Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra
Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
Hadd lássam a székely hegyek |
bükkös, fenyős kéklő ormát, |
ahonnan már, amint hittem, |
csak egy lépés a mennyország. |
|
s az ősz felé délig deres, |
eldugott friss tisztásokat. |
|
Szálljatok föl, lassú ködök, |
volt társaim folton-foltos |
ázott-pállott gúnyájáról. |
|
Hadd halljanak valamit már |
mert nekem most hozzuk mérten |
kegyetlenül jól dolgom van. |
|
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk, |
annyit s annyi felé járva, |
olyan rég nem tarisznyáltam |
rojtozott bőr tarisznyába. |
|
Nekem már a hold csak bolygó |
s az a pásztor folt a holdon, |
de egy ország gondját hordom. |
|
irigyellek én is sokszor, |
nehezebb, mint a nagyostor. |
|
Nehéz a szó, kivált a szebb, |
egy-egy erős pásztor-kezet. |
|
Szálljatok föl, lassú ködök, |
|
gyönge este elsőt cirpel, |
|
táncos lábú, fényes szőrű, |
szikrátrúgó szép csikókat, |
száz új csikó-gondolatot, |
nem tűr nyerget, nem áll hámba, |
béklyót egyik se szeressen, |
tüzet vessen, merre járnak. |
|
S nem kívánok érte más jót, |
|
|
Elszabadult, fut a lovam
Elszabadult, fut a lovam, |
szűgybe szegett fejjel vágtat; |
fogjátok meg, ha tudjátok! |
|
elejébe, hogyha mertek. – |
segítségért ez a gyermek. |
|
Dőlnek a fák; csattog az ég, |
Vágtat a ló, sír a gyermek |
|
|
Ketrecben
Harapd már át a torkomat, |
ne várd, míg bennem is a vad- |
|
Mi lesz akkor? Könnyezhet majd megint |
s jöhet újra a régi nóta, |
hogy szánjuk-bánjuk bűneink. |
|
Mire vársz? Minden zsigered |
|
Hidd el: legolcsóbb bendő- |
Ne gondolj az önmagát öklendő |
|
Ne bántson, hogy fölfalatásom csüggedten |
hogy túl korán születtem, |
|
|
Vízhordó
Tenyerükből ellenzőt tartva |
néznek az aratók a napra, |
hátratekintnek olykor-olykor: |
botladozva viszem a korsóm. |
|
(hogy égett, sajgott minden este!). |
Sokszor útközben eltűnődtem |
s még a gyíkot is irigyeltem. |
|
pillangó, leginkább pilóta. |
Eltörtem, eldobtam korsómat, |
s maradtam mégis vízhordónak. |
|
Útvesztőkkel és kerülőkkel, |
mindenütt, hová elvetődtem, |
még a tündöklő szép szivárvány |
alatt is üres korsó várt rám. |
|
Tenyerükből ellenzőt tartva |
aratók néztek föl a napra. |
|
|
Üres dobozok
Óvakodjatok, őrizkedjetek |
az effajta cselekedettől, |
atyám fiai, őrizkedjetek! |
istenének, ne áldozzatok! |
Veszedelmes képzettársításokra |
csábítnak, veszedelmesebbre, |
mint az egész újabbkori költészet |
üres dobozokat a kirakatba! |
|
Ne feledjétek, ilyen egyszerű |
|
De tőlem nincs miért tartanotok, |
félénk városlakó vagyok csupán, |
aki napfolttevékenységgel szoktam |
a nylonzacskóba zöttyentett |
|
|
Részeg motyogó
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
nem a bőröm nyelvem néger |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
|
Aztán megszoktuk
mint a borjú az új kapura |
azt a vacak koporsószeget |
|
Téli táj vonatból
Brueghel egész éjszaka festett |
Így marad minden az emlékezet |
fölengesztelni többé a dérverte |
sarjúrendeket sem az ágak |
már föl sohasem repülnek a |
még láttam a borostás képű |
parasztok s a kubikgödör jegén a |
csicsonkázó gyermekek megfagyó |
leheletét Aztán egy kéz – talán |
a mesteré éppen – befüggönyözte |
|
Fillér
Egyszer csak a metróban belém sajdult, |
hogy a kaszámat, a vadvackor ágán, |
egy tizcentime-ost dobtam a vak |
harmonikásnak, pengésétől |
kopott varjú riadt föl az ágról, |
és eltűnt az alagút sötétjében. |
|
Tallér
Az mindegy: vonaton, százhetvenessel |
suhanó fák között – izgága tánczene kísérettel – |
vagy több ezer méterről alápillogóban: |
ösvénynek tetsző utakra, egymásba- |
szaladó sürgönyoszlopok közé, ápolt |
tenyeredben egy múzeumban látott bot melege; |
tiszta vendégfogadójáról: tallér |
pendül a tölgyfa asztalon, |
sürög-forog a csinos fogadósné, |
nyikorgó falépcsőn kalauzol, |
tenyerével védi a gyertya röpködő lángocskáját, |
beszél, beszél valami érthetetlen kedves nyelven; |
és belealszol abba, hogy hogyan lesz tovább. |
|
A hírhozó angyal
Fra Angelico freskója alá
|
Szentjánoskenyér
Szentjánoskenyér ízével a számban |
– jegyes-kenyéren, pont-kabátban –, |
szentjánoskenyér ízű nosztalgiával |
agitáltam végig ifjúságom; |
majd túl az emberélet útjának felén |
egy csillogó nagy áruházba léptem, |
s vettem a próféta böjtös eledeléből. |
Keserűen fordult ki számból: |
az emlékhez fogak is kellenének. |
|
Pantha rhei
Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy |
Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély, |
egyszóval az állás maradjon. Ki vethet, ezek után, |
követ az együgyű kecskepásztorokra, hajósokra, |
mívesekre, kereskedőkre, akik továbbra is éppúgy |
adóztak, áldoztak, mint azelőtt? Egy-két próféta |
hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején, |
de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak. |
Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat. |
Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt |
kövekből a nagy plágium: Róma. Aztán Jupiter tonat, |
(amint azt a latinórán tanultuk) Aphrodite |
Vénusz néven lett sztár a Cinecittában, s az |
etruszk váza szép néma leánya elment mosolygó |
manökennek egy modern áruházba. (Ott nyelv nélkül is |
lehet boldogulni.) Egyedül Poszeidón nem békül, |
hiába emeltek új nevén szobrot majd minden városban, |
a zsongító szökőkutak sem tudják haragját |
csillapítani. Szelídebb óráiban kiáll paestumi |
templomának parancsoló romjai elé, háromágú |
villájára támaszkodva nézi a szent berkek |
pipevirágai közt legelésző bivalycsordát, míg |
görög szertartásra gyűlnek az ámuló idegenek: |
wunderbar, beautiful, merveilleuse – kattognak |
a fényképezőgépek, surrognak a kamerák; s a |
légió veteránja ágálva mutogat, majd alázatosan |
tartja markát, mosolyog, hajlong: thank you, |
danke schön, merci, grazie, grazie tante. |
|
Weöres Sándor
állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet játssza le ördöngős magnóján; orvosnak – sámán: ráolvasással gyógyít; bírónak – kádi: magadnak kell ítélkezned, csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána méltatlankodva,
csak tevéje vagy öszvére farkabojtját láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával, ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.
|
Szabó Lőrinc
pongyolában járt, jobban mondva valamiféle polgárosult csuhában, mint egy eretnek szerzetes; semmit sem hordott alatta – bőrt sem; kellett az a kényelmes viselet tagbaszakadt mivoltának, neandervölgyi mozdulatainak, de kiváltképp bőrtelen húsának, védtelen maradt idegeinek; egyetlen hosszú mondatot mormogott végig, csupán a gyöngébbek, a hagyomány, no meg a megélhetés kedvéért tördelte darabokra, térddel, mint a tűzre való ágat szokás – a reccsenést is beletoldotta –; háncs- és forgácscafatokként rostikáznak a kötőszavak a sorok végén; sietnie kellett: várta a vacsorát a család, hajtotta a piromániások türelmetlensége is; törte, tördelte véget nem érő mondatát: gyónt, vezekelt és üvöltött, jajgatott egyfolytában, mert akármilyen bő is volt az a csuha, mindegyre eleven húsába tapadt, kirojtosodott idegeihez súrlódott; mondta volna még reménytelenül, de a szíve abbahagyta; fölmagasodott íróasztala-imamalma mellől s egy utolsó szisszenéssel szorosabbra húzta derekán csuhája kötelét, ettől a mozdulattól olyan halhatatlan elegancia sugárzott lényéről, egész termetéről, mint a legnagyobbak szobrairól, képeiről; elénk fektette végtelen ösvénynek tetsző mondatát, s elment gyíknak egy napsütötte kőre; onnan pillog ránk a tavaszi verőfényben; ha
feléje közeledünk, hirtelen eltűnik egy üregbe, hasadékba.
|
Arghezi
szavai úgy járkálnak a bölcsőtől a koporsóig feszülő verssorokon, mint az artisták a drótkötélen, már-már szemünk elé kapjuk kezünket az iszonyattól, halljuk a sikoltást is, de a zuhanás elmarad, mire fölleskelünk ujjaink rései közül, már groteszk mosollyal s kalapot lengetve integetnek, zsebre dugott kézzel, bokájuk összeütve fordulnak meg és zordon ábrázatot mímelve fenyegetik a gyöngébb idegzetűeket; máskor a sürgönyhuzalokra települt fecskék, a kupáscserepeken sorjázó verebek természetességével, gátlástalanságával csivognak, csivitelnek, vagy a téli ablakpárkányokról morzsát, magokat szemelgetnek alázatosan, hosszú teleken fagyott madárként koppannak a fagyos földre, vagy valakinek a képébe; vörös szegfűt virágoznak a szenteltvíztartóban s a börtön dohos odúiban; óraingára kapaszkodó tücsökként cirpelnek hol a mennyország, hol a pokol kapui előtt. Hajnalainak isten-; alkonyainak tömjén- és mirhaillata van. Személyében leginkább egyik öreg nagybátyámra hasonlított, aki vasárnap délutánonként fehér ingben, fekete mellényben üldögélt annak idején a kapu előtt, s míg reszkető kézzel ostort font a köré sereglett gyermekek örömére, mintegy az ostorfonás melléktermékéül, csodálatos világot rakott össze a
legkézenfekvőbb igékből; bizonyára úgy ül most is egy örök kapu előtt, gyönyörködik a tücsök nótájában, s ha alkonyattájt írni támad kedve, Gábor arkangyal gyújtja a gyertyát, cigarettáról maga Belzebub gondoskodik.
|
Kádár István siratása
Meg kellett volna innunk azt az üveg bort |
beszélgetnünk kellett volna még |
Maradnom kellett volna még |
Jaj hogy az ég nem tudott villámló |
dörgő záporával visszatartani |
ha már szavad erőtlen volt a marasztalásra |
beszélgetnünk kellett volna még |
meg kellett volna inni azt az üveg bort |
ecetté vált azóta az üveg alján |
„Ne siess öcsém többet már nem találkozunk |
köszönöm a látogatást de ne siess |
a félmunkát tudhatod nem szerettem |
a Fönnvalónak nem volt türelme |
új kaszát vett a tiszteletemre |
ne sajnáljuk tőle a harmatot |
elfuserált a Fönnvaló elfuserált |
egy Kossuth egy Washington lehettem volna |
s a legtöbb amire vihettem |
presbiter egy falusi eklézsián” |
|
Ó mert egy Nagy Sándor eszével |
megmaradni egy falu eszének |
mert annak akire tizenkét évesen |
nem egy birodalom de egy rászorult |
nagy család gondja nehezül |
akit hol egy magatehetetlen öreg |
hol egy mezítlábas gyerek |
annak kínjához csak Prométheuszé fogható |
ó hogy semmi szüksége nem volt eszedre |
|
Pedig ez a falu még nagyobb is valamivel |
mint egy akkori hellén város – jegyezted meg |
|
Elfuserált elfuserált a Fönnvaló |
mert öt emberöltő is kevés |
tíz élet is kevés lett volna |
mert könnyebb a feneketlen kútból kimászni |
mint a nyomorúság pokolnál |
mert csalóka a szegénység |
mert zsugori a szegénység |
mert mézesmázos a szegénység |
mert képmutató a nyomorúság |
legapróbb örömeit is egy megváltó |
egy isten kegyességével gyakorolja |
kipróbált példabeszédekkel int |
|
Látjátok feleim megesz bennünket |
becsapnak a példabeszédek |
|
mert a sírás tetszetősebb |
sírni sokkal szebben lehet |
ne is örüljünk nincs minek |
|
|
Illyés Gyula
Ha van a szavaknak edzőpályájuk, akkor a magyar szavaké jelenleg az ő szűkre húzott szeme
sarkában van. Ott tanulnak fegyelmet, pontos erő- és önismeretet. Zrínyi, Kazinczy, Petőfi, Babits s a
pusztai rokonság – pásztorok és prédikátorok – igazítanak még rajtuk, mielőtt útra indulnának. S
induláskor a pillák rezdülése feltölti mindüket az önmagukon is mosolyogni tudás enyhe áramával.
Láttukra a könyvtárak magukbalustult kövér baglyai, a szótárak is jóleső borzongással és tisztelettel
szorulnak összébb a polcokon. Ámuldozhat a lyukkártyákkal passziánszozgató stilisztika, hogy ezek
a mindenünnen hazagondoló igék mennyire a hajdani mesterlegényeink szemével járták, járják a
világot. Nem a kaland, az alkalmi bravúr, hanem a fogások tenyérbe, ujjbögybe honosításának vágya
talpaltatta végig velük Európát. Szavahihető szavak a tőle érkezők. Az ezerszer hitelüket vesztettek is
új hitelt nyernek azzal, hogy nála szolgálnak. S egy-egy oldalra nézésétől olykor önnön felkiáltójeleikbe
nyársalódnak a szájhős imperatívuszok. Egyébként a földön él, teljes mivoltában. Egy darabka földön,
aránytalanul nagy égbolttal a feje fölött. De az ege is lakható. Beépítette. Rengésálló téglákból rakta,
hogy állna akkor is magas Déva vára, ha netán talpunk alól, fejfáink alól elfordulna a föld. Ha szobrász
vagy festő volnék, s III. Béla arcmásához keresnék élő, s méltó modellt – egy nyári délután, amikor a
szavak kimenősek, és egyetlen termő fügefától is mediterrán hangulata van Pannóniának –, elmennék
Tihanyba, a Kopaszhegy alá, nézném, ahogy gyakorlott mozdulattal roppantgatja a szeme-formájú
mandulákat – és szótlanul munkához látnék.
|
Portya után
álltam sokáig az elágazásnál |
szédítő utak már-már nem is |
|
|
Nyergestető
A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők |
zöldebbek talán, mint máshol, |
s hol a fenyők olyan mélyen |
kapaszkodnak a vén földbe, |
másképpen, csak kettétörve, |
van ott a sok nagy hegy között |
egy szelíden, szépen hajló, |
mint egy nyereg, kit viselne |
Úgy is hívják: Nyergestető; |
egyik kengyelvasa: Kászon, |
itt csillogna Csíkkozmáson. |
Nemcsak szép, de híres hely is, |
ott zöldellnek a fenyőfák |
egész Csíkban a legszebben, |
ott eresztik legmélyebbre |
gyökerüket a vén törzsek, |
nem mozdulnak a viharban, |
inkább szálig kettétörnek. |
lüktet lenn a gyökerekben, |
és kopjafa minden szál fa, |
itt esett el Gál Sándornak |
száznál is több katonája. |
Véres harc volt, a patak is |
vértől áradt azon reggel. |
Támadt a cár és a császár |
hatalmas nagy hadsereggel. |
|
– alig voltak, ha kétszázan –, |
álltak, mint a fenyők, a harc |
meg nem adta magát székely, |
mint a szálfák, kettétörtek. |
zászlót hajtva temette el |
Úgy haltak meg a székelyek, |
mind egy szálig, olyan bátran, |
mint az a görög háromszáz |
|
Nem tud róluk a nagyvilág, |
hőstettükről nem beszélnek, |
csak a sírjukon nőtt fenyők, |
fönn a tetőn, a nyeregben, |
s azért zöldell az az erdő |
egész Csíkban a legszebben. |
|
|
Lovak a porondon
Párnásra hízlalt vasderesek |
ügetnek körbe szűgybe szegett |
fejjel előttünk, tomporukon |
sakk-tábla-kockák: friss kefenyom. |
|
Pattog az ostor, döng a porond. |
Szépenfont farkak söprik a port. |
Csillog a csótár, villog a szőr; |
hopplára szűkül s tágul a kör. |
|
Hopplára, hoppra roggyan a térd. |
Zablás szájukba dugja a bért |
büszkén a gazda – most jön a szám: |
körbetérdeltet leghűbb lován. |
|
Cserdül az ostor, szűgybe szegett |
fejjel az izzadt vasderesek |
rúgnak egy végső ritmusosat – |
s nem marad más csak por s az a szag. |
|
|
Fekete-piros
leíró költemény, melyet szereztem a kolozsvári Malomárok és Telefonpalota közti járdaszigetről az ezerkilencszáz- hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök és vasárnap délutánonként.
– amikor kimenős a lány –, |
|
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. |
Egy pár lány, két pár lány |
|
száz az ablak, egyen sincs rács, |
de azt senki sem láthatja. |
|
Egy pár lány, két pár lány |
|
tatár öröm, magyar bánat, |
megszöktették a rózsámat. |
Ha megnyerte, hadd vigye! |
|
Mintha tutajon, billegőn, |
járnák süllyedő háztetőn, |
|
gondot mért nem viselsz reám. |
|
s mint a gyertya a huzatban |
|
egy pár lány, két pár lány |
|
Honnan járják, honnan hozták, |
honnan e mozdulat-ország? |
|
csűrföldjéről, még a sátor |
tüze mellől, röptette föl |
a csípők, a csuklók, térdek |
|
Vagy régebbről, húszezerből? |
Még a nyelv előtti ködből |
teremti újra – az ösztön? |
|
Honnan járják, honnan hozták? |
Honnan e mozdulat-ország? |
S milyen titkos adó-vevők |
fogják, folyton sugározván, |
|
Akár a kéz, ha ökölbe kékül. |
|
Egy pár lány, két pár lány |
|
Koporsó és Megváltó-jászol. |
|
|
K. Gy. színművész utolsó monológja
sokszor próbáltam de ennyire |
még sohasem sikerült csehov |
se írhatta volna különbül |
lucifer-trigorin-tyetyerev |
valami nagy csiszlikséget gyanítok |
téma egy kis elbeszéléshez |
szóljon már valaki annak az |
ügyelőnek engedje le végre |
azt a függönyt zoltán zoltán |
őszintébb is mint a többi de |
ha valaha kell majd neked az életem |
|
ti egyre távolabbról tapsolók |
kik velem haltatok egy kicsit |
és annyi de annyi gyönyörű halált |
|
|
Három vers Veres Péter emlékének
ahogy az aratók jönnek estefelé |
egy-egy kévével a háton futtában |
kapkodva-tallózott búzafejekkel |
a karjukon kapaszkodó kosárban |
s az ijedten ide-oda vigyázkodó |
pillantások is ott zizegnek a |
kosár aljában a tavalyiból sütött |
megszáradt kenyérmaradékkal sóval |
s ha már ínye sincs kutyának macskának |
hazahozza az ember szóval |
ahogy az aratók jönnek estefelé |
ereszkednek árnyékká nyúlva |
s ahogy lappog a talpuk az ösvényen |
mintha egy kétezer ötezer év előtti |
film peregne az alkony motorpöfögésétől |
ahogy az aratók jöttek estefelé |
|
mit is mondhatnék én nekik |
mikor az esti harangszó is |
egy-két kondulás után abba- |
|
|
akik a képből mindig kiesnek |
vagy idejük sincs belekerülni |
mert amire a kezüket megtörölnék |
megigazítanák a kendőt kalapot |
szóval amire lencseképessé tennék |
magukat kifogy a film lemegy |
a nap oda az alkalom márpedig |
mindannyian jól tudjuk milyen |
fontos a fény a körülmények |
általában hogy maga a kép |
mutathassa amit mutatnia kell |
|
hosszú szárazság után amikor |
végre megered és dobol dobol a tetőn |
anatóliáig nyújtózik bennem az ősi |
földműves tér és idő ropog a csontjaimban |
boldogságom a szerelem gyönyörű |
nap-éjegyenlőségeihez hasonlatos |
szívem is fölveszi az egyre |
szaporázó-csöndesedő ütemet és |
érzem amint a bódult föld |
|
|
Takaróruha
akkorákat kacagsz mint egy-egy takaróruha |
szólt rá egyik legény a másikra valamikor |
harminc esztendővel ezelőtt s azóta minden |
alkalommal látom is nemcsak hallom magát a |
kacagást és kedvem maradék kenyerét is hogy |
ki ne száradna mindig abban a fészerben hal- |
lott valamikori takaróruhába göngyölgetem |
|
Mikor Janus elhagyta Páduát
Mikor Janus elhagyta Páduát, s az elkisérő jóbarátok is, |
akiknek útközben még egy-egy epigrammát rögtönzött |
búcsúzóul, mikor a jóbarátok is nagy ölelkezések s egy- |
két kulacs Valpolicello után könnyes szemmel |
visszafordultak, mikor már porfelhő födte el őket s a |
város fölött szelíden kéklő hegyeket is, kengyelben |
állva sokáig s hosszan nézett még vissza Janus, áldást |
osztón emelte a még mindig kulacsot tartó kezét és |
in nomine Domini megáldotta ifjúsága városát. Fölhajtotta |
a maradék bort. – Indulunk! – mondta most már magyarul. |
Kilépett a kengyelből s a kantárszárat egy apród |
kápájához akasztva beszállt a kocsiba. Behúzta a |
függönyt – és sírt. Rázta a zokogás, mint egy gyermeket. |
Már a tenger is érződött a délutánban, mikor a meg- |
libbenő függöny résén egy katicabogár, a gyermekkor |
apróka hírnöke, röppent könnyektől maszatos kezefejére. |
Melegség bizsergett végig Januson. Hallotta, hogy a |
lovasok énekelnek, s a bakon dúdolgató kocsis |
köpenyegének két, vállból aláfutó, hátvarrása |
hirtelen a Dunára s a Tiszára emlékeztette, és a |
bal derékban az a gyűrődés, mintha a szelíd ringású |
Dráva lett volna. Kitartotta kezét – Katalinka, szállj el, |
jönnek a törökök… – s a megbíztatott bogár elrepült. |
– Mestrében meg sem állunk – szólt elé a kocsisnak. – |
Megyünk, amíg csak bírják a lovak. |
|
Két epigramma Janus Pannonius emlékének
gyilkos epigrammákkal vemhes időket |
érhetnek meg a mostani költők |
ámde csak úgy ha nem írnak |
|
inget s lábravalót szabatott a szabadság |
abban reménykedvén hogy a sűrű mosásban |
|
|
In memoriam Szilágyi Domokos
téli-gyülekezőről lemaradt |
|
|
Vajon
ha édesanyám emlői helyett |
|
Mosolyok mögött
rájuk kattintjuk a biccentés |
nemzetközileg szabadalmazott |
megkönnyebbülten bújtatjuk |
reggelig már aligha zavarhatnak |
|
gyermekkoromban egy utca volt |
egyetlen utca az egész faluban |
melynek egyetlen házában sem jártam |
későbben amikor világföldrajzot is |
tanultunk már afrika ázsia amerika |
de még a messzi-messzi ausztrália is |
templomszög egyetlen négy-ötházas |
|
a horizontális titokzatosságból |
negyven év múltán vertikális lett |
elégedett lehet velem eképpen a |
támasztó szövegmagyarázó is |
|
pedig még fölvonó sincs gyalog |
tesszük meg a három emeletet |
|
|
Mert addig tart
mert addig tart ama híres |
nonkomformista láz is amíg |
egy valamirevaló összkomfortos |
állás ki nem kerekedik belőle |
|
s már a hatalom pótszékéről |
is elégedetlenkedőnek tetszik |
aki körmét fújja ha fázik |
|
|
Mondóka
atomhajtású tengeralattjárón |
elektronikus-agyak számítják ki |
a pontos és igaz jövendőt |
hogy milyen lesz majd a föld |
|
Kaland
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
hajthatná meg magát az ember |
s lódítaná: régóta várja már |
|
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
sütött szemmel belém karolna |
és vinne – én vinném forogva |
átal a táncolók nyüzsgő forgatagán |
|
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
észrevennétek már jó messzire |
lepné be örökre nyomunkat |
ha valami gyönyörű nőnemű halál |
|
na nézd csak mondanák egymás között |
ki hitte volna – megszökött |
|
|
Az első ütés után
csak semmi izgalom hadd szivárogjon |
ha már kiserkedt csermelyezzen a vér |
mosson árkot az arcon hírelje hogy |
méltán vághatnak s rúghatnak képen |
|
korábban kellett volna s belülről |
korábban kellett volna kitűznünk a |
szégyen vérvörös lobogóit korábban |
|
|
A ház előtt egész éjszaka
a ház előtt egész éjszaka |
éppen indulni akart volna |
szellőztettem már lefekvéshez |
nofene szaladt ki a számon |
történt valami kérdezte a feleségem |
semmi mondtam csak egy terepjáró |
terepjáró mondtam a függönyt is |
eligazítva innen is talán |
ha éppen kíváncsi vagy rá |
nem kell a szemközti háznak is |
egy kis eltalált odalapulással |
ha a megfelelő szöget elkapjuk |
is egy-két arasznyit befoghat |
a tekintet még örültünk-forma |
is egy picit a fölfedezésnek |
mert majdnem két évtizede |
élünk itt a harmadikon és |
mostanig még soha nem jöttünk |
vajon ott van-e még kérdezte |
későbben már a paplan alól |
a feleségem hogy ott van-e |
tényleg megnézem ha gondolod |
megnézhetem mondtam ott állt |
éppen indulni akart volna |
lizáltam is mert a torkom |
kisuttogott amikor beléptem |
és szégyelltük mind a ketten |
ver a szívünk majd elmegy |
akkor aztán nagy óvatosan |
újra az ablakhoz lopakodtam |
feleségem s én zavaromban |
ott állt égő stoplámpával |
éppen indulni akart volna |
|
Boldog volt a szűcsmester
boldog volt a szűcsmester nagyon |
amikor megpillantotta művét egy |
valódi asztrahán-kucsmát a |
híres filmszínész fején nézte is |
aztán minden áldott este a filmet |
amíg csak ment a sarki moziban és |
mosolygott bazsalygott rejtélyesen |
mert ő látta-tudta azt is ami a két |
egymásnak fordított irha között a |
két egymásnak fordított irha közül |
estéről estére amit legfönnebb egy |
másik szűcsmester tudott volna |
|
Nevükön kellene
nevükön kellene szólítani mind |
s megrajzolni a kezüket legalább |
ahogyan pohárra fejsze- s villanyélre |
markolódnak az ujjak életét a hosszú |
hallgatásokat a déliharangszóval |
felezett arany és kék napokat kellene |
és kiverni a búzát-összefekvő |
léhűtő hejehuját karóval verni |
ki a határból is hogy csendes |
örömben telhessen a délután s méltón |
ereszkedhess alá alkonyok-alkonya |
|
Ostinato
meglökdösték mint a tolvajt |
|
megalázták mint a tolvajt |
|
láttam s én ki sose loptam |
félni kezdtem mint a tolvaj |
|
|
Szunnyadó tenger
Bálint Tibornak
csak bóbiskol akár a lovak |
félig-csukott pillái alól |
|
Hát itt maradunk megint
hát itt maradunk megint a sárban |
még szerencse hogy van gumicsizmánk |
nylonköpenyünk a civilizáció nekünk |
is tejelt valamit egyébként itt maradunk |
a zsebrádióval s az esti tévével itt |
maradunk mint egy nagy luxushajó |
távolodik tőlünk a kultúra mert |
nem az örökös zsíroskenyér meg a |
kenyér-szalonna-siráma nem az |
futja többre is hanem a könyvek |
visszahőkölése fintora pedig |
hogy megindultak volt felénk |
gellert kaptak volna valamitől |
gólyalábra hágott volna az ábécé |
röstellné az egyszerű ismeretséget |
|
fönn hordja az orrát az ábécé |
röstelli az egyszerű ismeretséget |
|
köröz köröz még fölöttünk de már |
húzza fel a hágcsót parádézgat csupán |
a mentésünkre érkezett helikopter |
|
tűznyelőkké lettek volna prométheusz |
járják meg az eszünket ugrándozva |
egyik elgondolásról a másikra mint a |
fázós-lábú verebek a csupasz diófa |
|
|
Szóváltás
s én mintsem hálálkodnom kelljen |
|
|
Öreg ének
ha nem ő hát akkor istván |
ha nem lászló ha nem kálmán |
minden köve tiszta márvány |
|
|
Mert félek
a forrásból kicsurgó csermelyt |
puszta megszokásból elzárja |
és lassacskán kiapadnak a folyók |
|
Föltámadás után
F. J. bátyámnak
amikor magam mögött tudtam már az egészet |
s a koponyák hegyéről mint aki jól végezte |
dolgát hazafelé vettem az irányt megálltam |
egy szusszanásra s hegedő sebeim tapogatva |
arra gondoltam most aztán minden időválto- |
záskor dörzsölgethetem őket mind az idők |
végezetéig és láttam ismerősök jönnek |
szembe meg-megcsúszva és káromkodva |
úsztak a sárban és akkor pótlólag a már |
közismertekhez ezeket mondám a legszomorúbb |
hogy én sem tudtam lábatok előtt az utat |
|
Félárnyék
terasz-mellvéden tollászkodó |
virággal csorduló zöldre- |
|
|
Jönnek hozzám
honnan jönnek mit akarnak |
csontomig ki mért takarnak |
csontomig ki mért takarnak |
|
mért ültetnek rezgőnyárfát |
|
szívem májam mint a gyermek |
akit ha kell ha nem vernek |
akit ha kell ha nem vernek |
|
szívem májam mért szedik ki |
szívem májam mért szedik ki |
|
kötnék bár egy tiszta gyolcsba |
kötnék bár egy tiszta gyolcsba |
|
két szememen ki- s bejárnak |
|
földdel tömik be a számat |
|
|
Lamentáció
északos helyen élek ahol a |
fákhoz kövekhez tapadó moha |
|
minden évszak itt félárnyék soha |
be nem süt az áldott nap mosolya |
|
de naponta bőrömbe kóstol a |
nyirkos borzongás ólmos ostora |
|
tengődöm menekülni ostoba |
százlábúak kétlábú rokona |
|
|
Verniszázs
K. L.-nek szeretettel
kvartettet is játszottak volna |
|
|
Még csak ezután
még csak ezután ahogy öregszik a szív a szem |
még csak ezután ahogy nehezedik a kéz s a |
mondat egyre több féltenivalóval a háta mögött |
egyre sebezhetőbben s mégis tétova nélkül |
naponta végső lépéseire szánja el magát |
még csak ezután még csak ezután csak ezután |
kezdődik a gyötrelmek gyötrelme percenként |
megmérettetel s önnön kételyeid tisztító- |
|
Purdé
egyszer
még tudom fölvonít a holdra |
érettem vonít majd purdé gyermekkorom |
füst-színű drága társa megnyalja lecsüngő |
vagy már egymásra illesztett
kezem |
könnyet is ejt hűséges szép szeméből |
ahogyan én is napokig
sirattam |
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály |
földig letakart lova
szűgyitől |
s farkát behúzva elindul előttem |
|
Láttam én már
jegyszedői álláshoz juttatták |
|
Bedeszkázott szökőkutak
hallod-e tél jön hallod-e |
véredből jégrózsa ne virítson |
|
|
Időmadárijesztő
(Ketten jönnek emelt fővel) |
|
– Mi akar lenni? Mit jelent? |
– (bizonytalanul) Politikus? |
– Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram? |
– Vers. Időmadárijesztő. Egysoros. – |
Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van, |
– Némavers. De csak legbelül szokott meg- |
jelenni. Olykor nagyon nagy példányszám- |
ban. Rendszerint az iméntihez hasonló egy- |
– Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást. |
– Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor |
már-már vérembe rögösödnek a ki nem mond- |
ható szavak, megpróbálom nagy költőnek |
– Szóra sem érdemes, költőtárs. |
(Lehajtott fejjel mindketten el.) |
|
|
Apáczai
háttal áll arcát nem láthatjuk nem volt ideje megfordulni hogy szoborba képbe örökíthessük villanófény
s fotósok ha lettek volna akik magyarázás közben vagy amint olykor bátorítóan visszapillant az utána
menőkre de hiába mosolya amúgyis nyugalomra intette volna a buzgólkodókat megyünk hát mögötte
amerre elöljárói tekintetének fénykévéi mutatják az irányt s az ösvényt lábunk előtt követjük mint
diákjai annakidején gyulafehérvárról kolozsvárra jövet egyetlen batyunk botunk fegyverünk az
anyanyelv
|
Olykor átvonul
nagy szennyes zsákjaikból |
|
Lassan eltelik
eltelik a nagy készülődésekkel |
lassan eltelik előbb a fele |
aztán a másik fele is csak |
készülődünk az időközben idő- |
szerűtlenné vált nagy mire is |
végül a sebtiben sütögetett kis |
pecsenyék csömörével a szánkban |
mentegetőzve tárjuk szét már csak |
arra jó karjainkat sajnos élni |
is kellett közben sajnos így igaz |
|
Rövid könyörgés kettétört hajón
undorodom a verseimtől uram |
mint sebeiktől az önkínzó |
|
Sóhaj
valahol a befagyott óceán |
|
Kötél
egy hirtelen felötlött arc |
|
de ki ne érezte volna már |
|
|
Érzelmes költemény
emlékezzél meg rólam is egyszer |
egy tisztáson szalonnázol |
|
a vezúvon s az empire state |
|
emlékezzél meg hát rólam is egyszer |
mikor bicskádat bekattintva |
|
|
Félfüllel Délről
L. K.-nak és T. O.-nak szeretettel
valószínűtlenül
arányos szobában |
valószínűtlenül hosszúkás asztal |
mellett dolgozik a
költő írja |
valószínűtlenül hosszú verseit |
egy többnyire sárga kép is
van |
a háta mögött vagyis velünk |
szembe a falon többnyire sárga |
ennél pontosabban nem tudnám |
de nem is fontos a költő beszél |
unalomszámba menő lassúsággal a |
sztriptízes versmondás érdekes- |
de amikor a tiszteletreméltó |
városatyák
megtudták hogy csak |
csóré versek lesznek óne vetkőzés |
megvonták a
nagylelkűen fölajánlott |
tiszteletdíjat s még a teremért is |
bért
követeltek úgy bizony hiába |
sikongott sírt turbékolt búgott |
marokrafogott hajtincsein |
benzin nélkül
maradtak a „kis |
piros bulldózerek” egybül |
haptákba vágta magát a
rend |
szakállához kapott az erkölcs |
szakállunkba markolt a felelősség |
pedig de nagyon szerettek volna |
együtt egy jó kis gruppenszekszet |
követtek még egy ideig mint |
valami kóbor ebek jöttek utánunk |
a rímek de aztán egy-egy póznánál |
szemétládánál minél lemaradoztak |
vakkanásukat se hallani már |
|
Töredék
hogy itt miről is van szó |
|
|
Képeslap
Szász Endrének
most tél van itt nálunk nagy hó békebeli |
a föld színtjét jó fél öllel megemeli |
|
az éjszakák megannyi mammuthallgatás |
az ember mást se tesz napokig csöndet ás |
|
befagyott magányunk jégpáncélja alatt |
dédelgetünk egy-egy piros szemű halat |
|
kaparja kitartóan a tájat a tél |
hatalmas zsilettje a szél |
|
míg bruegheli tökéllyel zúzmarát |
virágzik olt mentén a fűzfaág |
|
és átüt mindenen mint tépésen a vér |
|
|
Hallomásból
tisztelendő vagy a tiszteletes |
vagy szilveszterkor talán |
mikor a lámpákat el szoktuk |
oltani meg akart vagy talán |
unokák is kezdenek jövögetni |
nem volt könnyű még ebben a |
mai világban sem öt leányt |
ünnepek s nem voltak igazán |
|
Mikor szülőföldje határát megpillantja
a szívem kolumbusz árbockosárból |
|
minden más táj csak óceán |
|
|
Változatlan változat
bár a mennydörgés tovagördült |
s a villámok elsisteregtek |
állok esténként mégis őszült |
fejjel is félő kisgyereknek |
|
s egy hosszú éjen át hiába |
daloltam sírtam kiabáltam |
|
|
Négyszemközt estefelé
miként a szokásból lassan kivesző |
házasember-nótát járják olykor |
az illedelmes falumbéliek |
tűzzel még de hejehuja nélkül |
s inkább az emlékek mint a muzsika |
melegétől el-elbotló hangon |
mondanak ezt-azt mondanék én is |
fel-felparázsló szemedbe nézve |
mondanám amit a kéz a vállon |
el szokott mondani amikor |
csak ketten vagyunk a földön |
|
Halott delfin
fejét már lerágták a part |
|
szemfényvesztősdit játszik |
|
mitológiák buzogánya döng |
|
vadul a tenger kis homok- |
várainkat egytől-egyig elönti |
|
|
Öregek
ülnek a kopárló fák alatt |
térdeik között egy-egy pálca |
(sose lesz többé bot belőlük |
legfönnebb egy ronda kutya |
a kölyök még komiszabb lesz |
szamárfület mutatva s röhögve |
hajlik el – apróka kopogások |
pörölnek fogatlan motyogással |
aztán újra a padok valamelyikére |
nyugszik a trottyos nadrág s a |
térdek közé a bot mintha ki se |
mozdultak volna a képből) |
|
nagy messze fönn a kopárló fák fölött |
sugárhajtású gép íveli át a |
visszhangos eget s mire a fejek |
lassan a hang irányába törnének |
már csak a hosszú csóva mutatja |
|
más járat indul most a félig csukott |
pillák alól fénynél sebesebben oda |
ahol egy lustán szénát szálalgató |
szürke szamár volt az ősz |
és a favágó gép s a kés-alá-hízott |
süldők visításával kélt a szelíd |
|
|
Pehely
most már bizonyos hogy örökre |
elmarad abban az álombéli |
menedékházban az álmodott |
|
Folytonosság
pogány templom később keresztény |
mutatja még egy-két mohos darab |
|
most csak hely fű fa és bokor |
tenyészget csöndjében élni akar |
akármikor jössz itthon van az isten. |
|
|
Egy csokor orgona mellé
Jékely Zoltánnak szeretettel
csupán egy ajkon szól már |
|
hoztam egy csokor orgonát |
|
|
Noé bárkája felé
a Nagy Imre-festmény hátára
Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. |
A szavakat is. Egyetlen szó, |
egy tájszó se maradjon kint. |
|
Zuhoghat akár negyvenezer nap |
és negyvenezer éjjel, ha egy |
furdalás sem követi a bárkát. |
|
És akkor majd a megőrzött, |
|
|
Ló és lovas
meg-meghajlik a föld alatta |
|
s két elszántan szorító térd |
|
a zubogó patakot hallod-e |
|
|
Nomádok
szakállas fiatalember nyakában erre- |
arra nézdelő pufók legényke kétfülű |
mózeskosár tart ringó hidat a nagyokat |
öltő farmeres-facipős apa s a mellette |
szaporázó farmeres-facipős szép ifjú |
anya között szatyor és táska degeszre |
tömve hőpalack csecsemőtápszeres dobozok |
dudorodnak tartja a két biztos csukló a |
hidat alszik a kicsike akár az anyaméhben |
suhan suhan alatta az aszfalt minden |
szemetével s a púpos hátizsákzsebből |
messze-fehérlik a boldog béke útlevele |
|
Arany Jánosra gondolva
kenyerem javát már megettem |
útjaim nagyját már megjártam |
útfélen fekszem őszi fának |
|
fogam között egy szál vadrozzsal |
szememben a tündöklő éggel |
kévém-bekötni majd az isten |
|
|
Szürkület
beállt a szürkület a röptér |
fölött az ég akár egy földetért |
szagát hozza-viszi a szél |
elégiákba landolnak az ódák |
|
Félszeg ballada
A föl nem szállt repülőgépről
Balázs Imrének
pedig roppant ügyes kezű fiú volt |
mondotta a festő mentegetőzve |
repülőgépet is fabrikált igazi |
egy nyáron át fúrta-faragta |
|
se volt még akkor hogy vissza- |
felé számoljak én is mint a startoló |
rakétákat vezénylő személyzet |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
csak egy féldecit kapjunk be |
csak egy-egy felet és mehetsz |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
csak egy-egy felet becsszó |
csak egy felet hogy legyen kerek |
kereken kettő és fél hihihi |
|
emlékszel még a repülőgépre |
|
emlékszem hogy a múltkor is siettél |
hogy siettél pedig te rendes kisfiú |
voltál valamikor amikor még nem |
siettél ennyire na pá neked |
és önnek is uram tiszteletem |
|
pedig mondom még repülőgépet is |
milyen gyönyörű repülőgépet |
|
a képek a képeim nem falra valók |
szólalt meg újra három utcányi |
|
az a repülőgép ha fölszállhatott volna |
nem mondtuk csak gondoltuk |
|
|
Versek a vers körül
Bori Imrének
Széljegyzet lábjegyzettel
riszálják magukat tetszetős |
interjúkban riszálják magukat |
európa boldog költői egymással |
különböző pózaiban alkotási |
|
szárnyas csikaik megannyi |
nekem pedig savanyú a szöllő |
|
|
tenyérbe-szegett tarkóval |
|
se gesztusuk se gusztusuk |
|
|
Hajnal felé egy déli városban
A költészet íratlan szolgálati szabályzatából
portyán előörsön felderítőben igazi |
szuronyt tűzünk igazi puskára igazi |
gránátot akasztunk a derékszíjra és |
még a nyomjelző lövedékünk is éles |
|
mert az avantgarde lényege mindig a töltés |
|
(anarchista közbekiáltás:) |
meg kell szüntetni az egyes szám első személyt |
vesszenek a közérzet nélküli szavak! |
|
hátra a dobbal majd a parádén |
szóljon bár ott se erősen |
|
|
Ellenvers avagy folytatás
hosszú tél ne dideregtess |
|
ki megfagyott ki megfutott |
|
azt se bánná már ha vadász |
aj mivé lett a nyári szép |
|
csonttá fagyott a szabadság |
társa sincs hogy belemarna |
|
|
már annyi minden költészet e földön |
házak hidak gépek és röpterek |
hogy lassacskán azon kell eltűnődnöm |
miért is írunk pajtás verseket |
|
s van-e vajon költészet még a versben |
vagy már régen elinalt megszökött |
nem ül a rímek bilincsébe verten |
s a versek kongó cellák börtönök |
|
hová csak jámbor múzeumi nézők |
tekintgetnek be egy-egy ünnepen |
ójjégatni a sárarany s a mélyzöld |
rozsdával díszes üres rímeken |
|
míg a költészet ezer más alakban |
éli világát tudósok mérnökök |
mívelik már számokban vonalakban |
jelenti már magát ég és föld között |
|
már annyi minden költészet e földön |
házak hidak gépek és röpterek |
hovatovább azon kell eltűnődnöm |
írunk e még valaha verseket |
|
de hát a múzsák és mi mind a költők! – |
alkalmazottak valamennyien |
a múzsák tisztes öreg jegyszedőnők |
s a költőkre nem figyel senki sem |
|
|
rajtad is áll hogy a verseim |
jól időzítve repeszdarabokká |
|
|
Befonnak egyszer téged is |
idegen lesz majd és hideg |
elgurulsz mint egy villamos |
utánad felgörbül a vágány |
|
kit érdekel hogy erre jártál |
|
hallgattam az ágoston-rendiek |
fehérre meszelt templomában |
|
gyertyájának is csak korma |
kezében egy szál virággal |
|
Mondják hogy ítéletidő tombolt |
összeért a temető s a mennybolt |
vízszintben állt ösvénnyel az árok |
egymást se látták a gyászhuszárok |
toccsantak térdig tövig derékig |
senki se látta mégis beszélik |
és a sírok is mint a leláncolt bárkák |
táncoló farukat föl-le-föl dobálták |
volt minden egérlyuk gurgulázó korsó |
s hogy elúszott volna akkor a koporsó |
|
Menjen innen kis vörös gömböc |
rúgott felé a fitos kis kóristalány |
és wolfgang amadeus mozart |
a megszégyenítéstől még vörösebben |
a gnädige frau nem győzte várni |
a kocsi nemsokára visszajön |
hajolt földig a cseh portás |
és wolfgang amadeus mozart |
föltekintett a csillagokra |
a csillagok épp akkor kezdtek |
fürödni a fölérkezett muzsikában |
és wolfgang amadeus mozart |
|
heréltek zengik az ő dicsőségét |
csupa semleges hang neutrum |
|
Mondják sőt írja az histoire de la musique |
encyclopédie de la pléiade egyébként |
kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt |
lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki |
franciául nem értené szívesen magyarra né- |
metre vagy románra fordítja azt a részt |
hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása |
szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines |
civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos |
törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának |
egyedül mozart zenéje hallatán kezdték |
|
hallgattam az ágoston-rendiek |
fehérre meszelt templomában |
|
szórhat szikrát a favilla |
|
tüzet immár sokat láttunk |
poklok poklára is szálltunk |
|
bűn bűn alól új bűnt vedlik |
s nem tudhatjuk vajon meddig |
|
s mint bűnhődtünk azt is végül |
nem róják-e vissza vétkül |
|
lám a kétség belénk dobban |
mi sem marad megtorlatlan |
|
Ezerkilencszáznegyvennégy június másodikán |
nagyvárad szőnyegbombázásakor egy anyának |
négy szép gyermeke maradt a romok alatt |
éves korukban ölték meg őket |
mondja el minden esztendőben a feleségem |
amikor már idáig ér a naptár-igazítással |
|
poklot miattuk ki reszket |
aki győzőtt aki vesztett? |
|
bűn a vég és bűn a kezdet |
|
Kezdem megszokni hogy a kéz |
nehezen moccan kézfogásra |
|
még szelídnek indul a szó |
de már a mondat enyhén karcos |
mely mindnyájunkra annyi bajt hoz |
|
jó volna kezet rázni ismét |
s a vállat átölelni testvér |
mielőtt bután el nem esnék |
mielőtt bután el nem esnél |
|
Én királyom nagy királyom |
gyertyámat most érted gyújtom |
szál virágom néked nyújtom |
|
mennyben s pokolban szószóló |
|
szóródik folyton porlódik |
él pedig folyton porlódik |
szabófalvától san franciscóig |
szabófalvától san franciscóig |
|
Uram ki vagy s ki mégse vagy |
magunkra azért mégse hagyj |
|
kis szárnyával e kis fohász |
|
szégyentől mért ég az orcánk |
mivel vétettünk mi többet |
|
de hallgatunk senki sem mer |
|
verjed bartók verd a dobot |
frakkod szárnya tüzet fogott |
|
Harmincnyolc éves voltam amikor |
krisztina a majdnemhogy meztelen |
szép stájer lány egy pohár whiskyre |
hívott engem a singerstrasse sarkán |
szegény vagyok szívecském s idegen |
macht nichts mondta halottak napja van |
megittunk aztán kétszer két felet |
az zsuzsanna az szép német leány |
bécsben lakik tiefengrab utcáján |
piros rózsa tündöklik orcáján |
szép kaláris tetszik az ajakán |
|
de csak heában szeretik sokan |
lennék ma néked ingyen a zsuzsannád |
de gyász a gyász halottak napja van |
többet szólnom dolgunkról nem szükség |
csókot adott kedvesen cuppanósat |
s intett elég ha két schillinget |
|
Hallgattam hát oszlopnak vetett háttal |
fehérre meszelt templomában |
|
Volt egy kevéske földünk kertünk |
isten előtt se térdepeltünk |
üggyel-bajjal de megvalánk |
panaszra nem nyílott a szánk |
fohászra is inkább szokásból |
s hogy őrizne meg a kaszástól |
|
mint a bujdosó kossuth lajosén |
mikor a törökhöz folyamodott |
olyan egy beszédet vágtam ki én is |
rossz lábom a kapunyílásba vetve |
nehogy becsaphassa az orrom előtt |
mert akkor oda az egész virrasztás |
nehogy elszalasszam ma is |
akár a szegény kossuth lajosén |
fél kezem a kapukilincsen a másikkal |
botomat szorongattam mint a torkomat |
s ott rothad a kicsi rossz szénám |
akárcsak a tavaly a kicsi rossz |
szénám amit a tagútban kaszáltam |
a tagútban s harmadában amit régebben |
nagyidő elleni harangozás fejében |
a minden háztól kijáró kupa |
búza mellé ingyen jussolt a |
amíg kértem a mérnök urat |
közérdek is hogy az a kicsi rossz |
majd meglátjuk úgy dél felé |
hogy suhant volna válaszul a bot |
de akkor oda a cél a kicsi |
rossz szénám hé-te-hé csavarni |
lehetett volna az inget a hátamon |
mint a szegény bujdosó kossuth lajosén |
vagy ott rothadjon ítéletnapig |
|
adjad hogy jó véget érjen |
|
de szándékod felől kérdezd meg |
mielőtt harsonáid megfúvatnád |
|
tomporára rápall a karnagy |
|
de dincolo de matca mumii |
te vagy a láng a szótalan |
világvégét érintő angyalok |
szárnyaitól szoktál kigyúlni |
|
örökre itt legyek megáldott |
|
nem tudhatja század se szem |
oly mélyre nem lát olyan távol |
egy tűzpillangó a halálból |
|
Befonnak egyszer téged is |
idegen lesz majd és hideg |
wie die glocken ihren schall verloren |
felejted hamar minden örömöd |
|
más csillag sincs ha feljő |
|
Ahogy a harangok a harangszót |
felejtem hamar minden örömöm |
|
bort ide angyalkák az ajtóm elibe |
|
Utána már semmi sem következhet |
csak a lebegés olyan szegényen |
de megkísérthet még a félsz |
elvenni az egyetlen megmaradt |
elektronunkat is |
így legalább |
megvolna még a remény a tíz-húsz |
milliárd évnyi jövendőbe vethető |
vagy valami ahhoz hasonlóra |
|
|
|