|
Jékely Zoltánnak – odaátra
| legelőször a házsongárdi kaptatón |
| voltál szívélyes kalauzolóm |
| hármasban lépdeltünk mintha elégiát |
| magad szász imre s én az újdonsült barát |
| meg-megálltunk a kripták félsorán |
| hogy mégis mégis akkor is – vajon |
| csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt |
| behulló de még nem egészen |
| és nekünk szentelted az egész délutánt |
| dicsérted meg sem érdemelten |
| frissiben fordított arghezi-versem |
| szégyenlem most is arcomon a pírt |
| még szerencse hogy a gyermek közbesírt |
| mikor a feleségem kávét-főzni ment |
| s mi hármasban maradtunk odabent |
| halkan hogy a csecsemő gyermek |
| azt mondtad hanem a saját |
| az utolsó jambus sántikál pedig |
| a szabályok nem nagyon engedik |
| csöndes séta csöndes helyet az anda |
| múmia-szagú jaj hagyd a francba |
| maradjon inkább az a spondeus |
| nem föltétlenül kell mindig deus |
| ex machina egy-egy falatka nyers |
| nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers |
| szentgyörgypusztán horgászásból jövet |
| hogy időm versekre fecsérlem |
| életlen fejszéddel is mily kiváló |
| tehetség vagyok mint favágó |
| s büszkén végig mutogatod |
| nézzétek milyen váratlan szerencse |
| arany cipellő és éppen a balja |
| küldte nekem egy drága bécsi szajha |
| az is lehet fölgerjedt úri dáma |
|
| kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár |
| és mindig hármasban vagy még többedmagunk |
| margitka szomorú áhított angyalunk |
| lator grandpierre és titkokat rebbenő |
| pillákkal mindig egy-egy tünde nő |
|
| évek múltán a bérházrengeteg |
| serlegből ittunk a brassói ötvös ős |
| munkája volt-e mint egy édes ősz |
| meg-megvillant benne a bor tüze |
| hármasban voltunk akkor is emlékszel-e |
| elkísértük aztán a cimborát |
| ballagdáltunk a margit-hídon át |
| s mikor elvitte őt a villamos |
| néztünk utána és csak itt honos |
| kajánsággal mondtam szép verseket |
| szépeket mondtad de néha rozogát |
| rozoga istenem de szép szó nohát |
| húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég |
| ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét |
| s már előttünk állt donkihót lova |
| felültél rá s én finom mosolyod |
| szálaiból hamarjában-fonott |
| kötőfékszáron fogtam rozogát |
| s átkocogtuk hármasban a dunát |
| ó a házsongárdban hányszor kerestelek |
| mint a kitartó s konok turista sereg |
| keresgéli sírhantról sírhalomra |
| tudják hogy itt ringatja rég az álom |
| idézem hogy már apád sem találta |
| hol írva van: „tíz annyi volt az ellen |
| mert megírta miénk az ütközet |
| megnyertük a vízaknai csatát |
| történnek a verssel történnek ilyen csodák |
| kereslek én is már-már szégyenem |
| sírod a házsongárdban nem lelem |
| itt kell lennie itt vagy valahol |
| rámmosolyogsz a száraz lomb alól |
| s nem-értem verset olvasok le szádról |
| fordítsd le ezt a kedvemért te sándor |
| s hozd magaddal amikor idejösz |
| ha németed még sűrűn odakozmál |
| azt se bánnám ha saját verset hoznál |
| Elkészültem. Várok. Mikor ír le, |
| akiről általam ekképpen szóla Rilke: |
|
| A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt |
| a messzi égnek kertje hervadozna; |
| nemet-legyintve hullnak mind halomba. |
|
| S a csillagok köréből elbolyongva |
| magányba hull a súlyos éji föld. |
|
| Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart. |
| S amott a másik: hullva hull le minden. |
|
| De Egyvalaki végtelen szelíden |
| minden lehullást a kezében tart. |
|
|