|
Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme
sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a
pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S
induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával.
Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel
szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek
a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a
világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya
talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is
új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe
nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön,
aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta,
hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász
vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a
szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék
Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú
mandulákat – és szótlanul munkához látnék.
|