Fekete–piros versek

 

 

 

 

Kodály

be már örökre
nem borulhat
lendül a karja nyílik
sugarasra az ég és
hozza már a galamb
hozza az olajágat
boldog akinek térdén
egy nemzet lovagolhat
 

1974

 

 

 

Ahogy a folyó

Ahogy a folyó a fűzfák
egymásba hajló örök
árnyéka alatt
úszik a kedvem is
egyhangú susogással s
ezüst-hasú halakat
villant magasba
ha egy-egy résen olykor
beragyog a nap
 

1974

 

 

 

Illyés Gyula

Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával. Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön, aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta, hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú mandulákat – és szótlanul munkához látnék.

 

1972

 

 

 

Portya után

álltam sokáig az elágazásnál
szédítő utak már-már nem is
földiek csábítottak
s jó volt fölszállnom is
égi magasból látnom
azt a tenyérnyi helyet
ahol toronyiránt kell
tovább vernem az ösvényt
 

1974

 

 

 

Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
– alig voltak, ha kétszázan –,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
 

1965

 

 

 

Lovak a porondon

Párnásra hízlalt vasderesek
ügetnek körbe szűgybe szegett
fejjel előttünk, tomporukon
sakk-tábla-kockák: friss kefenyom.
Pattog az ostor, döng a porond.
Szépenfont farkak söprik a port.
Csillog a csótár, villog a szőr;
hopplára szűkül s tágul a kör.
Hopplára, hoppra roggyan a térd.
Zablás szájukba dugja a bért
büszkén a gazda – most jön a szám:
körbetérdeltet leghűbb lován.
Cserdül az ostor, szűgybe szegett
fejjel az izzadt vasderesek
rúgnak egy végső ritmusosat –
s nem marad más csak por s az a szag.
 

1965

 

 

 

Emlék-virrasztó

Sütő Andrásnak

 
húnyó tűz felé
alkonytalan
hajnaltalan
fehéréjszakában
se hold
se csillagok
áttetsző csönd-
titkunk sincs
hová rejtenünk
ág ha törik roppanás –
reccsenéstelen akár
a némafilmekben
vinnivalódat
vinnivalómat
kutya a kölykét
kését a kúszó indián
holdat csillagot
napot is erre a
kalapnyi égre
hangtalan tátog
a partravetett
fehéréjszaka
a halhatatlanság
sirálya olykor a
tó fölé suhan
s kifog valamit
táplálékul
 

1976

 

 

 

Fekete-piros

leíró költemény, melyet szereztem
a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.
Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
– amikor kimenős a lány –,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.
Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.
Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.
Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.
Föl-föllobban
egy-egy dallam,
– amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, –
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.
Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?
Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?
Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra – az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?
Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?
Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.
A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.
 

1972

 

 

 

K. Gy. színművész utolsó monológja

talán csak az ügyelő
késte le a függönyt
talán csak az ügyelő
zúg zúg a taps dübörög
már hajolni illenék
függönyre menni de
fölkelni nem lehet
mert az a szamár ügyelő
az ügyeletes ügyelő
fekszem hát moccanatlan
majdnemhogy kiterítve
sokszor próbáltam de ennyire
még sohasem sikerült csehov
se írhatta volna különbül
itt szülővárosomban
egy hotelszobában
a bemutató előestéjén
gyönyörű gyönyörű akár
ezek a nők itt
az ágyam körül
mennyien vannak istenem
és mind fehérben
mennyien voltak
és eljött kossuth
és itt áll biberach
lucifer-trigorin-tyetyerev
jó estét caţavencu úr
valami nagy csiszlikséget gyanítok
téma egy kis elbeszéléshez
igen tisztelt kétlábúak
szóljon már valaki annak az
ügyelőnek engedje le végre
azt a függönyt zoltán zoltán
szakhmáry zoltán
a színész is csak ember
hiúbb mint a többi
szeret fürödni a tapsban
őszintébb is mint a többi de
ez már nem is taps
maga a tenger
az óceán
az éter vagy mi az ördög
én titkos nagy jehovám
ha valaha kell majd neked az életem
csak gyere érte és vidd
hát jól van fölkelek
föl tisztelt nagyérdemű
féltve-szeretve tisztelt
barátaim vége
le a maszkkal vége
a komédiának
ebben a serlegben
melyet most mutatok föl
nem mérgezett italt
vagy mámorító nedűt
egyaránt mímelő tea
hanem hamuvá hamvadt
magam vagyok
sírjatok kérlek
ti egyre távolabbról tapsolók
kik velem haltatok egy kicsit
most is mint annyiszor
ti akikért végigéltem
annyi keserű életet
és annyi de annyi gyönyörű halált
jó éjszakát
 

1977

 

 

 

Három vers Veres Péter emlékének

 

Ahogy az aratók

ahogy az aratók jönnek estefelé
egy-egy kévével a háton futtában
kapkodva-tallózott búzafejekkel
a karjukon kapaszkodó kosárban
s az ijedten ide-oda vigyázkodó
pillantások is ott zizegnek a
kosár aljában a tavalyiból sütött
megszáradt kenyérmaradékkal sóval
hagymával szalonnabőrrel
jószomszédságban
mert a szalonnabőrt is
elrágogatja-szopogatja
s ha már ínye sincs kutyának macskának
hazahozza az ember szóval
ahogy az aratók jönnek estefelé
ereszkednek árnyékká nyúlva
s ahogy lappog a talpuk az ösvényen
mintha egy kétezer ötezer év előtti
film peregne az alkony motorpöfögésétől
lobogó szürke vásznán
ahogy az aratók jöttek estefelé
mit is mondhatnék én nekik
mikor az esti harangszó is
egy-két kondulás után abba-
hagyja
 

Akik a képből mindig

akik a képből mindig kiesnek
vagy idejük sincs belekerülni
mert amire a kezüket megtörölnék
megigazítanák a kendőt kalapot
szóval amire lencseképessé tennék
magukat kifogy a film lemegy
a nap oda az alkalom márpedig
mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell
 

Eső

hosszú szárazság után amikor
végre megered és dobol dobol a tetőn
anatóliáig nyújtózik bennem az ősi
földműves tér és idő ropog a csontjaimban
boldogságom a szerelem gyönyörű
nap-éjegyenlőségeihez hasonlatos
szívem is fölveszi az egyre
szaporázó-csöndesedő ütemet és
érzem amint a bódult föld
lassan elernyed
 

1976

 

 

 

Takaróruha

akkorákat kacagsz mint egy-egy takaróruha
szólt rá egyik legény a másikra valamikor
harminc esztendővel ezelőtt s azóta minden
alkalommal látom is nemcsak hallom magát a
kacagást és kedvem maradék kenyerét is hogy
ki ne száradna mindig abban a fészerben hal-
lott valamikori takaróruhába göngyölgetem
 

1977

 

 

 

Mikor Janus elhagyta Páduát

Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is,
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy-
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta
a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul.
Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród
kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a
függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket.
Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg-
libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor
apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére.
Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a
lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis
köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása
hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a
bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású
Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el,
jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült.
– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. –
Megyünk, amíg csak bírják a lovak.
 

1972

 

 

 

Két epigramma Janus Pannonius emlékének

 

I.

gyilkos epigrammákkal vemhes időket
érhetnek meg a mostani költők
ámde csak úgy ha nem írnak
gyilkos epigrammákat
 

II.

inget s lábravalót szabatott a szabadság
zászlaiból a tirannus
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban
végképpen kifakulnak
 

1974–75

 

 

 

In memoriam Szilágyi Domokos

örök-hiánynak
maradni örök-
jelenvalónak
bot nélkül vágni
a végtelennek
őszi erdőszél
bokrai között
pici páncélos apród
téli-gyülekezőről lemaradt
riadt kicsi gyík
szemébe kövülni
döbbenetnek
szelek elálló lélegzete
az árván maradt
völgy felett
örökkön ismétlődő
fugák egy néma orgonán
hóharmat-verte szavak
mivel érdemeltük
mivel
 

1976

 

 

 

Felröppen olykor

felröppen olykor még
egy-egy galamb-
s gerlice-szárnyú vers
messzire nem vágyik
csupán a fészek
körül köröz
társához ha szól
nagyritkán az emlék
s az illendőség okán
tollászkodik
tesz-vesz az ágon
s boldogan elhallgat
ha a fiókák
fölsipognak
 

1977

 

 

 

Vajon

vajon ha anyatej helyett
ha édesanyám emlői helyett
dadaemlőn vagy éppen
póttejen cseperedtem
volna karonülővé
ágaskodtam volna emberré
ó vajon akkor is
így harapnék a jussomért
a jussunkért vajon
 

1977

 

 

 

Esti gyónás

ma sem vittél engem
a kísértésbe én vétkem
én igen nagy vétkem
én legnagyobb vétkem
versre való restség
 

1977

 

 

 

Mosolyok mögött

mosolyok mögött lakunk
apró-kis lépcsőházi
mosolyok mögött
rájuk kattintjuk a biccentés
nemzetközileg szabadalmazott
biztonsági zárját s már
otthon is vagyunk
megkönnyebbülten bújtatjuk
házikabátba pongyolába
papucsba a lelkünk
reggelig már aligha zavarhatnak
legfönnebb telefonon
gyermekkoromban egy utca volt
egyetlen utca az egész faluban
melynek egyetlen házában sem jártam
későbben amikor világföldrajzot is
tanultunk már afrika ázsia amerika
de még a messzi-messzi ausztrália is
templomszög egyetlen négy-ötházas
utcájában kezdődött
s végződött nekem
a horizontális titokzatosságból
negyven év múltán vertikális lett
elégedett lehet velem eképpen a
legmodernebb igényeket
támasztó szövegmagyarázó is
igazán elégedett
pedig még fölvonó sincs gyalog
tesszük meg a három emeletet
 

1977

 

 

 

Mert addig tart

mert addig tart ama híres
nonkomformista láz is amíg
egy valamirevaló összkomfortos
állás ki nem kerekedik belőle
s már a hatalom pótszékéről
is elégedetlenkedőnek tetszik
aki körmét fújja ha fázik
vagy éppenséggel toporog
úgy a sor derekától
hátrafelé
hátrafelé
 

1977

 

 

 

Mondóka

semleges vizek mélyén
embertelenül
atomhajtású tengeralattjárón
embertelenül
elektronikus-agyak számítják ki
embertelenül
a pontos és igaz jövendőt
embertelenül
hogy milyen lesz majd a föld
embertelenül
 

1975

 

 

 

Kaland

ha valami gyönyörű nőnemű halál
ha jönne
aki előtt megilletődve
és botladozó nyelvvel
hajthatná meg magát az ember
s lódítaná: régóta várja már
ha valami gyönyörű nőnemű halál
ha jönne
aki szemérmesen földre
sütött szemmel belém karolna
és vinne – én vinném forogva
átal a táncolók nyüzsgő forgatagán
ha valami gyönyörű nőnemű halál
s mire
észrevennétek már jó messzire
járnánk jótékony harmat
lepné be örökre nyomunkat
ha valami gyönyörű nőnemű halál
na nézd csak mondanák egymás között
azzal a kis
valakivel a vén hamis
ki hitte volna – megszökött
 

1975

 

 

 

Az első ütés után

csak semmi izgalom hadd szivárogjon
ha már kiserkedt csermelyezzen a vér
mosson árkot az arcon hírelje hogy
méltán vághatnak s rúghatnak képen
korábban kellett volna s belülről
korábban kellett volna kitűznünk a
szégyen vérvörös lobogóit korábban
 

1974

 

 

 

Úgy fogok meghalni

Úgy fogok meghalni
hogy még az utolsó
sóhajtásomat is
visszafogja előbb
fölveszi magnóra
valaki vissza-
pörgeti párszor ille-
delmesre tompítja
vagy éppen törli
maradjon az a kis
enyhe mosoly inkább
kesernye nélkül persze
az volt a jellemző rá
az a kis enyhe mosoly
sóhajtás nélkül mondja
valaki akinek foj-
togató kezét torkomon
éreztem egész
nyomorult életemben
 

1977

 

 

 

A ház előtt egész éjszaka

(Reminiszcencia)
a ház előtt egész éjszaka
ott állt egy terepjáró
égő féklámpával állt
mintha csak éppen akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
szellőztettem már lefekvéshez
készülődve kihajoltam
ki szoktam nézni mielőtt
az ablakot becsuknám és
akkor megláttam égő
féklámpával a terepjárót
nofene szaladt ki a számon
történt valami kérdezte a feleségem
semmi mondtam csak egy terepjáró
miféle terepjáró afféle
terepjáró mondtam a függönyt is
eligazítva innen is talán
látható mondtam az
ablak sarkához húzódva
innen a függöny mögül
ha éppen kíváncsi vagy rá
nem kell a szemközti háznak is
mindent látnia mondtam
egy kis eltalált odalapulással
ha a megfelelő szöget elkapjuk
csukott ablakon át is
lelátni még a járdából
is egy-két arasznyit befoghat
a tekintet még örültünk-forma
is egy picit a fölfedezésnek
mert majdnem két évtizede
élünk itt a harmadikon és
mostanig még soha nem jöttünk
rá hogy milyen aránylag
megfelelően leleshetünk
vajon ott van-e még kérdezte
későbben már a paplan alól
a feleségem hogy ott van-e
tényleg megnézem ha gondolod
megnézhetem mondtam ott állt
égő féklámpával
mintha csak éppen akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
érdekes mondtam és
kimentem a fürdőszobába
tettem-vettem még garga-
lizáltam is mert a torkom
is mintha egy kicsit
kapart volna vagy mifene
még mindig ott van
suttogta a feleségem
egy picit meg is ijedtem
ahogyan a függöny mögül
kisuttogott amikor beléptem
mellé szorultam én is
és szégyelltük mind a ketten
hogy milyen hallhatóan
ver a szívünk majd elmegy
ha megunja lefeküdtünk
vártam vártam amíg el-
alszik az asszony
akkor aztán nagy óvatosan
újra az ablakhoz lopakodtam
ott van-e még kérdezte a
feleségem s én zavaromban
azt mondtam hogy csak
az eget akartam
úgy hallottam mintha
eleredt volna az eső
és nem esik kérdezte
nem esik mondtam és
ott van-e még
ott állt égő stoplámpával
mintha csak akkor
érkezett volna mintha
éppen indulni akart volna
ott áll most is pedig
már hajnalodik ott áll
most is míg ezt a verset
kopogom mert mi mást
is tehetnék elaludnunk
már úgyis reménytelen
 

1977

 

 

 

Boldog volt a szűcsmester

boldog volt a szűcsmester nagyon
amikor megpillantotta művét egy
valódi asztrahán-kucsmát a
híres filmszínész fején nézte is
aztán minden áldott este a filmet
amíg csak ment a sarki moziban és
mosolygott bazsalygott rejtélyesen
mert ő látta-tudta azt is ami a két
egymásnak fordított irha között a
két egymásnak fordított irha közül
estéről estére amit legfönnebb egy
másik szűcsmester tudott volna
kellőképpen értékelni
 

1976

 

 

 

Nevükön kellene

(Ars poetica)
nevükön kellene szólítani mind
s megrajzolni a kezüket legalább
ahogyan pohárra fejsze- s villanyélre
markolódnak az ujjak életét a hosszú
hallgatásokat a déliharangszóval
felezett arany és kék napokat kellene
és kiverni a búzát-összefekvő
léhűtő hejehuját karóval verni
ki a határból is hogy csendes
örömben telhessen a délután s méltón
ereszkedhess alá alkonyok-alkonya
emberi-szomorúság
 

1974

 

 

 

Ostinato

láttam amikor a költőt
meglökdösték mint a tolvajt
láttam amikor a költőt
megalázták mint a tolvajt
láttam amikor a költőt
elítélték mint a tolvajt
láttam s én ki sose loptam
félni kezdtem mint a tolvaj
 

1972

 

 

 

Szunnyadó tenger

Bálint Tibornak

 
nem alszik a tenger
csak bóbiskol akár a lovak
legyint is olykor-olykor
sörényét meg-megrázza
lábon szundít a tenger
akárcsak a lovak
félig-csukott pillái alól
mindegyre kifehérlik
a gömbölyű láthatár
 

1971

 

 

 

A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről
ha egyszer krónikámat
megismerhetnéd
a leghosszabb hétről
amikor végig
a szomjan-halók
őrjítő szomjúságával
szomjúhoztalak
 

1976

 

 

 

Hát itt maradunk megint

hát itt maradunk megint a sárban
még szerencse hogy van gumicsizmánk
nylonköpenyünk a civilizáció nekünk
is tejelt valamit egyébként itt maradunk
a zsebrádióval s az esti tévével itt
maradunk mint egy nagy luxushajó
távolodik tőlünk a kultúra mert
nem az örökös zsíroskenyér meg a
kenyér-szalonna-siráma nem az
futja többre is hanem a könyvek
visszahőkölése fintora pedig
hogy megindultak volt felénk
gellert kaptak volna valamitől
gólyalábra hágott volna az ábécé
röstellné az egyszerű ismeretséget
fönn hordja az orrát az ábécé
röstelli az egyszerű ismeretséget
köröz köröz még fölöttünk de már
húzza fel a hágcsót parádézgat csupán
a mentésünkre érkezett helikopter
tűznyelőkké lettek volna prométheusz
kései unokái
 
ilyen és ehhez hasonlók
járják meg az eszünket ugrándozva
egyik elgondolásról a másikra mint a
fázós-lábú verebek a csupasz diófa
zúzmarás ágain
 

1975

 

 

 

Szóváltás

Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél
hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én mintsem hálálkodnom kelljen
szárnyakat növesztettem
 

1977

 

 

 

Öreg ének

omladó falú cinterem
repedt harangú torony
korhadó hársfán zümmögő
gyermekkorom
kidőlt-bedőlt idő
süppedt sír mohos kövek
egyszer mindenkit
elfelejtenek
vár volt vár
de még milyen vár
tatár elől török elől
bújtunk mi a kántor elől
alagút is volt alatta
attila király rakatta
ha nem ő hát akkor istván
képében a megyés ispán
ha nem lászló ha nem kálmán
minden köve tiszta márvány
úgy bizony galambom
elszolgált budvárig
de látod-e kincsem
hogy elporlad minden
bim-bam bim-bam
mindenütt csak sír van
 

1968

 

 

 

Mert félek

 
hogy valaki egyszer
elzárja majd a forrást
a forrásból kicsurgó csermelyt
elzárja mint a csapot
puszta megszokásból elzárja
és lassacskán kiapadnak a folyók
kiszáradnak a tengerek
és elszáll zörögve az ég
 

1972

 

 

 

Föltámadás után

F. J. bátyámnak

 
amikor magam mögött tudtam már az egészet
s a koponyák hegyéről mint aki jól végezte
dolgát hazafelé vettem az irányt megálltam
egy szusszanásra s hegedő sebeim tapogatva
arra gondoltam most aztán minden időválto-
záskor dörzsölgethetem őket mind az idők
végezetéig és láttam ismerősök jönnek
szembe meg-megcsúszva és káromkodva
úsztak a sárban és akkor pótlólag a már
közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb
hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat
kikövezni
 

1972

 

 

 

Félárnyék

terasz-mellvéden tollászkodó
szürke galamb mögötte
virággal csorduló zöldre-
festett láda
félárnyék van:
átlag
burukkol a galamb
tele a begye
társra vágyik
ó szemelgető boldogság
címerbe illő jelkép
nemhogy leparittyáznám
morzsát hintek
édesgetem
 

1975

 

 

 

Jönnek hozzám

jönnek hozzám hajnalonta
ködbe bújva lopakodva
jönnek hozzám hajnalonta
honnan jönnek mit akarnak
csontomig ki mért takarnak
csontomig ki mért takarnak
kebelembe rezgőnyárfát
kötnek alá árva bárányt
mért ültetnek rezgőnyárfát
szívem májam mint a gyermek
akit ha kell ha nem vernek
akit ha kell ha nem vernek
szívem májam mért szedik ki
szívem májam mért szedik ki
s vetik a kutyáknak enni
kötnék bár egy tiszta gyolcsba
annyit érdemeltem volna
kötnék bár egy tiszta gyolcsba
két szememen ki-bejárnak
elmenőben meggyaláznak
két szememen ki- s bejárnak
földdel tömik be a számat
 

1976

 

 

 

Lamentáció

északos helyen élek ahol a
fákhoz kövekhez tapadó moha
minden évszak itt félárnyék soha
be nem süt az áldott nap mosolya
de naponta bőrömbe kóstol a
nyirkos borzongás ólmos ostora
tengődöm menekülni ostoba
százlábúak kétlábú rokona
 

1975

 

 

 

Verniszázs

K. L.-nek szeretettel

 
a képeiket fölaggatták
a verseiket fölolvasták
kvartettet is játszottak volna
pedig csak hárman voltak
és álltak aztán
álldogáltunk mindannyian
kalaplevéve
akár egy temetésen
 

1976

 

 

 

Még csak ezután

még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem
még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a
mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött
egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül
naponta végső lépéseire szánja el magát
még csak ezután még csak ezután csak ezután
kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként
megmérettetel s önnön kételyeid tisztító-
tüzébe vettetel krónikás
 

1974

 

 

 

Purdé

egyszer még tudom fölvonít a holdra
érettem vonít majd purdé gyermekkorom
füst-színű drága társa megnyalja lecsüngő
vagy már egymásra illesztett kezem
könnyet is ejt hűséges szép szeméből
ahogyan én is napokig sirattam
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály
földig letakart lova szűgyitől
s farkát behúzva elindul előttem
ő tudja már hová
 

1975

 

 

 

Láttam én már

láttam én már
nyugdíjra sandító
anarchistákat
garast-fogához-verő
forradalmárt
hitetlen papot
– a kocsmáros is ha inna
tönkremenne –
okítottak engem
nálamnál oktalanabbak
– bölcsen figyelmeztető
ujjuk akasztófaként
mered előttem ma is –
egereket kölyköztettek
álmaim fészkébe
de én hálás és
alázatos vagyok
fájó gerincemet
mondhatni ingyen
kezeltethetem világhírű
gyógyvizeinkben
és múzsámat is tisztes
jegyszedői álláshoz juttatták
abban a múzeumban ahová
idővel a rólam készült
arckép is bekerülhet
minden nehézség nélkül
úgyszólván hivatalból
 

1975

 

 

 

Hunyadi

Balla Bálintéknak

 
Sírja üres akár a
megváltóé
de késik a húsvét
hiába esdi minden
áldott délben
a harangszó
 

1974

 

 

 

Bedeszkázott szökőkutak

hallod-e tél jön hallod-e
deszkázd be szökőkútjaid
véredből jégrózsa ne virítson
deszkázd be szökőkútjaid
meglesz a város neszezés
csobogás nélkül is elél
deszkázd be szökőkútjaid
nyakadon nyakadon a tél
 

1973

 

 

 

Időmadárijesztő

Dráma három percben
(Ketten jönnek emelt fővel)
– Időmadárijesztő.
– Micsoda?
– Időmadárijesztő.
– Időmadárijesztő?
– Az.
– Találóskérdés?
– (nemet int)
– Mi akar lenni? Mit jelent?
– Időmadárijesztő.
– (bizonytalanul) Politikus?
– (nemet int)
   (nevetnek)
– Hát akkor?
– Vers.
– Vers? Talán verscím.
– Vers. Maga a vers.
– Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram?
– Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. –
   Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van,
   uram.
– És még milyen is van?
– Néma.
– Néma?
– Az.
– Némavers?
– Némavers. De csak legbelül szokott meg-
   jelenni. Olykor nagyon nagy példányszám-
   ban. Rendszerint az iméntihez hasonló egy-
   szavasok ellenverseként.
   (hallgatnak)
– Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást.
– Kérem.
– Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor
   már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond-
   ható szavak, megpróbálom nagy költőnek
   érezni magam. Köszönöm.
– Szóra sem érdemes, költőtárs.
   (Lehajtott fejjel mindketten el.)
Függöny
 

1975

 

 

 

Apáczai

háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána menőkre de hiába mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint diákjai annakidején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv

 

1975

 

 

 

Menni csak

A. E. Baconskynak

 
menni csak menni
látásra-szomjas
epedő szemmel
hetedhét országon
óperenciás
tengeren is túlra
a pillanatért
melyet csak számodra
tartogat innsbruckban
egy torma- és mustár-
illatú éjfél
ott az arany-tetős
palota előtt
pennsylvánia hatalmasan
pihegő éjszakája
a finn erdők
áttetsző csöndje
s az alkony
velencében ahol
végre tenyeredben
érezheted a
dóm teraszán
kényesen lépkedő
napóleont is
rablásra csábító
négy gyönyörű
egyiptomi mén
tomporát
 

1975

 

 

 

Olykor átvonul

Olykor átvonul
gyermekkorom
füst-szagú sátoros-
karavánja
olykor átvonul
beszélik hogy
innen is onnan is
fölmarkoltak
egy-egy rajtuk-ámuló
gyermeket
hogy volt akinek
tüzes fogókkal
tépték a nyelvét
szekér-alá-láncolt
kutyává varázsolták
aki nyelvet öltött
volna rájuk
és hogy el se
mentek volna talán
itt tanyáznának
most is a falu végén
nagy szennyes zsákjaikból
ők engedik ki
minden szürkületkor
az éjszakát
 

1976

 

 

 

Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz
 

1973

 

 

 

Dal

elhúzza két konok bivaly
ha nekitérdepelhet
elhúzza két konok bivaly
ezt a megrakott földet
nekitérdepelt két bivaly
egyéletem-halálom
nekitérdepelt két bivaly
recseg-ropog a járom
csillagképekké roppanó
járomszög járompálca
igésül ami látható
se füst se köd se pára
csak távolodó szuszogás
csak közeledő távol
gyűrűző ostorcsattogás
s egy mezítlábas lábnyom
 

1976

 

 

 

Sumér szonett

eljön a sumér pap
s a várost visszaveszi
én adtam nektek mondja
és most visszaveszem
és elviszi a várost
hóna alá kapja mint egy
égetett agyagtáblát
de előbb még leporolja
és mi nem tudjuk
nem tudhatjuk
ki marad rajta s ki nem
útközben is sokan
lepotyoghatnak
útközben is sokan
 

1974

 

 

 

Rekviem egy erdőért

a tekintet még
keresi
keresi még
az erdőt
kisemmizett
madár
nap és hold
láthatja immár
amit csak a halál
s a szerelem
kitakart völgyek
hajlatok
árnyékatlan
szomorúság
lombot már csak
emlékeinkben hajt
lombot már csak
emlékeinkben hullat
és nem merem
meg-nem-csókolni
a fejszét
 

1974

 

 

 

Rövid könyörgés kettétört hajón

undorodom a verseimtől uram
mint sebeiktől az önkínzó
középkori szerzetesek
adj nekik nyugtalan
öröklétet nekem
jó éjszakát
ámen
 

1975

 

 

 

Bartók

egyszál hegedű
a tengeren
múlt és jelen
s tán a jövendő
süllyedő-félben
süllyedőben
csak a kapitány
két szeme
csak egy pillanatra
csukódott le
nagy baj nem lehet amíg
velünk a zene
 

1974

 

 

 

Citerára

volna kedvem volna
nemcsak egy tavaszra
számat se nyitanám
sohase panaszra
ülhetne énrajtam
akármilyen felhő
hogyha én volnék a
szemközti nagy erdő
így egyszál-magamban
kedvem is csak loppal
takarózhatom a
saját árnyékommal
 

1974

 

 

 

Játszva magyarul

aki megért
s megértet
egy népet
megéltet
 

1974

 

 

 

Sóhaj

ó akinek háza s hazája
valahol a befagyott óceán
izland s kanada közti
jégmezője fölött egy
szinte állni látszó
idegen felségjelű
repülőgép
 

1974

 

 

 

Kötél

valami mindig visszafog
egy ki-nem-mondott szó
egy hirtelen felötlött arc
egy ökölbe szoruló kéz
egy margaréta
– szeret nem szeret –
s a szégyen
két kisfiú
meg egy asszony életre-
szóló szégyene
de ki ne érezte volna már
talpában a végső
súlytalanság jóleső
bizsergését
 

1972

 

 

 

Őszike

M.-nek

 
fehérpillájú parázs
föllobbanni kész
tűzből
nézek én is
szűkrehúzott-szemű
szigorodó éjszakába:
téged kereslek
minden csillagon
 

1973

 

 

 

Érzelmes költemény

emlékezzél meg rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
míg félkönyökre dőlve
egy tisztáson szalonnázol
tudtam egy könyvrevaló
dűlő- és határnevet
s forrásokat melyekből
ha tenger nem is
de egy jókora tó
kicsurgott azóta
falvak városok
utcák nevét tudtam
s hidakét
földrészeket jártam be
álltam az ararát lábánál
a vezúvon s az empire state
building tetején
falut fűthettek volna
kézfogásaim szétosztott
s kapott melegével
ha még idejekorán beér
a bioenergetika
emlékezzél meg hát rólam is egyszer
te huszonegyedik századi
szelíd kecskepásztor
mikor bicskádat bekattintva
nekihasalsz és jót iszol
a forrásból
 

1974

 

 

 

Félfüllel Délről

L. K.-nak és T. O.-nak szeretettel

 
valószínűtlenül arányos szobában
valószínűtlenül hosszúkás asztal
mellett dolgozik a költő írja
valószínűtlenül hosszú verseit
egy többnyire sárga kép is van
a háta mögött vagyis velünk
szembe a falon többnyire sárga
ennél pontosabban nem tudnám
de nem is fontos a költő beszél
unalomszámba menő lassúsággal a
sztriptízes versmondás érdekes-
ségeiről beszél a költő
de amikor a tiszteletreméltó
városatyák megtudták hogy csak
csóré versek lesznek óne vetkőzés
megvonták a nagylelkűen fölajánlott
tiszteletdíjat s még a teremért is
bért követeltek úgy bizony hiába
sikongott sírt turbékolt búgott
marokrafogott hajtincsein
gordonkázva a költőnő
benzin nélkül maradtak a „kis
piros bulldózerek” egybül
haptákba vágta magát a rend
szakállához kapott az erkölcs
szakállunkba markolt a felelősség
pedig de nagyon szerettek volna
együtt egy jó kis gruppenszekszet
követtek még egy ideig mint
valami kóbor ebek jöttek utánunk
a rímek de aztán egy-egy póznánál
szemétládánál minél lemaradoztak
vakkanásukat se hallani már
de lám a karaván mégis
halad
 

1974

 

 

 

Töredék

(Mint hómezőn a vadlúd)
mint hómezőn a vadlúd
kihűlő kráterek
párája pár gyerek
ha mit még hátrahagynunk
volna és lesz kinek
mint hómezőn a vadlúd
ha mit még hátrahagynunk
elég ha sejtitek
mint hómezőn a vadlúd
s kihűlő kráterek
ámuló pár gyerek
ha mit még hátrahagynunk
ha nem is értitek
mint hómezőn a vadlúd
ha mit még hátrahagynunk
fakuló képeket
úgy-ahogy összetartó
szúette képkeret
elég ha sejtitek
hogy itt miről is van szó
 

1972

 

 

 

Képeslap

Szász Endrének

 
most tél van itt nálunk nagy hó békebeli
a föld színtjét jó fél öllel megemeli
az éjszakák megannyi mammuthallgatás
az ember mást se tesz napokig csöndet ás
befagyott magányunk jégpáncélja alatt
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat
kaparja kitartóan a tájat a tél
hatalmas zsilettje a szél
míg bruegheli tökéllyel zúzmarát
virágzik olt mentén a fűzfaág
és átüt mindenen mint tépésen a vér
a hófehér
 

1973

 

 

 

Majd

nyelv nélküli
nagy harang
lesz a csönd
s valaki lassan
leborít vele
 

1974

 

 

 

Prométheusz

Latinovits Zoltánnak

 
nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma
az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt
 

1974

 

 

 

Hallomásból

és kalandok sem voltak
egyszer talán a helybéli
tisztelendő vagy a tiszteletes
amikor még nőtlen volt
meg a tornatanár is
egyik május elsején
vagy szilveszterkor talán
mikor a lámpákat el szoktuk
oltani meg akart vagy talán
meg is csókolt
 
felnőttek a
gyerekek istennek hála
mind az öt férjhez is
mentek tisztességgel már
unokák is kezdenek jövögetni
nem volt könnyű még ebben a
mai világban sem öt leányt
ötöt férjhezadni
 
eltelik
lassan ami még hátravan
de valahogy nem voltak
ünnepek s nem voltak igazán
hétköznapok sem
 

1973

 

 

 

Festmény

egy lány a napsütésben
egy barna lány
kezében szál virág
egy szál sárga virág
csak áll a fényben
árnyék és háttér nélkül
áll és mosolyog
árnyék és háttér nélkül
 

1974

 

 

 

Fa

hirtelen támadt
ítéletidőben
mindenüket eldobó
ijedt kapások
hátukba süvítő
nyílakkal
meg-megcsúszva
orra bukva
sárba lapulva
amikor dörren
csattan az ég
futottam én is
de félelmem
gyökeret vert
villámok bénítottak
maradásra
fussatok
meneküljetek tovább
menedéket alattam
ne keressetek
 

1974

 

 

 

Vágy

az esti folyó illatát
aratás idején
a küküllő esti illatát
aratás idején
s egy marék vizet
hogy arcom visszamosdjam
 

1974

 

 

 

Mikor szülőföldje határát megpillantja

a szívem kolumbusz árbockosárból
kiáltó matróza mikor
idáig érkezem
minden más táj csak óceán
ez itt a föld
a föld nekem
 

1975

 

 

 

Változatlan változat

bár a mennydörgés tovagördült
s a villámok elsisteregtek
állok esténként mégis őszült
fejjel is félő kisgyereknek
be az odvas hajdani fába
ahogyan hatévesen álltam
s egy hosszú éjen át hiába
daloltam sírtam kiabáltam
 

1976

 

 

 

Négyszemközt estefelé

miként a szokásból lassan kivesző
házasember-nótát járják olykor
az illedelmes falumbéliek
tűzzel még de hejehuja nélkül
s inkább az emlékek mint a muzsika
melegétől el-elbotló hangon
mondanak ezt-azt mondanék én is
fel-felparázsló szemedbe nézve
mondanám amit a kéz a vállon
s a csípőn öröktől fogva
el szokott mondani amikor
csak ketten vagyunk a földön
 

1976

 

 

 

Halott delfin

fejét már lerágták a part
vagy a víz dögevői
három nap óta nem tud
eltemetődni
sirályok
vijjognak
fölötte
körötte
szemfényvesztősdit játszik
a chaplin-mozgású idő
bukfencet vet a víz s a
lerágott fej kinő
szirének
dizőzök
müezzin
imára szólít az imám
mitológiák buzogánya döng
a láthatár érckapuján
gördül és dördül
hullámra hullám
emberfejet
láttat a képzelet
a már
szederjes hullám
vadul a tenger kis homok-
várainkat egytől-egyig elönti
leskelnek már a part
meg a mély dögevői
gyászinduló
jajdul talán a víz alól
eldobott papírcsákó
biceg talán az
örökkévalóság felé
s kihull
a nap
a müezzin karjaiból
 

1972

 

 

 

Öregek

ülnek a kopárló fák alatt
mint valami színdarabban
vagy festményen
térdeik között egy-egy pálca
(sose lesz többé bot belőlük
legfönnebb egy ronda kutya
vagy komisz kölyök felé
suhannak már amitől
a kutya még dühösebb
a kölyök még komiszabb lesz
szamárfület mutatva s röhögve
hajlik el – apróka kopogások
pörölnek fogatlan motyogással
aztán újra a padok valamelyikére
nyugszik a trottyos nadrág s a
térdek közé a bot mintha ki se
mozdultak volna a képből)
mintha örökkön-örökké
nagy messze fönn a kopárló fák fölött
sugárhajtású gép íveli át a
visszhangos eget s mire a fejek
lassan a hang irányába törnének
már csak a hosszú csóva mutatja
merre tűnt
más járat indul most a félig csukott
pillák alól fénynél sebesebben oda
ahol egy lustán szénát szálalgató
szürke szamár volt az ősz
és a favágó gép s a kés-alá-hízott
süldők visításával kélt a szelíd
mészárosképű hajnal
 

1972

 

 

 

Pehely

most már bizonyos hogy örökre
elmarad abban az álombéli
menedékházban az álmodott
csodálatos téli éjszaka
azzal a lánnyal aki
az első pillámra-hulló
hópehellyel mindig
megkísértett
 

1975

 

 

 

Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még
 

1976

 

 

 

Folytonosság

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat
most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.
 

1974

 

 

 

Egy csokor orgona mellé

Jékely Zoltánnak szeretettel

 
orgonaszó orgonaillat
ónkarikás ablaktányérok
lépesméz-ízű zsoltár
életem pünkösd-évszaka
lelkem pünkösdi itala
máig zsongító óborom
nyelvem petőfi sándora
albertus molnár
ledőlt a cinterem fala
kövei földbe vástak
védtelen áll a dombon
maholnap egyesegyedül
istené lesz a templom
csupán egy ajkon szól már
paptalan marosszentimrén
haldoklik szenczi molnár
hoztam egy csokor orgonát
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron
 

1975

 

 

 

Noé bárkája felé

a Nagy Imre-festmény hátára
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.
 

1973

 

 

 

Ahogy a labda

ahogy a labda olykor
a magasított
drótháló-kerítés fölött
szállnék naponta
és vesznék inkább
szulákkal benőtt
szemét közé
rejtőzném jámbor
keserűlapuk alá ahonnan
majd előrúgdalhat
egy boldogan rámtalált
kölyök
 

1973

 

 

 

Ló és lovas

föl-fölhorkan a ló
cimpája ina reszket
vadszagot érez
félve lép mint a vak
meg-meghajlik a föld alatta
zsombékos süppedékes
se kantár se sarkantyú
csak egy sovány kötőfék
s két elszántan szorító térd
a zubogó patakot hallod-e
vagy ereidben
a vért
ugratni kéne
ha volna túlsó part
 

1973

 

 

 

Nomádok

szakállas fiatalember nyakában erre-
arra nézdelő pufók legényke kétfülű
mózeskosár tart ringó hidat a nagyokat
öltő farmeres-facipős apa s a mellette
szaporázó farmeres-facipős szép ifjú
anya között szatyor és táska degeszre
tömve hőpalack csecsemőtápszeres dobozok
dudorodnak tartja a két biztos csukló a
hidat alszik a kicsike akár az anyaméhben
suhan suhan alatta az aszfalt minden
szemetével s a púpos hátizsákzsebből
messze-fehérlik a boldog béke útlevele
egy köteg papírpelenka
 

1975

 

 

 

Arany Jánosra gondolva

kenyerem javát már megettem
útjaim nagyját már megjártam
útfélen fekszem őszi fának
egyre gyérülő árnyékában
fogam között egy szál vadrozzsal
szememben a tündöklő éggel
kévém-bekötni majd az isten
mellemre térdel
 

1976

 

 

 

Szürkület

beállt a szürkület a röptér
fölött az ég akár egy földetért
seszínű ejtőernyő
elvirágzott rakétarózsák
szagát hozza-viszi a szél
elégiákba landolnak az ódák
 

1976

 

 

 

Dalocska

sziszegő szerelem
novemberi eső
kihűlt ölelések
szalmáján neszező
megállt az éjszaka
fordulni nem akar
mindenegy percével
csontomig kitakar
 

1973

 

 

 

Félszeg ballada

A föl nem szállt repülőgépről

Balázs Imrének

 
pedig roppant ügyes kezű fiú volt
mondotta a festő mentegetőzve
repülőgépet is fabrikált igazi
nagy repülőgépet fából
egy nyáron át fúrta-faragta
mi segítettünk megtolni
mi az utcabeli srácok
nem szállt föl persze
de fölszállhatott volna
későbben bizonyosan
tizenöt tizennégy éves
se volt még akkor hogy vissza-
felé számoljak én is mint a startoló
rakétákat vezénylő személyzet
emlékszel még a repülőgépre
kérdezte a festő
emlékszel-e még
csak egy féldecit kapjunk be
csak egy-egy felet és mehetsz
máris fontos dolgaidra
emlékszel még a repülőgépre
emlékszel-e még
csak egy-egy felet becsszó
csak egy felet hogy legyen kerek
kereken kettő és fél hihihi
hová sietsz mindig
emlékszel még a repülőgépre
emlékszel-e még
emlékszem hogy a múltkor is siettél
hogy siettél pedig te rendes kisfiú
voltál valamikor amikor még nem
siettél ennyire na pá neked
és önnek is uram tiszteletem
elkerült valahová
valahová elkerült
bekerült valahová
valahová bekerítették
régóta nem tervez már
szerszámot se vesz kézbe
pedig mondom még repülőgépet is
milyen gyönyörű repülőgépet
a képek a képeim nem falra valók
szólalt meg újra három utcányi
hallgatás után a festő
derűset derűsebbet akar
ha akar egyáltalán
a versekkel te tudod
miképpen állnak a dolgok
a versekkel ó persze
magamnak kellene tudnom
az a repülőgép ha fölszállhatott volna
nem mondtuk csak gondoltuk
mind a ketten
 

1977

 

 

 

Versek a vers körül

Bori Imrének

 

Széljegyzet lábjegyzettel

riszálják magukat tetszetős
interjúkban riszálják magukat
európa boldog költői egymással
versenyeznek a beállás
különböző pózaiban alkotási
nyavalyáikkal traktálják
aki még traktálható
beszélnek beszélnek
egymásnak beszélnek
szárnyas csikaik megannyi
kérődző barom
nekem pedig savanyú a szöllő
 

Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék
 

Még mindig

vers-szolgabírák
sürögnek-forognak
ügyködnek
úgy tesznek
módját adják
úgy járják
tenyérbe-szegett tarkóval
barkóval
unos-untig húzatják
nyirettyűvel nyúzatják
asztalra-bukó fővel
se gesztusuk se gusztusuk
hiába tűznek nájlon
sörtét a kalapjukba
 

Hajnal felé egy déli városban

jedan smer
egyirányú
jedan smer
egyirányú
soha
átal is
vissza is
oldalra
körbe is
ha falhoz lapulva
ha falhoz lapítva
de szembe is
 

A költészet íratlan szolgálati szabályzatából

portyán előörsön felderítőben igazi
szuronyt tűzünk igazi puskára igazi
gránátot akasztunk a derékszíjra és
még a nyomjelző lövedékünk is éles
mert az avantgarde lényege mindig a töltés
*
(anarchista közbekiáltás:)
meg kell szüntetni az egyes szám első személyt
vesszenek a közérzet nélküli szavak!
*
hátra a dobbal majd a parádén
szóljon bár ott se erősen
 

Ellenvers avagy folytatás

Petőfi: A farkasok dala
hosszú tél ne dideregtess
ne vacogtass
üvöltene de csak nyüszít
sír a farkas
ki megfagyott ki megfutott
hol a horda
ül a farkas magányosan
le a hóra
azt se bánná már ha vadász
vetne véget
aj mivé lett a nyári szép
farkas élet
csonttá fagyott a szabadság
ehetetlen
társa sincs hogy belemarna
tehetetlen
 

Kuplé

már annyi minden költészet e földön
házak hidak gépek és röpterek
hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm
miért is írunk pajtás verseket
s van-e vajon költészet még a versben
vagy már régen elinalt megszökött
nem ül a rímek bilincsébe verten
s a versek kongó cellák börtönök
hová csak jámbor múzeumi nézők
tekintgetnek be egy-egy ünnepen
ójjégatni a sárarany s a mélyzöld
rozsdával díszes üres rímeken
míg a költészet ezer más alakban
éli világát tudósok mérnökök
mívelik már számokban vonalakban
jelenti már magát ég és föld között
már annyi minden költészet e földön
házak hidak gépek és röpterek
hovatovább azon kell eltűnődnöm
írunk e még valaha verseket
de hát a múzsák és mi mind a költők! –
alkalmazottak valamennyien
a múzsák tisztes öreg jegyszedőnők
s a költőkre nem figyel senki sem
 

A maradékhoz

rajtad is áll hogy a verseim
szirmokká nyílnak-e vagy
jól időzítve repeszdarabokká
 

1974–77

 

 

 

Vezényelt eskü

hogy vérünk
s életünk árán is
hogy vérünk
s életünk árán is
mind egy szálig
mind egy szálig
játszunk
katonásdit
játszunk
felnőtt fejjel
aztán a sebesültek
igazi sebesültek
a halottak
igazi hatottak
 

1978

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]