Mikor Janus elhagyta Páduát

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is, akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy- két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul. Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket. Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg- libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére. Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el, jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült. – Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. – Megyünk, amíg csak bírják a lovak. 1972