Krónikás ének

Jékely Zoltánnak – odaátra

 
legelőször a házsongárdi kaptatón
voltál szívélyes kalauzolóm
hármasban lépdeltünk mintha elégiát
magad szász imre s én az újdonsült barát
meg-megálltunk a kripták félsorán
el-elméláztatok sovány
optimizmusomon
hogy mégis mégis akkor is – vajon
csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt
behulló de még nem egészen
nyárias napsütésben
és nekünk szentelted az egész délutánt
dicsérted meg sem érdemelten
frissiben fordított arghezi-versem
szégyenlem most is arcomon a pírt
még szerencse hogy a gyermek közbesírt
mikor a feleségem kávét-főzni ment
s mi hármasban maradtunk odabent
halkan hogy a csecsemő gyermek
előtt se szégyenüljek
azt mondtad hanem a saját
versedben az a láb
az utolsó jambus sántikál pedig
a szabályok nem nagyon engedik
csöndes séta csöndes helyet az anda
múmia-szagú jaj hagyd a francba
maradjon inkább az a spondeus
nem föltétlenül kell mindig deus
ex machina egy-egy falatka nyers
nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers
szentgyörgypusztán horgászásból jövet
dicséred ügyességemet
szinte kár értem
hogy időm versekre fecsérlem
életlen fejszéddel is mily kiváló
tehetség vagyok mint favágó
barátok rokonok unokáid
s büszkén végig mutogatod
a vén dunából kifogott
nem mindennapi trófeáid
nézzétek milyen váratlan szerencse
tündéri tündéri cipőcske
arany cipellő és éppen a balja
küldte nekem egy drága bécsi szajha
az is lehet fölgerjedt úri dáma
dobta kincsemül a dunába
kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár
végül a kis royal
és mindig hármasban vagy még többedmagunk
margitka szomorú áhított angyalunk
lator grandpierre és titkokat rebbenő
pillákkal mindig egy-egy tünde nő
évek múltán a bérházrengeteg
útvesztőiben kerestelek
serlegből ittunk a brassói ötvös ős
munkája volt-e mint egy édes ősz
meg-megvillant benne a bor tüze
hármasban voltunk akkor is emlékszel-e
elkísértük aztán a cimborát
ballagdáltunk a margit-hídon át
s mikor elvitte őt a villamos
néztünk utána és csak itt honos
kajánsággal mondtam szép verseket
írogat ez a te embered
szépeket mondtad de néha rozogát
rozoga istenem de szép szó nohát
húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég
ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét
rozoga rosinante rozoga
s már előttünk állt donkihót lova
felültél rá s én finom mosolyod
szálaiból hamarjában-fonott
kötőfékszáron fogtam rozogát
s átkocogtuk hármasban a dunát
ó a házsongárdban hányszor kerestelek
mint a kitartó s konok turista sereg
keresgéli sírhantról sírhalomra
apád sorait duruzsolva
apáczai és aletta nevét
hiábavaló a beszéd
tudják hogy itt ringatja rég az álom
hiába magyarázom
hiába
idézem hogy már apád sem találta
akár ama petőfi-versben
hol írva van: „tíz annyi volt az ellen
győznünk nem lehetett”
mert megírta miénk az ütközet
megnyertük a vízaknai csatát
történnek a verssel történnek ilyen csodák
kereslek én is már-már szégyenem
sírod a házsongárdban nem lelem
itt kell lennie itt vagy valahol
rámmosolyogsz a száraz lomb alól
s nem-értem verset olvasok le szádról
fordítsd le ezt a kedvemért te sándor
rainer maria rilke:  ősz
s hozd magaddal amikor idejösz
ha németed még sűrűn odakozmál
azt se bánnám ha saját verset hoznál
Elkészültem. Várok. Mikor ír le,
akiről általam ekképpen szóla Rilke:
A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt
a messzi égnek kertje hervadozna;
nemet-legyintve hullnak mind halomba.
S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik: hullva hull le minden.
De Egyvalaki végtelen szelíden
minden lehullást a kezében tart.
 

1983

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]