A bujdosni se tudó szegénylegény éneke
Ad notam Ady Endre D. G. barátomnak mondom
Hétlábú bogár
| hosszúkás hétlábú bogárként |
| sehogysem akart kijönni a lépés |
| tölgyfa-páncélod ugyancsak |
| s mind a két kezemre szükség volt |
| belelépek vagy elbotlom benne |
| sírotok ugyan jeltelen még |
| de mesternek nagynak mondanak |
| olyan bennfentes biztonsággal |
| amilyennel azelőtt részegesnek |
| most már együtt mosolyoghattok |
| hogy milyen elszántan próbálom |
|
| hantoltál önmagad fölé gyönyörű |
| benemsüppedő vershantokat |
| töprenghet most a sok hű barát |
| vajon melyik jeltelen sír a tied |
|
|
Páskándi Géza
|
zsoltárt énekel kehes orgonakísérettel csak hívőkhöz szól elszántsága ökölvívókéra emlékeztet a
valóság mely-ben volt s van rész számára mint a becsüsnek a portéka biológusnak az élővilág
gyomornak a táplálék emésztés helyett is absztrahál s a csajka fenekén is mindig ott tudott hagyni egy
kanálnyit papírból is képes szeszt párolni és alkimistákat igazolandó aranyat is vére költővér nulla-egy
mindenkinek adhat senkitől sem kaphat csak szó szerinti rokon vérűektől zászlója fehér nem a
meg-adás a szerelem s a győzelem fehérje borból lettünk sörré válunk tanulhatják meg az apokrifoid
szentenciát akik végigbolyongják képzeletének nem mindennapi tárlatát bizony hogy úgy van
bólogatják vissza a mától nyomorodott hajdan volt alakok ha százszor újraszületik akkor is az írás
marad lelki és testi kenyere ha véletlenül a gondviselés messzesége folytán falumban látta volna meg
a napot lótartó lett volna de a szomszédos dobaiak fajtájából akik szeretik táncoltatni szügybecsapdosva
bíztatják a lovat vásárról vásárra havonta-hetente új pár fordul meg a kezükön sohase járnak üres
szekérrel s a kaptatón föl a mindig nehéz terhet fuvarozók kedvével-komolyságával vetik vállukat a
lőcsnek akkor is ha csak egyvékányi cseresznye szundikál a sarjú közt a kóberes szekér derekában
|
Ballada
|
H. Gy. érdemes művésznek
| valami vékonyka fénysugár |
| mégis valami emberségesebb |
| emberarcúbb hogyismondjukra |
| vetült a már-már lakályosnak |
| mondható barakkunkra az a |
|
Kettős ballada
| betűknek is szakálla nőtt |
| növesztik titkon szőrüket |
|
| rég nem volt mondja ki tüzet |
| kér és kacsintva mellbe bök |
| növesztik titkon szőrüket |
|
| csak az nem látja aki vak |
| csak az nem hallja ki süket |
| azt ami van s mit mondanak |
| növesztik titkon szőrüket |
|
| mert a sok kicsi sokra megy |
| s lesznek fejüket fölszegők |
| növesztik titkon szőrüket |
|
| olcsóbb lett volna s hasznosabb |
| kár volt a gyöngülő szemek |
| nagyítgatni jött csődre csőd |
| növesztik titkon szőrüket |
|
| növesztik titkon szőrüket |
|
| növesztik titkon szőrüket |
|
|
N. Stănescu búcsúja
| szájatokba rágtam eddig a szót |
| mint a csecsemőknek karonülőknek |
| szokták a legelső még anyatej-ízű |
| falatokat régebben az édesanyák |
| fölserdültek mostantól már |
| kaparj kurta neked is lesz |
| harapjatok azért van fogatok |
| beszéljetek azért van nyelvetek |
| kiáltsatok azért van torkotok |
| szeressetek azért van szívetek |
| s kezdjétek megszokni hogy az életre |
| semmilyen nyelven sem rímel a halál |
|
| most elrepül a holdat-tojó madár |
|
|
Örök pásztor
In memoriam Zaharia Stancu
| lettél darie örök pásztor |
| partján mint hajdanán a zajló |
| dunát hallgatva lehunyt szemmel |
| s mint gyermekkorodban annyiszor |
| most már örökre mezítláb el- |
| elbicegsz egyik-másik volt |
| bojtárodhoz számadó társaidhoz |
|
| minden naplementével minden |
|
|
Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal
| egyszer már majdnem sikerült |
| egyik verssorod csuhakötelén |
| mint az artistáknak a trapézig |
| följutnom de láttam hogy te a |
| megváltás lassacskán kétezer |
| év óta egyre húzódó zűrös |
| utómunkálataival vagy el- |
| megértő tisztelettel vissza- |
|
Vae victis
| egyre ritkábbak a meghallók |
| egyre ritkábbak a megértők |
| egyre több a mogyoró- és nyírfa- |
| vesszőket hántolgató jákob |
| s lehallgatott a prédikátor |
| hiábavalóságok |
hiábavalósága |
| volt minden ő intelme röhögésbe |
| fulladnak a példabeszédek |
| botot emelni készülnek a társak |
| tarisznyák mélyén rejtőzködnek a |
| hangjukat-vesztett furulyák |
| sír a bárányka vérét venni |
|
Madárijesztők
|
Göcögő rigmus Kormos Pistának
| emlékszel-é pista emlékszel-é |
| a madárijesztőkre ahogyan estefelé |
| napszentületkor az egész napi vacak |
| meló után állnak az öreg manchai lovag |
| egykedvű leszármazottaiként |
| tudván, hogy tőlük még egy fia madár se fél |
| sok rémisztőt kitalált már az emberész |
| de nekünk emlékszel-é az egész |
| szörnyű bagázsból csak ezek a lengeteg |
| csámpás legény-másaink voltak kedvesek |
| tudták a madarak is tudják semmi vész |
| irodalom csak játék az egész |
| hókuszpókusz de a már elvetett |
| magot vigyázni kell tartják az illemet |
| tisztelik tisztük napközben derék |
| hivatalukból se varjúraj se veréb |
| sem a seregélyek surrogó ostora |
| gúnyt nem űzne az őrzőkből soha |
| alkonyatkor jut is marad is alapon |
| estefelé aztán szűnik a tilalom |
| telik a begy s ha jóllaktak a fáradt |
| madárijesztők vállaira szállnak |
| beszélgetnek velük sorra kikérdezik |
| napközben költött verseik |
| csupa nagy költő mondtad egyszer a vonat |
| ablakában könyöklőn nagyokat |
| göcögve hozzá no nézd balassi és |
| a társa meg világra olyan mint vitéz |
| s az a menyecske-farba bámuló kujon |
| ki más ha nem a margózó villon |
| és ez a gyom közül ki se látszó keszeg |
| emlékszel-é pista emlékszel-é |
| a madárijesztőkre úgy estefelé |
| rájuk gondoltam abban az októberi |
| napsütésben mikor az ég madarai |
| dideregtek mivel az örökkévaló |
|
A clevelandi Kossuth-szobor
| és jönne szembe, vagy csak |
| mi megyünk? Lélegzését is |
| hallani vélem, s csak áll, |
| másikkal kardjához kapva, |
| eszméi madárijesztőjeként |
| az eszeveszetten száguldó |
| hallom, hogy mit. Intenék, |
| de már nem látom, velem is |
| robog a kocsi. Szégyentől |
| ég az arcom: valamit tenni |
| kéne: egy fölmentő sereget! |
| egy bátor századot – o, yes! |
| egy méltó századot – o, yes! |
| mégiscsak atyánk, vezérünk, |
|
Krónikás ének
|
Jékely Zoltánnak – odaátra
| legelőször a házsongárdi kaptatón |
| voltál szívélyes kalauzolóm |
| hármasban lépdeltünk mintha elégiát |
| magad szász imre s én az újdonsült barát |
| meg-megálltunk a kripták félsorán |
| hogy mégis mégis akkor is – vajon |
| csak ennyit szóltál szomorkásan a haránt |
| behulló de még nem egészen |
| és nekünk szentelted az egész délutánt |
| dicsérted meg sem érdemelten |
| frissiben fordított arghezi-versem |
| szégyenlem most is arcomon a pírt |
| még szerencse hogy a gyermek közbesírt |
| mikor a feleségem kávét-főzni ment |
| s mi hármasban maradtunk odabent |
| halkan hogy a csecsemő gyermek |
| azt mondtad hanem a saját |
| az utolsó jambus sántikál pedig |
| a szabályok nem nagyon engedik |
| csöndes séta csöndes helyet az anda |
| múmia-szagú jaj hagyd a francba |
| maradjon inkább az a spondeus |
| nem föltétlenül kell mindig deus |
| ex machina egy-egy falatka nyers |
| nem árt ha túlpirítják rágós lesz a vers |
| szentgyörgypusztán horgászásból jövet |
| hogy időm versekre fecsérlem |
| életlen fejszéddel is mily kiváló |
| tehetség vagyok mint favágó |
| s büszkén végig mutogatod |
| nézzétek milyen váratlan szerencse |
| arany cipellő és éppen a balja |
| küldte nekem egy drága bécsi szajha |
| az is lehet fölgerjedt úri dáma |
|
| kiskocsmák fény presszó s mert áron odajár |
| és mindig hármasban vagy még többedmagunk |
| margitka szomorú áhított angyalunk |
| lator grandpierre és titkokat rebbenő |
| pillákkal mindig egy-egy tünde nő |
|
| évek múltán a bérházrengeteg |
| serlegből ittunk a brassói ötvös ős |
| munkája volt-e mint egy édes ősz |
| meg-megvillant benne a bor tüze |
| hármasban voltunk akkor is emlékszel-e |
| elkísértük aztán a cimborát |
| ballagdáltunk a margit-hídon át |
| s mikor elvitte őt a villamos |
| néztünk utána és csak itt honos |
| kajánsággal mondtam szép verseket |
| szépeket mondtad de néha rozogát |
| rozoga istenem de szép szó nohát |
| húsz éve húsz éve nem mondtam ó be rég |
| ki ezt a gyönyörű gyönyörű szó-gebét |
| s már előttünk állt donkihót lova |
| felültél rá s én finom mosolyod |
| szálaiból hamarjában-fonott |
| kötőfékszáron fogtam rozogát |
| s átkocogtuk hármasban a dunát |
| ó a házsongárdban hányszor kerestelek |
| mint a kitartó s konok turista sereg |
| keresgéli sírhantról sírhalomra |
| tudják hogy itt ringatja rég az álom |
| idézem hogy már apád sem találta |
| hol írva van: „tíz annyi volt az ellen |
| mert megírta miénk az ütközet |
| megnyertük a vízaknai csatát |
| történnek a verssel történnek ilyen csodák |
| kereslek én is már-már szégyenem |
| sírod a házsongárdban nem lelem |
| itt kell lennie itt vagy valahol |
| rámmosolyogsz a száraz lomb alól |
| s nem-értem verset olvasok le szádról |
| fordítsd le ezt a kedvemért te sándor |
| s hozd magaddal amikor idejösz |
| ha németed még sűrűn odakozmál |
| azt se bánnám ha saját verset hoznál |
| Elkészültem. Várok. Mikor ír le, |
| akiről általam ekképpen szóla Rilke: |
|
| A lombok hullnak, hullnak, mintha fönt |
| a messzi égnek kertje hervadozna; |
| nemet-legyintve hullnak mind halomba. |
|
| S a csillagok köréből elbolyongva |
| magányba hull a súlyos éji föld. |
|
| Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart. |
| S amott a másik: hullva hull le minden. |
|
| De Egyvalaki végtelen szelíden |
| minden lehullást a kezében tart. |
|
|
Krónikás ének
|
Illyés Gyulának – odaátra
| remény sincs fölmentő seregre |
| csonkán-bonkán elkeseredve |
| egy utolsó lesz-ami-leszre |
| korban hősnek lenni nem érdemes |
|
| szorosra húzzák a hevedert |
| nem voltak közülünk valók |
| mert ha közülünk valók lettek volna |
| zizegni kezd zizegni kezd |
|
|
Visszafojtott szavak a Házsongárdban
| feketét vett igékből halotti beszédek |
|
| mi lesz velünk mi lesz velünk. |
|
| mindnyájan ehhez járulók vagyunk |
| siratván siratjuk magunk. |
|
|
ő volt a tisztesség fehér |
|
| esze tamás talpas kurucai |
|
| dühében a tenger morajlott |
| s az ágyúkká öntött harangok. |
|
| a ki nem üvölthető félszek |
| idején nekünk nyomot vérzett |
|
| leáldozott a mindenség süket |
| a harangok lenyelték nyelvüket |
|
| csupán a bárány rázza az akol |
| sötétjében csengőjét valahol |
|
| a gyermekkor gyönyörű kék egén |
| pillog föl milliom gyertyafény |
|
| s egy-két a nyárból megmaradt |
| tücsök cirpeg az öles hó alatt. |
|
| föl nem riasztja álmából soha |
|
| nyugszik ki volt a szeretet fehér |
|
| s mi a ránk szakadt nagy télben toporgók |
| körülállván ezt a koporsót |
|
| mormoljunk el mibennünk áldott |
| lelkéért bár egy miatyánkot |
|
|
Sörény és koponya
| harmadnapon már csak sörény és koponya |
| lerágott bordák s a karambolozott csigolya |
| egymásra futott véres kis vagonjai |
| el sem kellett már takarítani |
|
| harmadnapon már csak a dögszag s a belek |
| széttaposott sarából torozó legyek |
| s a szakadék szélén sebtében kirakott |
| zabálás sürgette anyagcsere-nyomok |
| s a csönd a tehetetlen lombok szégyene |
| miért itt kellett megtörténnie |
|
| harmadnapon már csak sörény és koponya |
| lerágott bordák s a karambolozott csigolya |
| üres kötőfékszárat húz a nap |
| végig az erdőn még egy sugarat |
| mint akire önnön halála alkonyul |
| úgy állok olyan vígasztalanul |
| s a dögre settenkedő farkasok |
| szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok |
|
|
|