|
szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a
legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.
|