|
pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha
feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.
|