaglászna,

ez a kutyának szokása,

szaglászgasson – eb a lelke –,

csak a lábát ne emelje.

Inkább tépjen széjjel, mintsem

engem így megszégyenítsen.”

„Rabtárs – vakkant az eb halkan –,

úgy látom, bajban vagy.” „Bajban –

szólt vissza Hold. – És nincsen,

aki bajomban segítsen,

de nem panaszképpen mondom…”.

„Segíteni az én dolgom,

megteszem, mi tőlem telhet,

ameddig a láncom enged,

mert jótett helyébe jót várj,

hozzám te jóságos voltál,

felhőbe bújtál, ha láttad,

hogy kergetnek, hajigálnak.

Bocsáss meg, ha rádcsaholtam,

amikor nagy bajban voltam,

és vonítva szidtalak, ha

örvet kötöttek nyakamba.”

S kúszott az eb lopakodva,

hogy a spárgát elharapja.

Kúszott az eb lassan, loppal,

de az ajtón sebbel-lobbal

kiviharzott a két gyermek.

Soha ilyen ijedelmet

nem látott még a diófa.

Iszkolt a nagy riadóra

az eb is vissza az ólba.

Mert riadó volt valóban,

hírlelte a tévé s újság,

mozgolódott a hatóság;

máris házról házra jártak,

minden labdát megvizsgáltak,

s a gyanúsnak mondhatókat

elküldték a kutatónak.

Eltűnt a Hold, hajnal óta

senki se tud semmit róla.

Sem égen a csillagászok,

se tengerben a halászok,

sehol senki se találja.

„Nagy szégyen a tudományra,”

tanakodtak a tudósok,

működtek a kártyajósok,

s keresték az űrhajósok,

akik éppen szálltak volna

rakétájukkal a Holdra.

Keresték a Holdat: hol van?

Kuksolt a Hold bent az ólban.

Az ól előtt nemtörődöm

pózban ült az eb a földön.

Úgy tett, mintha rá se rántna

a buzgólkodók hadára.

Mert igen szép számmal voltak

vizslatói a vén Holdnak.

Ketten másztak a padlásra,

ketten bújtak a kamrába,

ketten meg az ágyak alját

s a párnákat tapogatták,

kettőt meg benyelt a jámbor

évszázados pincegádor.

Fényt villantott a zseblámpa

a tömzsi káposztáskádra.

És már harsant a kiáltás:

Megvan, megvan! De a nyálkás

lében csak egy rongyos, poshadt

sós káposztafejet fogtak.

Jókedvre derült a bátor

tett láttán a pincegádor.

Pöffentett a ház gerincén

és kormot prüszkölt a kémény.

Az udvaron álló népek

mosolyogtak, nevetgéltek.

Derült a fiú s a kislány

a foglyul ejtett káposztán.

Rohant pulyka, lúd, tyúk, réce,

hogy a káposztát széttépje.

Csak a kotló maradt veszteg,

közel senkit se eresztett,

nagyokat kerrentve szórta

szitkát a kutakodókra.

Kettesével jöttek-mentek,

fölverték az udvart, kertet.

Végül nem maradt más hátra,

fölhágtak a diófára.

Megrázintották a vén fát,

s elbillentették a létrát.

Dűltében kihullt vagy három

fog az öreg lajtorjából.

Így a fönnrekedt vitézek

egy darabig még fürkésztek,

megnézték a szarkafészket,

aztán a legalsó ágak

közül bátran leugráltak.

Lehuppantak rendre, sorra,

de majdnem a kutyaólra.

Ám az eb, ki nemtörődöm

pózban ült eddig a földön,

s úgy tett, mintha rá se rántna

a buzgólkodók hadára

(bár a füle s szemesarka

figyelt minden mozzanatra),

talpra szökkent, s vicsorogva

hörrent a lepotyogókra.

Csitították: „Jól van, jól van,

a te helyed benn az ólban.

Ne félj, arra nincs parancsunk,

hogy az óladban kutassunk.”

Erre az eb megnyugodva

visszahúzódott az ólba,

s odakacsintott a kókadt,

mi tagadás, ijedt Holdnak:

„Vérem árán is megvédem,

ne félj, pajtás – a vendégem.”

Hálásan dörzsölte álmos

képét a Hold a kutyához,

s el is aludt azon nyomban

a jól védett kutyaólban.

Odakint az ól előtt meg

lassacskán szedelőzködtek.

Még a bolti sárga labdát,

azt is az udvaron hagyták.

Jegyzőkönyvbe vették: dolgát

elvégezte a hatóság.

Tanúk rá, kik jelen voltak.

Híre-hamva sincs a Holdnak.

Aludt a Hold, aludt volna,

de megrebbent a diófa.

Nem is rebbent, hanem borzadt,

sötétbe vonta az ólat.

Betakarta, kitakarta,

ahogyan a szél akarta.

Nyögött a lomb és az ágak

össze-vissza kalimpáltak.

Kereste lúd, pulyka, réce,

hol lelhetne menedékre.

Moccanatlan csak a kémény

posztolt fönn a ház gerincén,

ahonnan már kereket

oldottak a verebek.

No meg lenn a szelíd, jámbor

évszázados pincegádor,

csak ő nem volt megijedve,

fölnézett a fellegekre,

s mint aki sok vihart látott,

várta, hogyha már villámlott,

a mennydörgést visszhangozva

illendően viszonozza.

Ettől a Hold még nyugodtan

aludt volna, benn az ólban,

mert fáradt volt, a kalandra

ráment egész álló napja.

Aludt volna, de az ebnek

a csontjai úgy reszkettek,

hogy nemcsak az alvó Holdat,

de még a sírbéli holtat,

azt is menten felébresztik,

ha az ólban most az fekszik.

Félt az eb, belebújt volna,

ha van rajta luk, a Holdba.

„Egyet se félj, gazdám, kedves”,

bújt a Hold az ijedt ebhez.

„Én odafent sose látok

esőt, cikázó villámot.

Örüljünk hát együtt, kérlek,

a csodaszép mennydörgésnek.”

„Nem, ó nem, hát én sem félek”,

állt az eb lassan kötélnek,

nyüszítve még, félve, loppal,

hóna alatt a vén Holddal,

künnebb-künnebb araszolva,

kikönyökölt az ajtóba.

Onnan csodálták, bámulták

a nagy vihar elvonultát.

Nézték, milyen vígan táncol

az üdítő nyári zápor.

Rázta magát a diófa,

dudorászott a csatorna,

bújtak ki a cserepek

alól a hős verebek.

Kortyolt a vízből a jámbor

évszázados pincegádor.

S a tócsában billegett a

künn felejtett bolti labda.

A Holdnak is kedve szottyant,

hogy fürödjék, s odatoccsant

a fürdőző bolti, sárga

labda mellé a tócsába,

s vígan lubickoltak.

Nyílt az ajtó, nyílt az ablak,

előbb csak kikönyököltek,

aztán futott a két gyermek,

most már együtt pocsolyáztak,

örömére a családnak.

Perdült a kutya is táncra,

perdült volna, de a lánca

nem engedte. Jött az asszony,

s hogy az eb is hadd mulasson,

levette a láncot róla,

s rádobta a kutyaólra.

A kisfiú a labdával

járta, a Hold a kislánnyal,

de legszebben a kiláncolt

kutya táncolt.

Amint jött, olyan hamar

inalt el a zivatar.

Egyet-kettőt még dörgött, és

tovagördült a mennydörgés.

Kibújt a Nap és vidáman

mártózott a pocsolyákban,

megmosdott a patakokban,

keréknyomban, patanyomban,

s lenyugvóban, visszanézve,

szivárványt festett az égre.

Ült a Hold, az eb s a labda

szárítkozni ki a napra;

de megszeppent a két gyermek,

mert a Hold egyet tüsszentett.

Fölkapta a kislány s féltve

göngyölte a kötényébe.

Vitték hamar be a házba.

Bújtatták paplanos ágyba,

de előbb didergő testét

jó szárazra törülgették.

Hársfavirágból teát,

finom meleg vacsorát,

legalább egy jó levest

főztek volna örömest,

hűlés ellen aszpirinnal

tömték volna vitaminnal,

de már kutya baja sem

volt a Holdnak, kedvesen

hordta körbe mosolyát,

élvezte a vetett ágy

kényelmét és melegét.

Le-lehunyta a szemét,

aztán újra fölnyitotta

s körbehordta mosolyogva.

Odakünn, míg a boldog Hold

benn a vetett ágyon trónolt,

odakünn a vén diófa

készülődött az alkonyra.

Lombjáról a kövér cseppek

mind egy csöppig leperegtek.

Szikkadóban volt a sár is,

csitult a sánc s a kanális.

Tollászkodott a majorság,

követelte esti jussát:

tyúk, lúd, réce, tojó, gácsér

sorba állt a vacsoráért.

Sötétült a csöndes, jámbor

évszázados pincegádor.

Búcsúzott a ház gerincén

a nyugvó Naptól a kémény.

Az eb is visszaoldalgott

az óljába, hol a Hold volt

még az imént a vendége.

Béke szállt a tájra, béke.

A fák közül ki-kilesve

útrakelt a nyári este,

virágról virágra lépve

borult lágyan a vidékre.

Töprengett a Hold az ágyban.

„Teljesült a régi vágyam,

reggelig jót szundíthatnék,

de szólít a kötelesség.”

Ki-kinézett, föl az égre,

érezte, hogy menni kéne.

Ahogy szürkült, sötétedett,

a Hold egyre fényesedett.

Tévében és rádióban

egyre kérdezték, hogy hol van.

A gyermekek tanácskoztak,

a felnőttek tamáskodtak.

„Ha megvolna, nem keresnék.”

Hitték is, nem is, a vendég

kibenlétét, égi voltát…

Eldöntötték, visszalopják,

visszasegítik az égre.

„Száz szónak is egy a vége,

megvárjuk az öreg estét,

s ha akkor is még keresnék,

ha a csillagok körében

nem tündökölne az égen,

akkor aztán… akkor aztán.”

„Nincs mit várnunk” – szólt a kislány –,

„a csillagok már fönn vannak

s magányosan pillogatnak.

Mindannyian sóvárogva

néznek a mi ablakunkra.”

Nem volt helye már a szónak,

könnyeztek és mosolyogtak.

Ölelték a Holdat s féltőn

léptek vele le a lépcsőn.

Már a talpraszökkent létrán

mászott a fiú s a kislány,

vitték köténybe markolva

föl a Holdat a magasba.

Suhogott a vén diófa,

nagy vitorla lett a lombja.

„Egy kettőre,

két kettőre,

négy háromra,

hat az ötre,

hét a hatra.”

Repült a Hold, szállt magasra.

A csillagok fölragyogtak,

ahogy holdas estén szoktak.

A ház népe meghatódva

nézett föl a teleholdra.

Érezték, ahogy ott álltak,

illatát a szabadságnak.

De legboldogabb az eb volt,

mert barátja, az öreg Hold,

mielőtt magasba mászott,

elcsórta a kutyaláncot.

Kicsi legény, nagy tarisznya

Horgasinamat verdeső

tarisznyában palavessző,

palavessző s palatábla…

Így indultam valamikor,

legelőször iskolába.

Le az utcán büszkén, bátran

lépdeltem a tarisznyámmal.

– Hova viszed, ugyan biza,

azt a legényt, te tarisznya? –

Tréfálkoztak a felnőttek,

akik velem szembe jöttek.

Máskor pedig ilyenformán

mosolyogták a tarisznyám:

– Éhes lehet a tudásra

az, akinek ilyen hosszú,

ilyen nagy a tarisznyája.

De csak mentem, még büszkébben,

míg az iskoláig értem.

Az iskola kapujában

gyökeret vert a két lábam.

S álltam, míg csak bátorító

szóval nem jött a tanító.

Rám mosolygott: – Ej, kis legény,

gyere fiam, bátran, ne félj!

Kézen fogott, bevezetett.

Emlékszem, be melegem lett.

Évek teltek, múltak, de még

most is érzem olykor-olykor

jó tanítóm meleg kezét.

Birka-irka

Szomorú a birka,

mert üres az irka.

Azért béget, azért sír-rí,

mivel fogja teleírni.

Majdcsak teleírja

irkáját a birka,

tele azzal amit ismer,

a nagy bével meg a kissel.

Pulyka-szégyen

Iskolába jár a pulyka,

de az esze nagyon kurta.

Sose tudja, mert nem figyel,

azt amiből felelni kell.

És még ő dúl-fúl, sistereg,

pukkadozik, majd szétreped.

Lebernyegje irul-pirul:

most már csak azért se tanul.

Ha ez így megy – szégyenszemre –,

nem járhat majd egyetemre.

Hogyha lovam volna

Hogyha lovam volna,

zabbal abrakolnám,

kocsiba, szekérbe

soha be nem fognám.

Zabla helyett elég

volna egy kötőfék,

nyerget se tennék rá,

sarkantyút se kötnék.

Szőrén ülném én meg,

s tudom, egy jó szóra

még a tengeren is

egyből átugorna.

Ha a napnak

Ha a napnak lába volna,

bizonyára gyalogolna.

Ha pedig keze is lenne,

akkor ő is cipekedne,

s leülne, ha elfáradna,

ide mellénk, a kis padra.

Kérges kezét térdre ejtvén,

merengne a holdas estén.

Úgy várná be, szépen ülve,

hogy őt a föld megkerülje.

Ha én zápor volnék

Ha én zápor volnék,

égig érő zápor,

áztatnám a földet

istenigazából.

Hogyha napfény volnék,

melengető napfény,

minden sugaramat

széjjel teregetném.

Ha én harmat volnék,

minden reggel s este

lábujjhegyen lépnék

bársonyos füvekre.

Hogyha szellő volnék

erdőn, mezőn átal

járnék a virágok

finom illatával.

Kislány vagyok, s ezért

harmat, napfény, zápor

s a vidám szellő is

igaz, jó barátom.

Ünnep van, ünnep van…

Ünnep van, ünnep van,

nagy ün-nep.

Terülj meg, asztalkám,

te-rülj meg.

Esztike asztalát

nagyszemű kisbabák

ü-lik be

aki a legjobb volt

az ül az

ö-li-be.

Megmosta a kezét

min-den-ki.

De finom az ebéd,

ün-ne-pi!

Ünnep van, ünnep van,

gyer-mek nap,

még a kis

cica is

fagylaltot

nya-lo-gat.

Évike-nénike

Évike, Évike,

bizony ő már

nénike.

Nénikéje Esztikének,

pedig még csak a hat évet

őszire

tölti be.

De azért már, mint egy nagylány,

sürög-forog, nézi: hadd lám,

eszik-e,

jóllakott-e

Esztike?

S lábujjhegyen jár, ha alszik,

s hogy aludjon, vele alszik,

s pisszre rebben apró ujja,

ha valaki megzavarja.

Hessegető

Bú, bú, fekete bánat,

kedvemre ne boríts szárnyat.

Hess el, fekete kotló!

Lovamon arany a patkó,

szájában ezüst a zabla,

kantárja, csótárja, csatja

gyémánttal van kirakva.

Hess el, fekete vénség,

mielőtt rád nem lépnék!

Faragott versike

Volt egy fakatona.

Fából volt a lova:

kengyelje, kantárja

a kádár munkája,

fából a patkója,

fakovács patkolta:

fából volt faragva

a föld is alatta.

Fahuszár, favitéz,

Hadd látom, mennyit kérsz?

Százat adj lovamért,

ezeret magamért.

Csapj oda, csapj bele,

égjen a tenyere!

Három székláb

Van egy kisszék,

háromlábú,

három lába:

három bábu.

Egyik: Billeg,

másik: Ballag,

harmadik meg:

Billegballag.

Így a kisszék

meg nem állhat,

szidja is a

három lábat.

Állj meg, Billeg!

Nyughass, Ballag!

Ne lipinkázz,

Billegballag!

De ők aztán

csak azért se,

nem hallgatnak

a kisszékre.

Billeg ballag,

Ballag billeg,

s Billegballag

ballag-billeg.

Jár csak jár a

három tébláb,

ringatózó

három székláb.

Kedvébe

eképpen járnak

a kicsi szék

gazdájának.

Tűvé-tevő

Szőrén-szálán elveszett,

lába kelt a tűnek,

cérnát, hogyha varrni kell,

most már mibe fűznek?

Tűvé tette a szobát,

egész áldott este.

Sírt a kislány de a tűt

hiába kereste.

Lába mégse kelhetett,

el senkise vitte,

meglelném, ha valaki

keresni segítne.

Megkérte a kiskakast,

hogy keresnék ketten.

Kukurikú, meglelem

ha keresni kezdem.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

a kis tűt a kakas is

hiába kereste.

Megkérte a kiskutyát.

Bízd a szimatomra,

úgy veheted mintha már

a tű meg is volna.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

a kis tűt a kutyus is

hiába kereste.

Megkérte a malacot.

Egyet se sírj húgom,

azt a kis tűt neked én

menten előtúrom.

Tűvé tette a helyet

egész áldott este,

túrt a malac, de a tűt

hiába kereste.

Megkérte az egeret,

utána a macskát,

végül a vakondot is,

de nem látta hasznát.

Tűvé tették a helyet,

egész áldott este,

macska, egér s a vakond

mind a tűt kereste.

Ám hiába, nyoma se

volt sehol a tűnek,

cérnát, hogyha varrni kell,

most már mibe fűznek.

Sírt, csak sírt a kicsi lány

egész áldott este,

s még álmában is talán

mind a tűt kereste.

Elsírta a bánatát

reggel a csikónak.

Hozz egy fogót szaporán,

rántsd le a patkómat.

Most verettem frissiben,

vadonatúj mágnes,

ezzel a tűt megleled,

ne sírj kicsi Ágnes.

Térült-fordult a kislány,

s mint egy fényes bolha,

pattant a tű szaporán

a mágnespatkóra.

Örülnek mindannyian

a megkerült tűnek.

S a fokába sorra mind

piros cérnát fűznek.

Kelekótya-lapótya

Serpenyőben a lapótya,

lesi, várja Kelekótya.

Silleg-süllög a lapótya.

Mit sündörögsz, Kelekótya.

Megfordítják a lapótyát,

pirongatják Kelekótyát:

– Várj sorodra, Kelekótya,

nem sült meg még a lapótya!

Csak nem tágít Kelekótya,

markában már a lapótya.

Ja-jaj, éget a lapótya! –

Jajveszékel Kelekótya.

A halak bosszúja

Tutajos Lajos és

Úszó Pál

vízre szálltak egy

szál deszkán.

Szerencsét akartak

próbálni,

deszkán hasalva

horgászni.

Billegett-büllögött

a deszka,

markolta, tartotta

Lajoska.

Pál meg a horgot

kezelte:

dobta, rántotta,

emelte.

Nem is lett volna

talán baj,

hogyha nem jön egy

falánk hal,

s mellette még egy

csapatnyi.

Táncolt a dugó,

ropogni

kezdett a bot, és

roppant is,

nyelte is már a

roppant víz.

Mindketten kaptak

utána,

nem volt gondjuk a

deszkára.

Erre várt csak a

csapat hal:

orral, uszonnyal,

farokkal

tovalopták a

szál deszkát,

s föl-fölugrálva

kacagták,

mint úszik partra

kifosztva

Pali s utána

Lajoska.

Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,

aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,

kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,

fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,

háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,

este hazatérni:

fűzfalovam kocogva,

fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,

kakukkszóval, tele szívvel.

Három kérdezgető

I.

– Miből van a pántlikád?

– Hajnal pirosából.

– Miből szőtték a ruhád?

– Kék ég bársonyából.

– Miből van a köténykéd?

– Havasok havából.

– Hát te magad miből vagy?

– Mezők harmatából.

II.

– Te kis juhász, merre mész?

– Merre nyájam legelész.

– Hát a nyájad merre jár?

– Ahol zöld füvet talál.

– Hallod-e, te kis juhász,

ha farkas jő, mit csinálsz?

– Megmarkolom a botom,

s a farkast megugratom.

III.

– Hallod-e, te kis kovács,

mit kopog a kalapács?

– Azt kopogja, kipre-kopp,

csengős csikót patkolok.

– Hallod-e, te kis kovács,

mit dohog a kalapács?

– Azt dohogja, dön-de-leg,

ekevasat élezek,

mert a tavasz kö-ze-leg.

Gyalogúton

Hegyre fut, völgybe fut,

kanyarog a gyalogút.

Gyalogúton – ki lehet? –

egy kis legény lépeget.

Vállán villa, gereblye,

kalapjában két szem cseresznye;

villanyélre akasztva

hátán egy nagy tarisznya.

(Ebédet visz bizonyára,

arra vall a tarisznyája.)

Megy szaporán, meg nem áll,

máris milyen messze jár!

Mire jobban megnézhetném,

elnyeli a görbe ösvény.

Erdőn jártam

Erdőn jártam,

málnát szedtem,

amit szedtem,

mind megettem,

üres a kaska,

mit csináljak,

mit mondjak anyámnak,

ha megkérdi,

hol a málna,

miért üres

a kosárka?

Azt mondjam-e,

jött egy medve,

amit szedtem,

mind megette?

Dehogy mondom,

megijedne.

Jujj!

Ballagi

Nem messze van ide Kászon,

útja végig fehér vászon,

ballag rajta valaki,

bizonyára Ballagi.

Fején kucsma, lábán csizma,

nyakában meg nagy tarisznya,

kajla bajsza csupa dér:

estére csak odaér.

Elment Péter

Elment Péter tököt venni,

elfelejtett pénzzel menni.

Hogy a sült tök? Ennyi s ennyi.

De nem volt mit elővenni.

Elmaradt a sülttök-vétel,

étlen maradt szegény Péter.

Faroltató

Farta te, tarka,

tarka tehén, farta!

Kolompot zengőt,

kötök reád csengőt,

szarvadra szalagot,

szarvad közé csillagot.

Vigye el a róka

Volt egy kicsi kakasom,

elvitte a róka.

Jércém is a tavaszon,

elvitte a róka.

Volt egy ludam, jó tojó,

elvitte a róka.

Récém, tóban tocsogó,

elvitte a róka.

Gácsérom és gúnárom,

elvitte a róka.

Semmim sincsen, tirárom,

vigye el a róka!

Rajz rigóval

Ákombákom

levelek a fákon.

Limb-lomb susogó,

alatta ül nagyapó.

Mellette élete párja,

néznek együtt föl a fára.

Fejük fölött a rigó

azt fütyüli: élni jó.

Két vén fáról

Zöld Király és Zöld Királyné,

ha fúj a szél, lovagolnak,

megkergetik, megfuttatják

hol a napot, hol a holdat.

Zöld Király és Zöld Királyné,

ha szélcsönd van, álldogálnak,

nézegetik árnyékát a

két gyönyörű koronának.

Szerencse

Hű, mekkora szerencse,

hevül már a kemence,

a tészta is dagasztva

meg is kelt már magasra.

Hol a lapát, vessük be,

míg meleg a kemence:

süssünk hamar egy sütet

új sütetű kenyeret.

Volt egyszer egy ember

Volt egyszer egy ember,

volt szakálla kender,

cseremakk pipája,

lapi a dohánya.

És hogy lenne mindig

pipája, dohánya,

felköltözött lakni

egy nagy cserefára.

Ott egész nap füstölt,

a füsttől meg prüszkölt.

És addig mind füstölt,

addig-addig prüszkölt,

odalett a fának

minden makkja, lombja,

se pipa, se hozzá

füstölnivalója.

Mit volt mit tennie,

lemászott a fáról,

font egy hosszú ostort

a kenderszakállból.

Azzal csettinget most,

a fa alatt állva,

s várja, hogy majd lenne

pipája, dohánya.

Volt egyszer egy varga

Volt egyszer egy varga,

csak az nem volt, sajna,

miből rámás csizmát

varrt volna a varga.

Volt egy görbe tűje,

abba cérna fűzve,

sodrott, szurkos cérna,

volt fűzve a tűbe.

Éles kése, metsző,

kalapácsa kettő,

háromlábú széke,

mindenkinek tetsző.

Szegző s varró árja,

kaptafa és sámfa,

kicsi s nagy, egyszóval

mindenféle lábra.

Térdig érő asztal,

tele ezzel, azzal:

jófajta csirizzel,

suvickkal, ragaccsal.

Bőrköténye s kajla,

pödrött végű bajsza,

mindene volt, mitől

varga lesz a varga.

Csupán bőre s talpja

nem volt neki, sajna,

márpedig anélkül

nem varga a varga.

S hiába lett volna

bőrje no meg talpja,

ha nem volt akinek

rámás csizmát varrna.

Gondolt egyet, s tett az

egészre egy foltot,

kidobta a csirizt,

s becsukta a boltot.

Mátyás-napi vásár

Nagy vásár volt még a

keresztúri vásár,

csizmát venni mikor

oda járt a császár.

Híres volt kivált a

Mátyás-napi vásár,

arra járt el mindig

csizmáért a császár.

Node nem azért volt

híres ez a vásár,

hogy lábbelit venni

oda járt a császár.

Bár a vevőtől is,

kivált ha az császár,

hírre-névre kaphat

olykor egy-egy vásár.

De a keresztúri

nagy kirakóvásár

híréhez-nevéhez

nem kellett a császár.

Portékájáról volt

híres az a vásár,

azért járt el oda

csizmáért a császár.

Utcák hosszat állott

álló nap a vásár.

Sátortól sátorig

alkudott a császár.

Parolázott, már-már

készen volt a vásár,

egyet gondolt, s azzal

odébbállt a császár.

Addig válogatott,

alkudott a császár,

félő volt, hogy mindjárt

eloszlik a vásár,

s mehet szégyenszemre,

és éppen a császár.

S mit mond otthon,

miért maradt el a vásár?

Járhat majd tavalyi

csizmában a császár,

esztend’ ilyenkorig

nem lesz csizmavásár.

Mert csizmát csinálnak,

s máshol is van vásár,

de oda nem mehet,

nem bizony a császár.

Menne ő örömmel

máshová, a császár,

de nem oda Buda,

kettőn áll a vásár!

Megmondta az asszony

– otthon ő a császár –:

„Csizmát kend csak Székely-

keresztúron vásál.

Nem pazarolhatunk,

éppen mi, a császár,

mikor ott az olcsó,

nagy tél végi vásár.

Alkudjék csak kelmed,

úgy vásár a vásár.”

Ezért alkudozott

napestig a császár.

De nem is maradt el

sohasem a vásár,

estefelé mégis

csizmát vett a császár.

Többnyire Bodrogi

sátorában vásált.

Bodrogi rendszerint

megszánta a császárt.

Pompás áldomással

végződött a vásár,

s karján új csizmával

ment haza a császár.

Csukástó

Egyszer régen, amikor még

több volt a hal, mint a horgász,

és nem volt a folyók mentén

ekkora nagy sürgés-forgás,

élt a kicsi csíki Oltban

élt egy csuka, hasonlót még

én sem tudnék kitalálni,

hogyha horgászember volnék.

Nem is élt, de uralkodott.

Ő volt a halak királya:

se hálónak, se horognak

nem volt hozzá bátorsága.

Nemcsak félték, tisztelték is,

mert nagylelkű és kegyes volt:

szúnyogon meg moszaton élt,

testvérhúsba sose kóstolt.

Úszta, járta birodalmát

Domokostól le Bükszádig.

Védelmezte népét s annak

porontyait és ikráit.

De leginkább Tusnád táján

szeretett elidőzgetni,

hol a szikla a kis Oltot

majdnem-majdnem megrekeszti.

Ha elfáradt, ott pihent meg,

ott a víz is, mint a kristály,

s a vízből is tisztán látta

a fenyőket fönn a sziklán.

Ahogy telt az idő, s ő is

lassacskán mind öregebb lett,

s az úszkálás föl-le, föl-le

lassacskán mind nehezebb lett,

hovatovább mind gyakrabban

bámulta a fenyőfákat.

Gondolt egyet, és fővárost

alapított ott magának.

„Jó is lesz így, öregedő

uszonyaim mit fárasszam,

mikor úgyis itt folyik át

egész hosszú birodalmam.

Igen ám, de épp az a baj:

folyton folyik az országom,

és nekem, hogy itt székeljek,

folyton-folyvást kell úszkálnom.”

Szerencsére jött a tavasz,

és a kis Olt úgy megáradt,

hogy nem fért át a szoroson,

s majd ellepte a fűzfákat.

Jött aztán az apasztó nyár

nagy meleggel, de hiába,

ott maradt, a fűzfák között,

az Olt egy kis darabkája.

Csillogott, akár egy kastély,

ez kellett a mi csukánknak!

Átevickélt a szép tóba,

s lefoglalta palotának.

És azóta Csukástónak

hívja minden vízi s földi,

hetedhét országból szoktak

odajárni gyönyörködni.

Mondják, hogy az öreg csuka

lemondott a királyságról,

s mai napig ott éldegél

szerényen a nyugdíjából.

Az elveszett követ

Hogy s hogy nem, de egyszer,

Kolozsvárra jövet,

elveszett az úton,

el a török követ.

Pedig egyenest az

isztambuli öreg

szultántól jött volna,

ha megjön a követ.

Fényes kísérettel,

ahogyan csak jöhet

Konstantinápolyból

egy szultáni követ.

Födte a lovát is

selyembrokát-szövet

bíborban, bársonyban

lovagolt a követ.

Turbánjára forgót,

derekára övet

a fényes szultántól

kapott volt a követ.

Csillogtatta a nap

a sok drágakövet:

éjszaka sem veszhet

el egy ilyen követ!

S mégis, amint mondják,

Enyed táján jövet,

kámforrá változott,

odalett a követ.

Telt és múlt az idő,

s a szultánnak szöget

ütött a fejébe:

hová lett a követ?

Se híre, se hamva,

kerékbe is töret

mindenkit, ha elé

nem kerül a követ.

– Halál fia, aki

parancsot nem követ,

reggelre meglegyen

az elveszett követ! –

Agák, bégek, basák,

ki csak számba jöhet,

indultak keresni,

hol lehet a követ.

Jöttek dérrel-dúrral,

s Enyed táján jövet,

kámforrá változtak

akárcsak a követ.

Dühbe jött a szultán.

– Biztosan egy követ

fújnak a piszkosak

s a hóhányó követ.

Együtt szedik ezek

a tejről a fölet,

de jaj nektek, agák,

bégek, basák s követ! –

Azzal lóra pattant

s jött, ahogyan jöhet,

maga a nagy szultán

s nem holmi kis követ.

Pompáját leírni

fölösleges szöveg,

koldusnak látszana

mellette a követ.

Jött hát, s mit ad Allah!

Enyed táján jövet,

eltűnt a szultán is,

akárcsak a követ.

S így a mai napig

nem tudjuk, az öreg

szultántól mi hírrel

jött volna a követ.

Hódolatot kívánt,

vagy csak aranyövet,

ónkupát szegődni

jött volna a követ?

Hódoltatni ide

ugyan jönni jöhet,

de amit kap aztán,

viheti a követ.

Vihetné, de hol van?

Enyed táján jövet,

el mégsem párolgott,

kámforként a követ!

Gördítsük le hát a

titokról a követ:

vénséges vén pince

mélyén ül a követ.

Az történt ugyanis,

Enyedre béjövet,

szörnyen megszomjazott,

s vizet kért a követ.

– De vízzel Enyeden,

ó, nagyságos követ,

akkor se kínáljuk,

ha kerékbe töret! –

Kortyolt egyet-kettőt,

de minthogyha tüzet,

lett a bortól egyre

szomjasabb a követ.

Lement a pincébe,

– elég is a szöveg! –

még most is ott iszik

az elveszett követ.

Agák, bégek, basák,

Enyed táján jövet,

jutottak a nyomon

ahová a követ.

Ott van a szultán is

azt fújja az öreg:

– Tudtam én, hogy egyszer

megkerül a követ.

Én is majd folytatom

egy-rímű versömet,

mikor Kolozsvárra

érkezik a követ.

Az okos kos

Lucskos, latyakos

ősz vége volt, akárcsak

most,

mikor vásárra vittek egy kost.

Szép nagy állat volt,

fajtiszta racka,

sajnálta is nagyon a gazda,

de nem volt mit tenni,

mivel a kos nem tudott

viselkedni.

Mindig tilosba járt,

s volt úgy, hogy hetekig

odahált,

máskor meg naphosszat

tekergett kedvére,

(mint akinek nincs meg

a leckéje),

s mikor már rosszat

gondolhattak volna,

hogy most aztán vége:

farkas vagy medve

valami megette,

csak előállt, mintha

mi sem történt volna.

Tűrt, tűrt a pásztor,

aki egyébként jámbor

ember hírébe állott,

és még büszke is volt olykor

a kosára,

de egyszer csak megelégelte

a dolgot.

Tarisznyát vett a vállára,

szarvon fogta a kost, és

elvitte a szóban forgó

őszi vásárra.

Tetszett a kosnak a vásár,

s hogy annyi újat láthat,

kíváncsiságból szarvára is vett

egy mézeskalácsos sátrat.

Lett erre riadalom,

lárma:

– Vigyázzon, ember, a kosára,

ha már nem tudta megnevelni!

Erre a pásztor a kosnak,

a kos a kalácsosnak,

a kalácsok meg a földre estek.

Kicsin múlt, hogy össze nem verekedtek.

Aztán meg a garázda

kos egy kofa kosarára

vetett

szemet,

s dézsmálni kezdte,

mint egy mihaszna kecske.

– Hogy kerülne már rúdra bőröd! –

eképpen zsörtölődött,

a most már cseppet sem jámbor

pásztor.

– Hogy lenne belőled pörkölt,

te ördög,

te átok! –

S nyomatékul botjával reávágott.

Módfelett mulattatta a népet

a látvány.

Most

valaki hozzájuk lépett.

– Pörköltet mondott, bátyám?

Úgy legyen!

Mészáros vagyok, s a kost

ezennel megveszem. –

Meg is vette, sokat nem alkudoztak.

Indulni kellett máris

a kosnak.

S indult a pásztor is

megkönnyebbülten:

– Na végre, hogy tőled is

megmenekültem. –

Haza is ért még délre.

S hát ki jön szembe véle

az udvaron? Ki az ördög?

– Kos ez, nem pörkölt!

– Ne-e-em bizony, gazdám,

volt eszed, de nekem is volt ám.

Mit eddig sose tettem,

ezennel megjelentem,

meghalni nem volt kedvem,

s amikor észrevettem

a hentes kését, menten

a hátuljának mentem,

s a késével, mit megfent,

szépen a sárba nyekkent,

talán még most is ott van

a pocsban.

Hol van az előírva,

hogy buta minden birka?!

A vásár különben szép volt,

én szeretem a cécót.

Próbált még néhányszor

túladni rajta a pásztor,

vitte vásárról vásárra,

de hiába:

a kosból nem lett pörkölt.

A pásztor meg csak zsörtölt,

s hűséges barátok lettek,

mire megöregedtek.

Költögető

Hajnalonta engemet

gerle-galamb költöget:

jó reggelt,

mindenki már rég fölkelt.

Rá a rigó: föl bizony,

gyöngyös harmatot iszom,

hű de jó,

harmaton él a rigó!

Cserépen a verebek

kenik-fenik csőrüket:

csiri-csűr,

csak így telik meg a csűr.

De a szarka rájuk reccsen,

hogy egy kicsit csendesebben:

csöndesen,

nem süket itt senki sem!

Túl a vizen valahol

kakukkmadár kakukkol,

kakukk szól,

túl a vizen valahol.

Kakasszótól pacsirtáig

Kukorékol a kakas,

pirkad az ég alja,

talpon már a pásztor is:

egész falu hallja.

Fújja kürtjét, tereli

szaporán a csordát

siratja egy-egy tehén

otthon hagyott borját.

A kecskék is mekegőn

vissza-visszanéznek:

nem örülnek cseppet sem

a koránkelésnek.

Ludak, tyúkok, malacok,

mindegyik rákezdi,

ha már fölkelt, nem akar

egy se éhen veszni.

„Darát, szemet, friss füvet!”

kinek mi a vágya.

„Előbb nekem, csak nekem!”

mind ezt kiabálja.

Türelmetlenségükben

a kakasnak esnek,

szidják, szabják, szapulják,

egyet veszekednek.

„Mit trombitálsz, hogyha még

nincsen amit enni,

máskor tartsd a csőröd, te

alávaló senki!”

De a kakas gőgösen

áll a szemétdombon:

„Én a hajnalt nem ilyen

csőcseléknek mondom.

Nélkülem a falu is

sötétben maradna,

nem ragyogna föl a nap,

tavasz fényes napja…”

Ágálna még, hogyha nem

volna ő is éhes,

éhségében fogott ő

hajnalhirdetéshez.

Ugrik, repül szaporán

le a szemétdombról,

tömi máris a begyét,

dehogy kukorékol.

A vályú is megtelik;

akolban, pajtában,

szürcsöl, majszol mindenik:

nagy-nagy boldogság van.

A pásztor is már kiért,

ki a legelőre,

kibontja a tarisznyát

fél könyökre dőlve,

s míg a csorda legelész

békén szalonnázgat,

és hallgatja énekét

a kis pacsirtának.

Tavaszi tarisznya

Kamrában szegre

akasztva,

üresen lóg a

tarisznya.

Egyszer csak jön a

menyecske.

Leveszi, s tömi

degeszre.

Tömi, pakolja

púposra,

lesz benne cipó,

szalonna,

fő hagyma, só és…

nicsak, ni:

kolbász is még egy

arasznyi.

Készen is már a

tarisznya,

utazhat nyakba

akasztva.

Mehet, amerre

az ösvény.

Mendegélnek is

csöndeskén:

megy a favágó,

karján a

frissen köszörült

baltája.

Nyakában pedig,

akasztva,

billeg-ballag a

tarisznya.

Só, cipó, hagyma,

szalonna,

minden, mi be van

pakolva.

No persze a jó

arasznyi

füstölt kolbász se

maradt ki.

Alighogy a nap

feljőne,

érnek is ki az

erdőre.

Magasan, ágra

akasztva,

lóg már a tele

tarisznya.

Kerül a balta

tenyérbe,

csattog és villog

az éle.

Szálába, hosszan

s keresztbe

fák dőlnek, nedvet

eresztve.

Sikkan a balta

serényen

abban a kérges

tenyérben.

Meg nem áll, vágja,

hasítja.

Lekerül most a

tarisznya.

S minden, mi be volt

pakolva:

só, cipó, hagyma,

szalonna.

No persze a jó

arasznyi

kolbász sem fog benn

maradni.

Rákerül mind egy

csutakra.

(Nem hinném, hogy ott

maradna.)

Magasan ágra

akasztva,

billeg újra a

tarisznya.

Nincs benne semmi,

de semmi,

csak só talán egy

csipetnyi.

S a balta újra

serényen

sikkan a kérges

tenyérben.

Alkonyig vágja,

hasítja.

(Ing-leng az üres

tarisznya.)

Jön a favágó,

karján a

fényesült nyelű

baltája.

Újra nyakába

akasztva,

lappog a lapos

tarisznya.

Áll a favágó.

Csodát lát:

Soha még ennyi

salátát!

Mondja, s egyet ka-

nyarítva,

lenn is van már a

tarisznya.

S miként reggel a

menyecske,

elkezdi tömni

degeszre.

Megörül majd a

családja,

jó lesz éppen va-

csorára!

Hajnalban a csillagok

lehullnak a földre,

mint a fáról a gyümölcs:

alma, szilva, körte.

Szunyókálnak szelíden

késő délelőttig,

mustillatú sugarak

amíg föl nem költik.

Akkor aztán napsugár-

szálakba fogózva

föllibegnek, mint a pók,

újra a magosba.

Zápor

Suhog a zápor ostora,

senki se bánja;

lúdbőrözik a pocsolya,

senki se bánja.

Minden s mindenki mosolyog:

a virágok s a fák is,

és az is, aki tocsorog

az utcán, s bőrig ázik.

És kacagnak a patakok,

s az eresz csatornája,

kacag a föld is, becsurog

a zápor a nyakába.

Zivatar

Hát ez a szél

mit akar?

Mindent kiföd,

kitakar.

Ajajaj,

hajajaj,

nyakunkon a

zivatar.

Tipegő kislibák

Tipegő kislibák,

kiscsibék

csipdesik már a

fű hegyét.

Báránykák, kisgidák,

hipp-hopp-hopp,

tavaszi táncot

ropjatok!

Sütött a nap

Sütött a nap,

a víz dalolt,

a víz fölé

virág hajolt.

A virágon

döngicséltek

halk hangú és

kedves méhek.

Nagymessze, fönn,

repülő szállott.

De lentről – az is

méhnek látszott.

Csacsikázó

Domboldalon három kicsi

lassan lépegető csacsi.

Mindhármukon – elhihető –

billeg egy-egy átalvető.

Megpakolták alaposan:

a háromnak hat hasa van.

Subák, bundák, üst és szita

mi minden jut egy csacsira!

Aprítgat a három kicsi,

szófogadó szürke csacsi.

És nyikorog és nyekereg

a hátukon a fanyereg.

Minden kápán egy-egy veder:

hogy is fér el annyi teher!

De csak megy a három kicsi,

hűséges hű kedves csacsi.

Cipelik a juhász-batyut,

kapaszkodnak merre az út.

Nem is út már, ösvény csupán;

mendegélnek a nyáj után.

S rádióval hóna alatt

mögöttük a juhász halad.

Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán,

fa alatt egy kisleány.

Néz a kislány föl a fára,

s le az alma a kislányra.

Nézi egymást mosolyogva:

lány az almát, lányt az alma.

Gondolkozik, mit tehetne,

áll a kislány lábujjhegyre,

nyúlánkozik, ágaskodik,

ugrik, toppan, kapaszkodik.

De az alma meg sem moccan,

csak mosolyog a magasban.

És a kislány pityeregve

csüccsen, huppan le a gyepre.

Lomb közt szellő szundít csendben,

de a sírásra fölserken,

sajnálkozva néz a lányra,

és az ágat meglóbálja.

S hull az alma, örömére,

pont a kislány kötőjébe.

Városi kánikula

Éjjel-nappal

forró katlan,

a hőség ki-

bírhatatlan.

Minden ház, mint

egy-egy kályha,

s mintha lépnél

eleven parázsra.

Se egy szellő,

se egy felhő,

se nyugatról

se keletről.

A nap mintha

megállt volna,

az éjnek is

nap a holdja.

S az utak, mint

sárkánynyelvek,

valósággal

sisteregnek,

s ugranának,

ha nem volna

híd alattuk,

a folyóba.

Nyár van, nyár…

Nyár van, nyár,

tikkasztó.

Kiszáradt

minden tó.

Elapadt

a patak.

Ludak, récék búsan

fürödnek a porban.

Kérdezd meg a tojót,

kérdezd meg a gácsért.

Kimennének a világból

egy kis pocsolyáért.

Zápor előtt

Zápor előtt, zápor után,

mindig ugat az én kutyám:

zápor előtt a felleget,

zápor után a kék eget.

De ha megzúdul a zuhé,

húzza farkát lába közé.

Nyári zápor

Virágon lepke,

tarka pillangó,

körüle zümmög,

donog a dongó.

Fű, virág, minden

áll mozdulatlan.

Izzad a lepke,

olyan meleg van.

„Borul, beborul,

Vigyázz, pillangó!

Bújjunk, bújjunk el” –

dongja a dongó.

Felhő az égen,

borul a napra.

Megáll a lepke

egy pillanatra.

Libbenne szárnya,

jaj, de már késő.

Dördül az ég, és

zuhog az eső.

Zuhog a zápor,

ázik a lepke.

Szorítja szárnyát

nagy dideregve.

Aztán a felhő

ahogyan támadt,

fordít a tájnak

hirtelen hátat.

Kisüt a nap, és

a kis pillangó

szárítja szárnyát,

s donog a dongó.

Víg volt

míg volt

néki kedve,

mostan

el van

keseredve,

se meggy,

sem egy

szem cseresznye

mibe

bele-

csipegetne.

Majd fölvidul a rigó,

ha megérik a dió.

Szarvas-itató

Ahol a szarvas inni jár,

moccanatlan a nyír s a nyár;

Még a fűszál is tiszteleg,

mikor a szarvas inni megy;

megáll akkor a patak is

egy pillanatig áll a víz:

s ő lépked, ringatja magát,

agancsa égő, ékes ág.

Tarlón túzok lépeget

Tarlón túzok lépeget,

mögötte a népe megy:

felesége, fia, lánya,

veje, menye, unokája,

apja, anyja, bátyja, nénje,

nagyszüleje és a dédje,

ipa, napa, sógor, após,

s nem maradhat el az anyós.

Ki totyogva, ki meg futva,

ott megy egész pereputtya.

Tarlón túzok lépeget,

mögötte a népe megy.

Szemelgetnek, tallózgatnak,

estére nagy begyet raknak.

Eljött a szüret

Eljött a szüret.

Itt van.

Jó pohár mustot

ittam.

Lepényt is ettem,

édest,

igazi túrós

bélest.

Kongatják, kong a

donga.

Indulok ki a

dombra.

Hátamon öblös

puttony.

S még a Napból is

must foly.

Dombok hátán fut a szél

Dombok hátán fut a szél,

s fut a szél nyomán a

lombja után szaladó

tarkabarka nyárfa,

nyújtogatja a nyakát,

s hátratekint néha,

azt nézi, hogy megvan-e

vajon az árnyéka.

Fut a nyárfa, fut a szél;

fut az erdő: sárga

köpönyeget kanyarít

futtában magára.

Valami készül

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt fecserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelőre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bőrét nem félti,

és a szellő is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen őszül.

Bivalyos vers

Jámbor állat a bivaly,

s mi tagadás, lusta,

de ha kell, a hegyet is

helyéből elhúzza.

Olyan erős és olyan

nagyon igazságos,

nincs az a ló, amelyik

hívebb a gazdához.

Letérdel, de a terüt

cserben úgy sem hagyja;

én mondom ezt nektek, a

volt bivalyos gazda.

Minden állatunk közül

ő a legerősebb,

mégsem írtak róla még

soha bár egy verset.

Medvét, lám, az emberek

nagy ritkán ha látnak,

s nem is nagyon hívei

a találkozásnak,

hacsak nem a rács mögött

csücsül a jó medve,

s mint egy szelíd barika,

nincs megkezesítve.

Mert ki merne, teszem azt,

csak úgy kényre-kedvre

bokrászgatni ott, ahol

otthonos a medve?

És ki merne, ugyan ki,

ha szembe jön véle,

ki merne egy jó nagyot

húzni a medvére?

Hát az állát s a nyakát

meg ki vakargatná,

mint egy jámbor bivalyét?

És a medve hagyná?

Mégis könyvek garmadát

írták a medvéről,

s egy sort sem az állatok

kedves négeréről.

Pedig medve s bivaly közt

van is hasonlóság,

amíg kicsi a bivaly,

bivalybocsnak mondják.

S úgy is cammog a bivaly,

mint valami medve,

ringatózik, mintha csak

hajón lépegetne…

Hajón bizony, mintha a

Föld nagy hajó volna,

úgy lépeget a bivaly

öreg matróz módra.

De itt el kell mondanom,

mit régóta sejtek:

miért, hogy a bivalyok

ringatózva lépnek.

De térkép is kell ehhez,

még inkább egy földgömb,

tudnunk kell, hogy a bivaly

először hol bömbölt,

illetve hol rekkegett,

és vajon mi végre?

S hol sütötte le a nap

ilyen feketére?

Bizony messziről került

a mi pocsolyánkba,

csoda-e, ha billegő

a bivaly járása?

De ne vesztegessük a

drága szót hiába,

keressük csak, merre van

Szumátra és Jáva.

Ott a forró trópuson,

az örökös nyárban,

ott lebzsel a bivalyős

a langy pocsolyában.

Nemcsak lebzsel, húzza is

az igát keményen,

lépeget a rizsvetés

tocsogó vizében.

Tehát onnan jöhetett

jó annak előtte,

trópusi nap melegét

őrzi még a bőre.

Azért olyan fekete,

s nem azért, mert gyászol,

mivel ilyen messzire

került hazájától.

Jó hazára lelt ő itt,

kedvére valóra.

Megszokta a telet is:

jó istálló óvja.

Hangja azért rekegő,

mert ritkán használja,

éppen ezért érthető,

ha be van rozsdálva.

S azért olyan billegő

a bivaly járása,

mert hajóval érkezett

őkelme e tájra.

És megszokta a hajón

a tengerész-járást,

és elhagyni lusta ő

mindenegy szokását.

Így sejtem én, ez lehet

járásának titka,

bár ezt eddig senki még

róla le nem írta.

Én sem veszek mérget rá,

hogy így van s nem másképp,

de megtudnám, hogyha én

Szumátrában járnék.

Pipál a hegy

Pipál a hegy, s a hegy alatt

pipál a kémény.

Üresen tátong, nem ül a

gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata

portyázgat erre-arra.

Néma a kert, elcsörrögött

belőle a szarka.

A verebek még gondtalan

bukfenceznek a porban.

Süt még a nap, de melege,

a melege már hol van?

Napszállatja, napnyugta

Napszállatja, napnyugta:

vörös az ég alja;

poros a nap kalapja,

karimája kajla.

Egyedül a dombtetőn,

sírdogál egy nyírfa,

leveleit reszketőn

magához szorítja.

Szél lesz holnap, hideg szél:

szomorú az erdő;

bánatában megvénül

mire a hold feljő.

Vénasszonyok nyara

Ül az őszi napon

három kis anyóka,

fonogatnak, pereg

szaporán a rokka.

Öreg ujjbegyük közt

nem is kenderszálak,

fonallá a napnak

sugarai válnak.

S lemenőben a Nap

azért ragyog vissza

finom fonalukat

nehogy elszakítsa.

Kopár a fa

a ház előtt.

Eső veri

a háztetőt.

Szél verdesi

az ablakot.

Csak néha látsz

egy kis napot.

Az is halovány

és öreg,

orrán felhőből

szemüveg.

Alacsony égen

hajladoz,

alig van ébren:

szunnyadoz.

El-elbóbiskol

az öreg,

és olyankor

a szemüveg

lecsúszik – nézd:

a tó jege,

az alvó nap

szemüvege.

Szeptember

Tele a hombár,

tele a raktár,

tele a kaptár,

tele a csűr.

Rászáll a nyár a

legelső sárga

levélre, s elrepül.

Elment a nyár

Elment a nyár,

itt az ősz,

reggelente párát lehel

a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,

fosztogat,

gyéríti a sápadozó

lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:

fél, de fél:

pedig nem jár vad erre más

csak az őszi szél.

Jön az ősz

Jön már az ismerős,

széllábú, deres ősz.

Sepreget, kotorász,

meg-megáll, lombot ráz.

Lombot ráz, diót ver,

krumplit ás, szüretel.

Sóhajtoz nagyokat

s harapja, kurtítja

a hosszú napokat.

Kék kikerics a határ

Kék kikerics a határ,

s a mogyoróbarka

akkorára nőtt, akár

a mókuska farka.

Fényes, magas lett az ég,

sugarakkal pántos.

Színes szappanbuborék

s fakó levél szálldos.

Hűs csillagok fényeit

őrzi már a harmat:

itt van az ősz, érkezik

s mindent betakargat.

Tisztás szélén mogyoró

Tisztás szélén mogyoró,

mogyoróbokor;

kalapomban kikerics,

kikerics-csokor.

Lemenőben van a nap,

lemenőben már;

le is ment, már valahol

túl a hegyen jár.

Elvitte a nyarat is

magával a nap:

őszi szellő szekerén

jön az alkonyat.

Megborzong a mogyoró,

mogyoróbokor;

kalapomban kókad a

kikerics-csokor.

Szarvas bődül a tetőn,

megremeg a völgy;

ijedtében makkot ejt

mellettem a tölgy.

Fogom hát a botomat

és leballagok;

szembe vélem jön a hold

és a csillagok.

Őszi réten

lila-fehéren

csak viríts, csak viríts,

menyasszony-ruhás kikerics.

Eljön érted

szép vőlegényed,

csupadér, csupadér,

fehér lesz minden, hófehér.

Fa az ágát földre hajtja

Fa az ágát földre hajtja,

kínálja magát az alma.

Sárgán nevet rád a körte,

lepottyan, ha nem nyúlsz érte.

Ásót, kapát fogj marokra:

leszáradt a krumpli bokra.

Ha nem ügyelsz, reggel, este,

dió koppan a fejedre.

Foszló kertjei az ősznek,

ökörnyálak kergetőznek.

Virradattól napnyugtáig

dombok hátán traktor mászik,

füstöt is vet, csoda-kéket,

s húz vagy három vetőgépet.

Felleg hátán felleg

mendegélnek, mennek.

Északról le délnek

mennek, mendegélnek.

Délről napkeletnek,

onnan napnyugatnak,

térülnek, s már újra

északra vonulnak.

Elfödik a Napot,

este el a Holdat.

Ólmos esőt visznek,

porka havat hoznak.

Ősz végén vidéken

Favágógép visong, sikong.

A kéményen bagoly rikolt.

Berzenkedik a majorság,

hogy a nyugalmuk feldúlták.

A tyúkok méltatlankodva

inalnak a szemétdombra.

Legelöl a kakas lábal

lengedező tarajával.

Onnan röppen a palánkra:

a pulyka az udvart szántja,

s a ludak is, noha félnek,

sziszegik a lármás gépet.

Csak a csacsi hallgat bölcsen:

tudja, így szokás ezt ősszel.

Szólhatsz hozzá, nem is néz rád.

Szálalja a száraz szénát.

S mire a gép az öl fával,

ő is végez a szénával.

S akkor szépen, gépbe fogva

átalkocog a szomszédba.

Fakó lovon léptet

Fakó lovon léptet,

dünnyög, dudorászgat.

Számbaveszi minden

kincsét a határnak.

Megnézi a krumplit,

a tengeri táblát:

messziről meglátszik,

ha jól megkapálták.

Aztán gyalogosan

a kertekhez kószál:

leng utána egy-egy

ezüstfehér hajszál.

S amint megy,

a fákról alma, dió, körte,

szilva, barack pottyan

elébe a földre.

Nézelődik az ősz

– mert ki más is volna –,

nézi mi lenne még

végezni valója.

S amint nézelődik,

lát egy vetőgépet,

és nekilát mindjárt

a búzavetésnek.

Hulldogál, fújdogál

Hulldogál, hulldogál, hull a hó,

lesz belőle vastag takaró.

Egy arasz, két arasz. Növöget.

Tart a búzának jó meleget.

Fújdogál, fújdogál, fúj a szél.

Szimatol, kotorász, keresgél.

De vajon talál-e egyebet,

három-négy megfagyott levelet.

Kapar a szél

Kapar a szél, kotorász,

kormot szór a hóra.

Hagyd a kéményt, mit csinálsz,

mi kéne, ha volna?

A padlásról szalonna,

a pincéből jó bor.

Mind megette, megitta

múlt héten a sógor.

Deres kakas

Minden áldott hajnalban

hatalmas hóharmat van.

S mert a csizmája lyukas,

fél ki-

lépni

a kakas.

Reszket rajta taréj s toll,

ezért csak az

ajtóból kukorékol.

Fehér havon kormos folt

Fát vág a szél

a tél hátán,

perzselődik

már az ártány.

Száll a havon

korom, pernye,

körmünkön a

malac körme.

Teknőben a

húsa, hája,

aki látja,

megcsodálja.

Fehér havon

kormos folt.

Gyönyörű egy

malac volt.

Ősz volna még

Ősz volna még,

s a varjak már közhírré tették

a dermesztő tél

közeledtét.

Károg az ég,

éhenkórász nagy csapat csóka

ricsajog, hussog

reggel óta.

Tócsára jég,

virágra, fűre harmat dermed,

megöregedtek

mind a kertek.

Jó volna még

sütkérezni, de jó is volna,

ha az égen

pacsirta szólna.

Ez a tél

Ez a tél, nem is tél,

a hó csak pilinkél.

Hullna már, hullna bár!

Meztelen a határ.

Csak a dér, csak a köd

borít rá lepedőt.

Méteres bunda-hó,

az volna, volna jó.

Lám tegnap hullatott

valami keveset.

Reggelre szétrúgták

azt is a verebek.

Síró farkas

Hosszú tél ne dideregtess,

ne vacogtass!

Üvöltene, de csak nyüszít,

sír a farkas.

Ki megfagyott, ki megfutott,

hol a horda?

Ül a farkas magányosan

le a hóra.

Azt se bánná már, ha vadász

vetne véget:

jaj mivé vált a nyári szép

farkasélet.

Csonttá fagyott a szabadság,

ehetetlen.

Társa sincs, hogy belemarna

tehetetlen.

Hallgat az erdő

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

mohát kapargat

benne a szarvas.

Mohát kapargat,

kérget reszelget.

Szimatol, szaglász,

cimpája reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,

csöndje hatalmas;

kujtorog benne,

éhes a farkas.

Éhes a farkas,

éhében vesz meg.

Szimatol, szaglász,

horpasza reszket:

ura a két fül

minden kis nesznek.

Hallgat az erdő,

kajtat a farkas;

kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

Hopp, most az ordas

orrát lenyomja,

s fölkapja menten:

rálelt a nyomra!

Szökken a farkas,

megnyúlik teste,

szökken, de éppen

ez lett a veszte.

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

ágyúlövésként

hallszik a csendben.

Roppan a hó, s a

száraz ág reccsen,

s már a szarvas sem

kérődzik resten:

ina, mint íjhúr

feszül és pendül,

teste megnyúlik:

futásnak lendül.

Nyelvét kiöltve

lohol a farkas,

messze előtte

inal a szarvas.

Zúzmara, porhó

porzik a fákról,

menti a szarvast

csillogó fátyol.

Horkan a farkas,

nyüszít és prüszköl,

nem lát a hulló,

porzó ezüsttől.

Nyomot vét. Kábán

leül a hóba,

kilóg a nyelve,

lelóg az orra.

Hallgat az erdő,

üvölt a farkas.

Kérődzik csendben

s fülel a szarvas.

Farkas

Ki üvölt, mi üvölt?

Farkas.

Ne üvölts, ne üvölts,

hallgass!

De bizony üvöltök:

ó-hó!

Szemembe ment a

porhó.

Bendőmben nincsen

semmi,

jó volna valamit

enni.

Üvöltök velőt-

rázón,

üvöltök, mert én

fázom.

Üvölts hát, üvölts, ne

hallgass,

fázó, éhező

farkas!

Kecske

Nem jött az este

haza a kecske.

Hiába várta,

hiába leste

szegény gazdája,

nem jött a restje.

Erre a gazda

dolgát otthagyta,

és vesszőt nyesve

kósza kecskéjét

keresni kezdte.

Ide belesve,

oda belesve,

itt is kereste,

ott is kereste,

de csak nem találta.

Kiment a határba.

Fekete volt az este,

fekete volt a kecske;

mindent, de mindent

feketére feste

a csillagtalan este.

Ha ott lett volna, se találja…

Ború szállott a gazdára.

„Bizonyára

kóbor ordas,

éhes farkas

lehetett veszte.”

S drága kecskéjét

sajnálni kezdte:

„Drága kecske,

jó kicsi kecske,

volt tejecske,

nincs tejecske,

mennyit adott

reggel, este,

s gazdáját is hogy szerette!”

Így kesergett hazáig a

kecske nélkül maradt gazda.

De egyszerre

furcsa neszre

lett figyelmes.

Közelebb lépett a kerthez.

S hát a halvány,

akkor kelő hold világán

látja, hogy a drága kecske

fényes teste

ágaskodik

az ágakig.

Egész este

a gazda oltványait nyeste.

„Megállj, kecske!”

Így a gazda.

Egyik szarvát megragadta,

s a vesszővel, melyet nyesett,

kecskéjének nekiesett.

S nyeste, nyeste,

és a kecske

sírt, mekegett

egész este.

Paszulyt főzne a néni

Paszulyt főzne a néni,

tüze nem akar égni.

Hiába szítja, fújja,

kialszik újra s újra.

Harangoznak már délre.

Megjön a néni férje.

Panaszkodik a néni,

tüze nem akar égni.

Hiába szítja, fújja,

kialszik újra és újra.

Gondolkozik a bácsi:

mit lehetne csinálni?

Így nem fő meg az étel!

S ő is a földre térdel.

Most ketten, két tüdővel

viaskodnak a tűzzel.

Sír a nyers fa, és prüszköl

a macska is a füsttől.

Hajt a csordás

Hajt a csordás, szól a kürtje:

„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”

Bőgő borjak, álmos csikók,

matróz-léptű bivalytinók,

ághegyre néző kecskenyáj

egymás mellett, egymás után…

És a csordás egyre fújja:

„Hí te, gyű te, hijja, hijja!”

Ostor csattog, a csapója

belelóg a vastag porba;

ide szisszen, oda ér el,

versenyt csíp a hegyes széllel.

Hajt a csordás, szól a kürtje:

„Hijja, hijja, hí te, gyű te!”

Kél a nap is nagykésőre.

Mire fölhág a tetőre,

ott a csorda – s a bivalyok

szarvukra veszik a napot.

Róka-étlap

Rókalyukban nagy a gond,

se kakas, se jérce:

sehol semmi, bár egy comb,

ha volna ebédre,

ha nem is comb, legalább

a combnak a csontja,

bár egy vékony jérceláb,

az is de jó volna.

Ámde semmi, semmi sincs

benn a rókalyukban,

odakint meg kutya egy,

szörnyű egy idő van:

ólmos eső szúr, sziszeg,

és a szél se jámbor,

még a bőrt is le tudná

húzni a rókáról.

Ezért aztán nem csoda,

hogyha rókáéknak

legszomorúbb olvasmánya

mindennap az étlap:

reggelire Füllentés,

ebédre a párja,

s ami ebédtől marad,

az lesz vacsorára.

Sáska

Egy butácska

sáska,

kinek anyja

hiába magyarázta:

szökkenjen szépen

a sásra,

s ne kívánkozzon

másra,

beleugrott

egy zsákba.

(A zsák

egy néninek volt

a zsákja.)

Ott magát

jó mélyre

ásta.

De beleakadt

egy ráncba.

Megszeppent erre

a butácska

sáska.

De a zsákot

hiába

kaparászta.

A néni hazavitte.

Otthon kirázta.

Szaladt a majorság

apraja-nagyja,

s a kakas,

a nyakas

sáskát bekapta.

Veréb

Hipp-hopp,

itt vagyok,

azt eszem,

amit kapok.

Ha nem kapok:

csip-csirip!

Koldulgatok

egy kicsit:

morzsát, maradék

kenyeret,

megrakom jól

a begyemet.

Csóka

Ághegyről a csóka

pislog a hóra,

ott üldögél már órák óta.

Nincs egyéb dolga,

mert ha lett volna

valami dolga,

elrepült volna.

Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! –

ott sétálgat egy feketerigó.

Jár a szeme: oda néz, ide néz:

sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! –

nem fuvoláz a feketerigó.

Egyet-kettőt csitteget, csetteget,

kifizeti ennyivel a telet.

Derce

Lobog a tél sörénye

Zúzmara, porhó.

Hó alól ágaskodik

a kóró.

Varjú száll a sövényre

Zúzmara, derce.

Dugja ki orrát, kinek

van mersze.

Február

Reggel

az ember

ki se lát,

annyi, de annyi

jégvirág

nyílott az éjjel

az ablakon.

És szánkáz a szél

az utakon.

Délfelé

Ereszt

az eresz:

csöpp-csöpp-csurr!

Izzad a hó és

kásásul.

Fázik a hóember,

didereg.

Kacagnak rajta

a verebek.

Estefelé

Bújnak a cserepek

alá a verebek:

csip-csirip.

Hideg van, hideg a

mindenit!

Az ablak üvege

citeráz, szaporáz.

Az ajtón ijedt kis

szelecske kotorász.

Brummog az erdő is,

dörmögő hanglemez.

Morog a medve –

ébredez.

Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,

fújja körmét, topogjon,

földig érő kucsmába,

nyakig érő csizmába,

burkolózzék bundába,

bújjon be a dunyhába,

üljön rá a kályhára –

mindjárt megmelegszik.

Befagyott a Nyárád

Befagyott a Nyárád,

ki se látja kárát,

majd kienged, tirárom,

ha nem előbb, a nyáron.

Jámbor medve

Februárban föl szokott

ébredni a medve,

s elindul a barlangból,

lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki

nincs mezítláb szokva,

s karjaival kalimpál,

folyton kapaszkodna.

Nem is csoda, szegénynek

érzékeny a talpa,

kivékonyult, télen át

álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is

ilyenkor a medve.

Lézeng, cselleng egy kicsit,

ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,

lássa, mi a dolga.

Ha süt a nap, visszamegy,

mert a nap csalóka,

hátra még az igazi

zimankós hadd-el-hadd,

hátra még a tél java:

kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,

künn marad a medve.

Itt a tavasz, amire

visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,

mutatja hatalmát,

holott nyílni készülnek

a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és

talpát nem kímélve,

elcammog a még jeges

kis patak vizére.

Node amíg odaér,

nagy ügyetlenkedve,

hadd mondom el, mint került

kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord

februári reggel,

erdőlni indult el egy

falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél

felfelé a hegyre,

szembe véle jődögél

jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,

ám a medve báván

s ártatlanul néz reá,

mint egy szelíd bárány.

Áll, tűnődik emberünk,

majd egyet gondolva,

válláról a fának szánt

kötelet leoldja.

„Nem volt nekem soha még

életemben medvém,

mi lenne, ha ezt most én

szépen hazavinném.”

Veti hát a kötelet

a medve nyakába,

s vezeti, mintha tinót

vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen

egészen hazáig,

már emberünk zsindelyes

kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar

hinni a szemének,

szó ki nem jön torkukon,

szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik

a kutyák, s a ludak

ámultukban mind egy-egy

hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán

rá sem hederítve

lépked a mi emberünk

s mellette a medve.

Elérik a kaput is,

be is mennek rajta.

– Nézd, mit hoztam, feleség! –

kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a

gyermekek is nyomban,

de a kapu előtt már

fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,

egyenesen hátra,

mintha menni akarna

a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,

húzza most a medve.

– Még valami kárt csinál,

jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,

még csak meg sem mordult,

egyenesen a disznók

vályújának fordult.

A vályúba éppen még

párolgott a moslék,

beledugta orrát, és

ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig

be nem kebelezte.

Akkor aztán fölállott

két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a

reggelit köszönte.

Kifordult a kötélből

s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a

deszkakerítésen,

és megindult, merről jött,

vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor

fölocsudtak végre

a gazda és ámuló

egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is

ugatni, s a ludak

mind egy-egy nagy éktelen

gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is

ott állna, ha élne,

kezében ott lógna az

üres kötél vége.

Betemetett a nagy hó

erdőt, mezőt, rétet,

minden, mint a nagyanyó

haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó

bajsza, hófehér lett,

csak a feketerigó

maradt feketének.

Szigorú még a tél

Szigorú még a tél,

de szigorát

enyhíti már

a hóvirág.

Maradna még a hó,

de nem lehet,

vékonyodik a jég

és megreped.

Beszédes lesz a kis patak

és ki-kikandikál,

bukfencet vet a jégen

és mondikál.

Tojásra ül a kotló.

Zümmög a keltető.

Vetkőzni kezd

a dombtető.

Zöldülni kezd a fűz.

Zsendülni kezd a fű.

A jó Nap egyre melegebb

tekintetű.

Mosolya egyre biztatóbb

és egyre tüzesebb;

kergeti hegyen-völgyön át

a vacogó telet.

Sétálgat a szellő

Sétálgat a szellő,

szökken ágról ágra,

kapaszkodik olykor

gyönge napsugárba.

Dudorászgat, fütyörészget,

kisöpri az üres fészket,

bekukkint az odúba,

a fejét is bedugja.

S rikkant egyet: ide mind,

tavasz van már idekint!

Ébredj, ébredj, Göndöri,

kunkorodjál, Kunkori!

S ha alusznak, vagy nem hallják,

vagy hallani nem akarják,

meghúzza a mókus farkát.

Ettől aztán Kunkori,

göndörödik Göndöri,

az álmos szemét a két mellső

lábfejével dörzsöli.

Rigók

Tegnap egy rigó

fönn a fán,

füttyentett egyet,

s azután

tovaröppent

a szomszéd fára.

Ott várta

a párja.

És a párja is

füttyentett egyet.

És együtt a harmadik

fára röppentek.

Egy fa – egy fütty.

Így szálltak fáról fára –

s reggelre kizöldült

a környék minden fája.

Március

Kinyílott az idő,

mint egy virág,

barkázik, rügyezik

a fűzfaág.

Kék ég alatt kék füst

tollászkodik,

bontja szárnyát föl a

sárga napig.

Sürögnek-forognak

szántóvetők.

Juhnyáj lepi be a

tetőt.

Pipe virág között

pipe tipeg.

Kacagják a

szőke vizek.

Zümmögő

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

Virágzik a meggyfa,

virágos ága

népesül.

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

A meggyfa virága

szállongó szárnyon

elrepül.

Zümm bele, zümm bele,

zümm, zümm, zümm…

Piros már, piros már,

piros a meggy és

édesül.

Bokor alján ibolya…

Bokor alján ibolya,

ágak hegyén barka,

a kerítés tetején

csörög egy nagy szarka.

Illatos az ibolya,

és a barka selymes,

a szarka meg szemtelen;

szemtelen és nyelves.

Csokorba az ibolyát,

melléje a barkát!

Hess el innen – ha tudod,

hessentsd el a szarkát!

Ballag a folyó

csöndeskén,

füzek állnak a

part mentén.

Nézik a vizet,

bámulják.

Ámuldoznak a

vén fűzfák.

Kérdik egymást s a

folyót is,

hová ballag a

sok-sok víz.

De a folyó csak

ballagdál.

Meg-megáll minden

pataknál.

Fölveszi őket

becézve

ülteti, mintha

szekérre.

Viszi, ringatja,

dajkálja.

Néznek a fűzfák

utána.

Összesusognak,

aggasztja

őket a folyó

nagy titka.

Víz fölött fecske

cikázgat.

Örömére a

fűzfáknak.

Tőle is kérdik,

s megtudják

végre a folyó

nagy titkát.

Tengerbe ballag,

tengernek.

Állnak a fűzfák,

merengnek.

S véges-végig a

part mentén

rügyezni kezdnek

csöndeskén.

Két kis kezecske

Két kis kezecske,

dolgos,

akár egy fecskepár,

szorgos.

Röppennek, sose

restek;

egész nap tesznek-

vesznek.

Este szelíden

szállnak

nyakába

édesanyának.

Kotkodács

„Kot-kot, kot, kot-kot-kot!”

A fehér tyúk megtojott.

„Kot-kot-kot, kotkodács!”

Alatta a friss tojás.

Fölfigyel a zajra,

de föl ám a szarka,

s miközben a tyúk nagy

dicsekedve lépked,

háta mögé kerül

s meglepi a fészket.

„Kot-kot-kot, kotkodács!”

Odalett a friss tojás.

Szeptemberi töprengés

Hogyha nekem szárnyam volna,

Délre szállnék, mint a gólya.

Nem kellene óvodába

járnom, aztán iskolába.

De azért jó mégse volna

elrepülni, mint a gólya.

Édesanyám bánatában

folyton sírna énutánam.

Le is teszek végleg róla,

csak azért se leszek gólya.

Inkább járok óvodába,

azután majd iskolába.

S mire mindet mind kijártam,

s mégse nőne ki a szárnyam,

tudom már, hogy mit csináljak:

elszegődöm pilótának.

Búcsúkép

Összegyűlt a nádas népe

elmenőben még egy képre:

vadrécétől pelikánig

minden madár ott kacsázik,

s elhallgatnak mind egy percre,

hogy a tó lefényképezze.

Készen a kép, és megszólal

kórusban a búcsúzódal:

sorra-rendre, ahogy jöttek,

a nádastól elköszönnek.

Dühe elől szélnek-télnek

elrejti a tó a képet,

s ha megjön a tavasz újra,

a jég alól előhúzza.

Az én folyóm

Az én folyóm csak egy patak

tengerem a kert végi tó,

a récéket s a ludakat

fürdőzésre csalogató.

Ott szoktam én papírhajót

úsztatgatni, kórétutajt.

Kedvemtől még a korhadó

szilvafa is mindig kihajt.

Csigabiga a vonatom,

nem hinnétek, áramra jár:

táplálja a fűszálakon

huzalként rezgő napsugár.

Csápjaival szedegeti

az éltető sugarakat,

s bár sínpárja nincsen neki,

lassacskán, de azért halad.

Így teleget a szép idő,

kínálgatja örömeit.

Repülőm a szitakötő,

zöld szárnyával őszbe röpít.

Októberi lakoma

Sárgul, ritkuló lombú fák,

üresen ásító fészkek.

A fák alatt egy kis legény

vidáman fütyörészget.

Almát tallózgat, lomb között

lapító almát, körtét.

(Kár, hogy a dióágakat

a verők összetörték.)

Megrakja zsebét, kebelét,

s kiül az őszi napra.

Mellette dióval tele

üldögél a kalapja.

Követ keres, két jó követ,

föl sem kell állni érte.

Körülötte már ott csücsül

utcája kicsi népe.

Elkezdődik a lakoma.

A szomszédban lekvárt főznek.

Süt a nap, finom szilvaíz

illata van az ősznek.

Madármarasztaló

Nyári-kék

őszi ég

nézi a

tó vizét;

tó vize

őrzi még

nyári nap

melegét.

Őszi ég,

nyári nap

színarany

sugarak,

ugye még

nem hagy itt,

ugye még

melegít

éltető

sugarad.

És veled

itt marad

bár egy-két

hetet még,

ha lehet,

halogat.

Őszi ég

messzi kék

útjait

keresőn,

messzi kék

messziség

hangjait

figyelőn,

ugye még

itt marad

te sok szép

madarad.

Őszvégi játék

kopár

határ

zörgő

erdő

rojtos

bojtos

ide-

oda

lengő

felhő

síró

rívó

dúló

fúló

morgo-

lódó

rideg

szél

fejre

kucsmát

lábra

csizmát

hátra

bundát

ágyba

dunyhát

jön a

hideg

tél.

Volna

Ha énnekem, ha énnekem

egy biciklim ha lett volna,

Hencidától Boncidáig

elkerékpároztam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy kis dobom ha lett volna,

akkor minden örömömet

világgá doboltam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy trombitám ha lett volna,

hajnalt minden kakas helyett

magam trombitáltam volna.

Ha énnekem, ha énnekem

egy furulyám ha lett volna,

az égről a csillagot is

földre furulyáltam volna.

De énnekem, de énnekem

csak egy táltos paripám van,

s egy jókora hamubasült

pogácsa a tarisznyámban.

Kicsi faluból való vers

Nagyváros, nagyváros,

hol az út is járda,

ott szeretnék járni

én is iskolába.

Villamossal mennék,

mikor eső esne,

cipőt sem pucolnék

minden áldott este.

Ellaknék én benned,

nagyváros, nagyváros,

mert a mi kis falunk

sokszor bizony sáros.

De van egy hű kutyám

s két kicsi bárányom,

búsulnék, ha tőlük

el kellene válnom.

Talán még sírnék is,

ha senki sem látja;

s ki járna helyettem

a mi iskolánkba?

Nagyváros, nagyváros,

ne csábíts te engem,

maradok holtomig,

itt, ahol születtem!

Elfújta a szél a napot

Elfújta a szél a napot,

be a felhők sűrűjébe,

hajladozik a vén erdő,

úgy tesz, mintha jődögélne.

De ha a szél úgy akarja,

máris fordul, mintha menne;

leveleit hátrahagyva

kapaszkodna föl a hegyre.

Mintha jönne, mintha menne,

mintha vinne, mintha hozna:

de nehéz is az erdőnek,

mikor a szél kormányozza.

Ne szállj el…

Ne szállj el, fecském,

ne szállj még.

Kiderül majd a

borús ég.

Nem sárgul még a

fán a lomb,

még messzi hangzik

a kolomp.

Nem a szél, pásztor

furulyál,

még nem ment el,

még itt a nyár!

Ne szállj el te se,

ne szállj még,

lesz még meglátod

kék az ég.

Szép itt az ősz, és

télre meg

kibéleljük a

fészkedet.

Megosztjuk veled,

amink van.

Maradj itt fecske

madaram.

Ha mégis el kell

szállanod,

ne vidd magaddal

a napot.

És igyekezz, ne

halogasd

visszahozni a

szép tavaszt.

Margaréta

Hatalmas nagy szalmakalap,

alatta valaki halad.

Azt mutatja a viselet,

hogy az utas kislány lehet,

kislányra vall a ruhája

s a kalap nagy karimája.

Arra vall a járása is,

bizonyára ebédet visz,

különben nem volna nála

se kisfazék, se kosárka.

Meg-megáll szusszanni egyet,

aztán kaptat föl a hegynek.

Olykor vigyázattal lép át

egy-egy nyíló margarétát.

Le is szedné, ha nem volna

mindkét keze megpakolva.

Addig-addig incselegnek,

míg a kislány gondol egyet,

s mert a keze foglalt, így hát

leharap egy margarétát.

És boldogan mezítlábal

foga között a virággal.

Vadcseresznye

A bozótból ki-kilesve

piroslik a vadcseresznye.

Rigók, szajkók örömére

érik lassan feketére;

s hálából az ingyen-gazdák

szertehordják apró magvát.

A tavaszi fagyokat se

sínyli meg a vadcseresznye.

Később nyílik, mint a kerti,

nem kell óvni, dédelgetni.

Virágjából a vadméhek

gyűjtenek maguknak mézet.

Csemetéjét ha beoltják,

akkor se felejti múltját.

Gyümölcsében ott az erdő

ínyed alatt is fölsejlő,

féltve őrzött, ezerféle

édeskedvű kesernyéje.

Nyírbocskor

Télen által addig nyalta,

elvásott a medve talpa.

Így most aztán pipiskedve

illeg-billegél a medve.

Elbilleg egy vén nyírfához,

és nem sokat hímez-hámoz;

lerántja róla az irhát,

meghántja a korhadt nyírfát.

Hajtogatja, gyűri-tűri,

de nem akar sikerülni.

Odaszökken a kis mókus:

nem úgy kell azt, hókusz-pókusz!

Erre egy lyuk, kettő arra,

venyigével összevarrja.

S máris pompás nyírfakéreg

bocskora van a medvének.

Töprenkedő

Van egy báránykám: Borika.

Hűvös reggelek jöttivel

párákat fúj az orrlika.

Van egy kisgidóm, de mivel

folyton-folyvást tilosba jár,

ezért az ő neve: Betyár.

Van egy hűséges kiskutyám:

Pajtás, ki mindig tettre kész,

s ha nincs mit tennie, puhán

a lábam előtt heverész.

Egyetlen gondom van csupán,

hogy kezdődik az iskola,

s hogy a nyájam s a kiskutyám

nem kísérhetnek el oda.

A bárány s kivált a gidó,

tudom, hogy oda nem való.

De a kutyámmal, ha lehet,

megosztanám a helyemet.

Édes málna, kásás vackor

Málnásznak a medvebocsok,

hol négylábon, hol kétlábon.

Így szokott ez lenni minden

áldott nyáron.

Ha elfogy a málna, akkor

ősz jöttével vackorásznak,

ha a földön nincs még vackor,

fára másznak.

Egymás hátán kapaszkodva,

ágak felé ágaskodva,

föltornásszák egyik a mást

a magosba.

Megrázintják a vackorfát,

hull a kásása potyogva,

s majszolják a mackók, mintha

málna volna.

Édes málna, kásás vackor

hizlalja a bocsok talpát.

Télen átal, mint a mézet,

nyalogatják.

Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

csak reggelente van hideg,

csak estelente kéldegél

újra és újra föl a szél.

Csak az éjszakák, csak azok

hűvösek, mint a csillagok.

Napközben meleg van, meleg.

Sütkéreznek a verebek.

Duruzsolnak a darazsak.

Napfényben fürdik a patak.

Gúnárok, gácsérok, tojók

élvezik még az úsztatót.

De a reggeli hideget

feledni többé nem lehet,

sem az esték, sem a sötét

éjszakák csillag-hűvösét;

tudják mindezt a levelek,

s a fáknak búcsút intenek.

Tánc a deltában

Vízi világban

vízi virágok

esti szellőre

lejtik a táncot.

Hajlik a nád és

hajlik a káka,

keringőt jár a

lótusz virága.

Tücskök és békák

vígan zenélnek:

gyűlnek a bálba

kócsagok, gémek.

Vadmalac, vadkan

megszelídülve:

röffenni sem mer

parton a csürhe.

Fönn a hold egyre

szebben világol,

lenn a képmása

maga is táncol.

November

Nyugaton, keleten

vörös az ég alja.

Régtől nem kelepel

kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg

lepi el a fákat,

véget a szél se vet

a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan

fújni tud november,

birkózik a csupasz

hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,

dühében már jajgat:

túlcsárogják dühét

a csókák s a varjak.

Pitty-potty

Pitty-potty, pitty-potty,

pittyen, pöttyen,

ereszen a jégcsap

meg-megcsöppen,

meg-megcsurran,

csoronkálgat,

aki tesz alája

mosdótálat,

s abba mosdik

reggel-este,

nem lesz annál

szebb lány egy se.

Eső, szél, sár

Eső, eső, te sziszegő,

kabátomat nehezítő,

novemberi ólmos eső.

Az még hagyján, ha csak esne,

nem volnék elkeseredve.

De a szél is, ez a cudar.

Térül-fordul, csivir-csavar:

ő is esőernyőt akar.

S harmadikul itt van a sár,

Szidja is, aki erre jár.

Pedig a sárt ne érje szó,

hármuk közül csak ő a jó:

derék vendégmarasztaló.

Húz, nem akar válni tőled:

lehúzza a félcipődet.

Télifák

Elhullatta leveleit

kertek, erdők minden fája,

szélnek, télnek vad szigorát

egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő

nem hódol meg hónak, fagynak:

zöldell akkor is, ha a nap

sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,

a szeleket megakasztja.

Sátra alatt menedéket

lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó nap, pislogó ég

gyújt az ágakon gyertyákat.

Szarvas, farkas s a szelíd őz

mind egy-egy szép télifát kap.

Három holló

Ül a havon

három holló.

Mind a három

nagyothalló.

Fújhat a szél,

zúghat-búghat,

ők a hóról

nem mozdulnak.

Közepén a

fehér télnek

moccanatlan

feketéllnek.

Favágók

Fütyülni a hóra s a

dermesztő hidegre,

kinn az erdőn ilyenkor

tanyázni ki merne?

Fűrész harsog, motor zúg,

csitt-csattog a fejsze,

valakinek mégiscsak

volt kimenni mersze.

Nem is egy, de seregnyi

kemény férfiember

dönti a fát, birkózik

hóval és hideggel.

De raknak is estetájt,

olyan tüzet vetnek,

hogy a fázó őzek is

annál melegednek.

Kilenc kecske

Kilenc kecske jön

me-ke-ke,

talárjuk talpig

fekete.

Állukon hegyes

kis szakáll,

szemük meg ide-

oda jár.

Jönnek méltóság-

teljesen,

koppan a körmük

csendesen.

Legelöl lépdel

Ághegyi,

aki a többit

vezeti.

Mögötte mindjárt

Nyájesze,

aki vigyáz a

többire.

Harmadiknak jő

Háncsoló,

negyediknek meg

Rügyfaló,

majd káposztaföldek

rettegett

Káposztási-ja

lépeget.

Hatodik: Bokrász,

s hetedik:

Tilosi, róla

mekegik,

hogy nincsen az a

kerítés,

melyen átal ne

szökne, és

nincs az a védett

csemete,

mely ne lenne neki

csemege.

Utána Kajtár

ódalog,

az a hír járja

róla, hogy

farkas-kézben is

mekegett

s félfüle akkor

ottveszett,

félfüle árán

szabadult,

de az intésből

nem tanult,

és amikor csak

teheti,

a kecske-törvényt

követi.

Bokrász-szal, vagy csak

egyedül

sokszor órákra

odaül,

becserkészi a

félhatárt,

csinálva egyre

kárra kárt.

Még most sem fér a

bőriben,

nemhogy menne a

többivel

ő is méltóság-

teljesen,

szeme ott jár az

ághegyen,

kilép a sorból

untalan

kétlábra áll és

boldogan

el-elkap egy-egy

levelet,

rügyet, hajtást vagy

ághegyet,

mígnem az öreg

Bakk-apó,

az utolsónak

baktató

jól oldalba nem

tiszteli

s gorombán azt nem

mekegi:

vissza a sorba

szemtelen.

És ez hazáig

így megyen.

Otthon aztán a

nyolc sutát

megfejik. Csöndes

jóccakát

mekegnek,

s illedelmesen

kérődznek mind a

fekhelyen.

Ballag már

Ballag már az esztendő,

vissza-visszanézve,

nyomában az öccse jő,

vígan fütyörészve.

Beéri az öreget

s válláról a terhet

legényesen leveszi,

pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul

s mikor éjfél eljő,

férfiasan kezet fog

Múlttal a Jövendő.

Jön január

Porka havak esedeznek,

sopánkodnak a verebek.

Jegenyefán ócsárolják

Januárt a zajgó csókák.

De Január rá se ránt a

fákon csárogó csókákra,

sem a tetőn dideregve

siránkozó verebekre.

Azért van a csűrön cserép,

bújjon alá, aki veréb,

s a füstölgő kémény mellett,

aki csóka, melegedhet.

Jön Január, megy Január,

kinek-kinek kedvébe jár,

szánkót csusszant, ródlit lódít,

gyermekekkel hógolyózik.

A kucsmáján, lám, mit látok,

egy korai hóvirágot.

Sorra sétál minden házat,

s boldog újévet kívángat.

Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,

csupa fehér, csupa szürke.

Ég és föld közt oszlopokként

feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.

Csattog a fagy, mint a fejsze.

Kibújni a jó melegből

kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis

egész nap bent rostokolni:

mire való a jó csizma

meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,

se csizmája, se bundája,

mégis kiült károgni a

fehér lombú diófára.

Hóvilág, hóvirág

Hóvilág,

holdvilág –

alszik még a

hóvirág.

Félöles,

méteres

paplan alatt

aluszik:

számoljuk ki,

hányat kell még

alunnia

tavaszig.

Hófoltos még a határ

s a dombok oldala.

Szunnyadoz még a kökény

s galagonya.

Alszik még a rengeteg

s a kertekben a fák,

de nyitogatja fehér

szemét a hóvirág.

S az ibolya is ébredez

a sombokor alatt:

költögetik a szelíd

napsugarak.

Az ibolyatő fölött

a sombokor pedig

álmában már színarany

virágot álmodik.

Ül a tél a hegy tetején

Ül a tél a hegy tetején.

Fehér kucsma van a fején.

A hátán meg fehér suba.

Készülődik a faluba.

Tápászkodik, fölkel s jövet

fehér terveket szövöget.

Szórja, hinti, hol elhalad,

két marokkal a friss havat.

Fehéredik domb és lapály.

Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,

aztán munkába fog megint.

Ahol kilátszik a vetés,

vet oda egy marokkal, és

mire a mi falunkba ér,

mögötte már minden fehér.

Egy kicsit még tipeg-topog,

befagyasztja a patakot.

Lepihen és a szürkület

csöndjében füstöt ereget.

Kelj föl, nap

Ébredj, sugaras nap,

kelj föl, aranyos nap:

hóvirág, ibolya

mutatkoznak.

Zsendülő határra,

rügyezgető ágra,

süss fel, aranyos nap,

a világra.

Kelj föl, aranyos nap,

ragyogj, sugaras nap,

édesanyám arcát

simogassad.

Reggel még…

Reggel még a hétalvó Nap

dunyhájából ki se látszott;

mosdja már a zubogóban

szeméből a téli álmot.

Bele-belenéz a vízbe,

nézi magát s úgy találja:

bozontos nagy szakállá nőtt

ősz óta a borostája.

Keni magát hólé-habbal,

a pataknak nekitérdel,

és lehúzza a szakállát

egy alkalmas jégpengével.

Teregeti kék köpenyét,

majd magára kanyarítja,

vállára száll valahonnan

énekelni a pacsirta.

Hóvirágból, ibolyából

bokréta nő kalapjába,

ül a Nap a dombtetőn és

rámosolyog a világra.

Haragos a kicsi patak

Haragos a kicsi patak,

szemlátomást nő a mérge.

Hajkurássza a ludakat,

meneküljön, aki réce.

Méltatlankodnak a ludak,

ártatlankodnak a récék.

Nincs a mérges kicsi patak

medrében egy csöppnyi részvét.

– Így tavasszal

mind magasztal,

udvarolnak, kurizálnak,

folyton bennem mártóznának.

De amihelyt meglankadok,

s nyár jöttével megapadok,

gőgös nyakkal, tele beggyel

lépnek átal este, reggel,

s fáradékony

cérna-vékony

gilisztának

titulálnak.

Márciusi versike

Tavaszt csörög a szarka, tavaszt.

Zöldülni kezd a barna haraszt.

Zsendülni kezd a zsenge határ.

Erőre kap a gyönge bogár.

Szelídülnek az ordas szelek.

Barkákat hány a bokros berek.

Bukfencet vet a játszi patak.

Már csak a hegyen látni havat.

Elszálltak…

Fölszálltak a csókák,

elszálltak a varjak,

az öreg toronyról

hét határba tartnak.

Egy, csak egy maradt itt,

az az egy is hallgat,

sütheti a nap és

verheti a harmat.

El nem mozdul, mintha

odafagyott volna,

azt se tudjuk, vajon

varjú-e vagy csóka.

Hiába vallatják

a verebek – hallgat,

némán ül hírnöke

annyi zivatarnak.

Noszogatják, küldik:

hussanj te is, menj ki

zsíros barázdából

eleséget szedni.

Megszólalt harmadnap,

de csak annyit mondott:

csiricsári népre

nem hagyom a tornyot.

Árva bárány

Béget a bárány,

ittmaradt árván.

Anyja ma reggel

ment a sereggel

bégetve-bőgve

zöld legelőre.

Barikám drága,

nem vagy te árva.

Van neked gazdád,

gondot visel rád

ez a kis pásztor,

akivel játszol.

Nem hajt a szóra,

vigasztalóra,

nem néz a gyepre,

rítton-rí egyre:

hegyekbe vágyva

sír a kis árva.

Barikám édes,

annyit ne bégess.

Ó, te kis bodros,

mehetsz jövőre

boróka-bokros

zöld legelőre.

Nyári reggel

Gerlegalamb búg a kertben,

füttyögetve rigó röppen

ágról ágra, fáról fára,

röpdösgetve száll utána

három kicsi fiókája.

A szarka is füttyögetne,

ha nem volna berekedve.

Sunyít, lapít, lesi-várja,

hogy a tyúk majd kotkodálva

tojóhelyét kikiáltsa.

Hírli a tyúk már harsányan,

hogy a fészkében tojás van.

Száll a szarka, de hiába

vásott csőre a tojásra:

a fészekben nem találja.

Nem bizony, mert egy kis szőke

fürge fiú megelőzte.

Akár a nap, olyan sárga

a kisfiú rántottája,

s még a lábost is kimártja.

Kilenc pipe…

Kilenc pipe meg a lúd

a kapun kiszabadult.

Azt se mondták, gi-gá-gá,

elindultak világgá.

Tapsantyúztak nyakuk-nyújtva,

pillogtak a poros útra.

Alig mentek három utcát,

a világot máris unták.

Hű de hosszú, hű de meleg,

tovább menni nem éri meg.

S ahogy voltak, libasorba,

letottyantak mind a porba.

Kérdezzük meg a kis csacsit,

hátha ő útbaigazít.

Mosolygott a csacsi bölcsen;

ki tudhatná, ha még ő sem.

„Fussatok a patakig,

mert a világ ott lakik.

Alig három libanyak-hossz

út viszen el a patakhoz.”

Máris talpon, s futva fut

kilenc pipe meg a lúd.

És napestig szakadatlan

fürödtek a kis patakban.

És azóta három utca,

sőt az egész falu tudja,

hogy a világ itt, csak itt,

a kis patakban lakik.

Ének a forrásról

Írtam a kisborosnyói forrásvédő kisiskolások kérésére

Van egy forrás valahol egy

öreg erdő sátorában,

valamikor a korsómmal

vízért én is odajártam.

Ott tanyáznak a rigók is,

közelében raknak fészket;

alkonyatkor odajárnak

szarvasok és szomjas őzek.

Láttam belőle kortyolni

nyári napot, teleholdat,

csillaghullás idején a

csillagok mind belehullnak.

Jóbarátom az a forrás,

biztatott, s én hittel hittem:

sikerül az aratóknak

egy csillagot kimerítnem.

Kárpótlásul a csillagért

azoknak, kik várva várnak,

megtanított jég alatt is

pengetni a citerámat.

Erdei virradat

A tisztás fölött csillagok,

és lemenőben hold ragyog.

Ébredeznek a kis patak

bokraiban a madarak.

Derengeni kezd a fák hegye,

és már ellátni messzire.

A legnagyobb hegy tetején

most veti lábát meg a fény.

Kapaszkodik a virradat

vitézeként a nyári nap.

A tisztás fölött nyári kék.

A tisztáson már őzikék

ízlelgetik a csillagok

s a hold hullatta harmatot.

Köztük egy suta két fülét

antennaképpen tárja szét.

Fülel, szimatol: nincs-e vész;

még a nappal is szembenéz.

Őrködik, hogy a többiek

békében legelhessenek.

Krumplis mese

Volt egy szegényember

meg a felesége.

Krumplit ettek minden

áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján,

reggelre se volt más.

Hogy még a tövét is

járná meg a rontás.

De bizony ne járja,

vette védelmébe

a krumplit a szegény

ember felesége.

Ha krumpli se volna,

fölkopna az állunk.

Így hát, édes uram,

krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske

volt a szegényasszony,

tudta az urára

hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram,

kendnek is azt tudni,

hogy Burgundiából

jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább

ünnep- és vasárnap

nevezzük illendőn

mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor

sok az ember dolga,

akkor kérdezheti:

kész-e a pityóka.

Nyár elején a még

zsenge-friss gumókat

becézte az asszony

földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony,

ügyes is a lelkem,

minden étkezéskor

mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre

se venném, hogy krumpli;

nem tudnám a főztjét

sohase megunni.

Levesnek, tokánynak,

sültnek, körítésnek,

ahogy ő készíti,

meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura,

az egész környéken

nincsen olyan asszony,

mint a feleségem.

Kivált a paprikást

ahogyan csinálja,

arra még a síri

holt is hazajárna.

A harangozónak

sincs minálunk dolga:

az illattól kondul

a harang is szóra.

Egyszer a király is,

akinek szakácsa

beteg volt, megjelent

krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját

őfelsége, s nyomba

ültette az asszonyt

urastól hintóba.

Azóta a király

s az udvari népek

burgonyát, pityókát,

krumplit pecsenyéznek.

A réce meg a béka

Erdélyi szász népmese nyomán

A ludak az úsztatóban,

gi-gá-gá,

kinevették a kis récét,

s ő elindult világgá.

Utánakruttyan a béka:

„Kis réce,

ha te elmégy, én is mennék,

magaddal elvinnél-e?”

„Elvinnélek. Miért ne?

– Kapaszkodj meg a farkomba!”

– biztatta a kis réce.

Hallja őket egy behemót

malomkő,

s mondja, ha nincs kifogásuk,

akkor ő is velük jő.

– Kapaszkodj a hátuljomba.

„Miért ne?

– szólt a béka. – A menetnek

szüksége lesz kerékre.”

Megüli hát a malomkő

a kis béka hátulját;

nézik-nézik s akik látják,

bámulják.

Amint mennek az útszélen:

füstölög,

de láttukra bátorkodva

fölparázslik egy üszög.

„Kapaszkodj a karimámba,

van ott hely –

mondta a kő –, húzd meg a magad,

csak világíts, s ne tüzelj.”

Négyesben így mendegéltek,

cammogtak,

míg elértek partjára egy

iszonyatos folyónak.

Több se kellett a récének,

háp-háp-háp,

beletoccsant és elkezdett

evezni a folyón át.

Récén a béka, békán a

malomkő,

a malomkő karimáján

a parázs, a füstölgő.

Át is érnek, ha nem jön egy

halacska:

alábukott a kis réce,

hogy a halat bekapja.

Elrúgta magát a béka,

lemerült a malomkő,

és kialudt, holt szénné vált

az üszög, a füstölgő.

Bebegyelte a kis halat

s kiúszott a kisréce,

a béka is a túlparton

beérte.

Lám, az úszás nagy tudomány,

bizony nagy –

örömükben táncot jártak

partján a nagy folyónak.

Vannak, akik nem olvasták

mesénket,

legyintenek s olyasmiket

terjesztenek, beszélnek,

hogy a réce s hogy a béka

csak hápognak s brekegnek.

Ne higgyetek az ilyesmit

híresztelő embernek.

Az eb és a szamár

Grigore Alexandrescu nyomán

Lekonyult füllel, lába közé húzott farokkal

kutyagolt az ösvényen a kutya lógó orral.

Ment, mendegélt bújában, árkon és bokron által

s találkozott magával

a nagyságos szamárral.

„Hát neked mi bajod, orrod mért lógatod?

Búsnak látszol, koma.”

„Annak – válaszolta a kutya –,

mivel az oroszlánt szolgáltam mostanig,

de oly gorombán

bánt velem az oroszlán,

hogy végül is meg kellett szöknöm tőle, pedig

ha nem lelek új gazdát, az állam fölkopik.”

„Hát csak ez a bajod? ezért búsulni kár,

új gazdád itt vagyon – derült föl a szamár.

Szegődj hozzám, meglásd, meg nem bánod, koma,

jó koszt és jó alom,

minden lesz, fogadom,

semmi gondod s nem is kell dolgoznod soha.”

„Válaszul – szólt az eb – csak ennyit mondhatok:

Szolgálni bárkinél is keserves egy dolog,

de annál nagyobb szégyen nem is lehet, ha már

szolgálnod kell, s a zsarnok fölötted – egy szamár.”

Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,

hej, de régen volt,

amikor még a Küküllőn

malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,

lisztje, mint a hó,

örült neki a ház népe,

kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából

olyan kenyeret,

illatára odagyűltek

mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:

legyen a világ

olyan, mint a búza közt

a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven

illatos-fehér,

ropogósra sütött, foszlós

nagyanyó-kenyér.

Küküllő–kalendárium

Őszelő

Fázik a Küküllő,

lúdbőrös a háta,

már csak a nap jár el

fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak

vadrécék, vadludak.

Ők is búcsúzóban:

tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán

föl az őszi égre,

belevesznek lassan

a kék messziségbe.

Reggelenként apró

ködfióka s pára

kapaszkodik föl a

partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:

leveleket olvas.

Fönn a hegyek között

felbődül a szarvas.

Ősz

Reszket a Küküllő,

sovány, hórihorgas;

félő, hogy egy kortyra

kiinná a szarvas.

Kiálló kövek közt

kering, citerázgat;

üggyel-bajjal tudja

átfolyni a gátat.

Biztatgatja a nap,

régi jó barátja:

sugarait olykor

belé-belémártja.

S amikor elfárad,

szíves vontatónak

a fürge halacskák

elébe fogóznak.

S a parti fűzfák is

mind előredőlnek,

mutatják az utat

a vén Küküllőnek.

Őszutó

Vacog a Küküllő,

éjjel-nappal fázik,

lábujjhegyen lépked

fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,

égeti a talpát.

A felhők is hol ki-,

hol meg betakarják.

Jó volna egy tartós

eső biztatólag

a megridegedett,

soványka folyónak.

Örülne a gát is,

fölgyűlt a postája.

A Maros a füzek

levelét rég várja.

És ha megjön a tél,

vet azonnal véget

mindenféle őszi

levelezgetésnek.

Télelő

Szajzik a Küküllő:

hártyavékony jéggel

szegte be a szélét

a zimankós éjjel.

Kétoldalt a fűzfák

ezüst-zúzmarásak,

és olykor a ködtől

egymásig se látnak.

Hová lett a nyári

kedve zubogása?

Már a nap sem jár el

fürödni a gátra.

Legfönnebb úgy déltájt

hunyorít a vízre,

de még ő is mintha

fölötte elnézne.

Csak megkönyörül majd

valamelyik éjjel,

és bevonja véges-

végig ezüst jéggel.

Tél

Beállt a Küküllő,

jégpáncél van rajta.

Nagy csönd van, elveszett

egészen a hangja.

A lovát úsztató

nyári kis legényke

korcsolyázni jön most

az arasznyi jégre.

Havasak a fűzfák,

mindenütt csak hó van.

Megcsillan a vén nap

mosolya a hóban.

Jégcsapok díszítik

a megdermedt gátat.

Vacog minden, ám a

halacskák nem fáznak.

Jég alatt versenyt

verseny után tartva,

készülnek a fűzfát

zöldítő tavaszra.

Télutó

Enged a Küküllő:

helyen-helyen kásás,

jégtörő csákányát

próbálgatja Mátyás.

Legelőbb a gáton

mélyeszti a jégbe,

pillogatva buggyan

ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy

tavalyi fűszálból,

óvatos egérként

lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,

aztán kacarászva,

zendít a Küküllő

csengő csobogásra.

S mintha valahol már

furulya is szólna:

ébrednek a fűzfák

nagyokat nyújtózva.

Tavaszelő

Zajlik a Küküllő,

vonszolódva lépdel,

hátán a sok súlyos

dirib-darab jéggel.

Egyik-másik tábla

tutajnak beillő;

emeli, billenti,

viszi a Küküllő.

Viszi s ha megunja,

kiveti a partra,

hogy a nap egy kicsit

vékonyítson rajta.

Vállra veszi újra,

s kéri, invitálja,

hogy a nap is üljön

föl a tutajára.

Haszna is van ám az

együtt-utazásnak:

elolvad a jég, s a

füzek kibarkáznak.

Tavasz

Árad a Küküllő,

elönti a berket;

maguk alá húzzák

lábukat a kertek.

Kicsap a medréből

(nem is tud a gátról),

réten méri mélyét

botjával a pásztor.

Pipéiket féltőn

gágogják a ludak;

a parti füzek most

a közepén úsznak.

Bömböl a Küküllő.

Széle-hossza egy lett.

Fut a nyúl előle,

inal dombnak, hegynek.

Hinnéd-e, hogy volna,

ki rámerészkedne?

S fél szárnyával bátran

beleszánt a fecske.

Tavaszutó

Ázik a Küküllő,

paskolja a zápor,

tovatűntén is még

csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel

a nap mosolyogva,

szivárványhidakat

ível a folyóra.

Récefiókákat

vezényelő vének

tanítgatják a szép

búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,

viszi a szél, húzza:

szemlátomást nő a

nyomában a búza.

S meglátván a békák

udvarát a holdnak,

holnapra új záport,

záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,

talán a nevét is

kékellő színéről

kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,

nyárelői árnyak

összeszoktak szépen,

és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák

lombja közt üdülő

legelső rigónak

füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,

kökényszemű tündér.

Szívemhez, nyelvemhez

hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,

minden folyóparton

a te nyárelői

susogásod hallom.

Nyár

Ballag a Küküllő,

meg-megállva baktat,

szúnyogokat fogdos

a kicsi halaknak.

Vén bivaly módjára

olykor kedve szottyan

el-ellustálkodni

a nagy kanyarokban.

Sütteti a nappal

hosszasan a hátát.

Ha ott lennél, mélye

legmélyét is látnád.

Ám a lustasága

csak amolyan látszat.

Ilyenkor gyűjti be

illatát a nyárnak.

Aztán jön a szellő,

s csillagokig szárnyal

a nyári Küküllő

esti illatával.

Nyárutó

Langyos a Küküllő;

vize mint a vászon,

egy nagy szövőszéken

fordul át a gáton.

Lenn a gát alatt az

ezüst zubogóban

fürdik az arany nap,

most van lenyugvóban.

S még lennebb növekvő

árnyukkal a fűzfák

a lassuló folyót

át meg átalússzák.

Ott egy kislegény is

prüszkölő lovával –

úsztat a Küküllőn

ő is át meg átal.

Maradna még a nap,

de nőnek az árnyak;

kár, hogy nemsokára

vége lesz a nyárnak.

Béka-búcsúztató

Békák, hű társaim, ti brekegők,

kik énekelve vesztek levegőt,

szeretném megköszönni, cimborák,

a sok szép nyári estét, éjszakát,

s hogy még a langyos őszi alkonyok

idején is kuruttyolgattatok.

De már az ősznek, vége annak is,

reszket a nád, lúdbőrözik a víz,

és reggelente ezüst zúzmarát

virágzik a vízmenti fűzfaág.

El-elbújik a hold s a csillagok:

nem szégyen, hogy ti is elbújtatok.

Iszapba bújva várjátok, amíg

a téli világ kitavaszodik.

De hogy nyugalmas legyen álmotok,

olykor-olykor majd kuruttyulgatok,

tavaszra várón breke-brekegek,

amíg végképpen be nem rekedek.