El-elcsukló ének

Csont és bőr. Kirojtosodott idegek. Nyílt áramkörök. Bal lábfejét akna tépte. Bottal biceg, kopott térde megbicsaklik olykor-olykor követ termő udvarunkon. Minden időváltozáskor mintha véső, mintha ráspoly, isten életlen baltája venné csontjait munkába. Koponyásodó fej. Csiszolt idő. Szemgödre barlangjaiban Prométheusz csintalan unokái ugrándoznak a lopott tűz körül. Jelet tesz a könyvbe, falevelet. Elnéz drótkeretes szemüvege fölött, ringásba kezd a búza, virágzó tengeriszárak zizzennek össze szerelmesen, férget talál a cinke. – Jó könyv – mondja, tintát és tollat szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó betűkkel a kihasználatlanul maradt újságszegélyre (kár annak a papír, aki nem tudja megművelni). „Megnyugodtam, mint ősszel a fa. Tamási Áron, nagy írótól való”, s utána biggyeszti az oldalszámot is. Találó mondás, alkalomadtán beszédbe vegyítem – vallja meg szemérmesen, mint aki föloldozást remél azzal, hogy beismeri a bűnt. Letépi és teszi a már sárguló társai mellé a halhatatlanságot fuvarozó papírszeletkét. Veszi a botját, és viszi élelmes pulykafiak, zsörtölődő malacok közt az igét. Meg-megáll majd néhányszor, tudom, előhúzza emlékezetéből: megvan-e még, és fölcsillantja alkalomadtán, mint gyermek a színes üveggolyót. Isten, ördög, vagy ki tudja, kinek meddig s mért az útja. Nem fúlt bele a nagy vízbe, pedig a nagy víz már vitte. Hárman bújtak egy gödörbe, a másik kettőt megölte, „fordultak, mint két darab fa, engem megkímélt az akna”. Tücsök cirpel, pillangó szállong a szemöldök alig-kapaszkodó bokrai közt. Délutánok nyugalma honol a homlokon. Tört bordám villanyélre emlékezik, én egy vöröskeresztes lapra. Félévig jött, Svájcon, Amerikán, Szibérián át kalandozva: „Fiam, ha tudsz, menj iskolába.” – Sommás levél. – Jól megírta. – Ez már levél. – Ez már apa. – Nem kérdi, hogy él-e, hal-e, – Háza. lova, gazdasága. – Mindez semmi, csalt a legény, ha tud, menjen iskolába. Ma sincs másképp, ma is mondják: – Hálni jár belé a lélek. – Mégis öli még a csúfság. (Csonkaságáért irigylik, sokan vén bolondnak tartják.) „Nem sok hajszáluk hullt ki a tudományokért.” Irigyeim irigyelték, az ösvényt el is kertelték, nem deszkával, nem karóval, csak egynéhány nehéz szóval. Hálni jár belé a lélek. Volt-e, lélek, jobb szállásod, lesz-e, lélek, jobb szállásod! Tanárember is volt közöttünk pedig. Nincs hitványabb, mint amikor a tanult ember idáig vetemedik. Hogy ölelték, hordták a könyveket és rakták a kályha mellé rakásba gondosan, akár a fát. Heherésztek, dicsekedtek nagy hangon, hogy hány öllel sikerült többet hápolniok, mint a szomszédos szobák, s méghozzá a vastagabbjából. „Micsoda kötés, lábbelinek is megtenné! Eljárhatna vagy két telet benne, bátya, pedig megvan ez már százesztendős is.” Ekkor közibük vágtam a mankóm: – Vissza, vissza, ahonnan hoztátok, az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola! A könyvet nem azért nyomtatják, hogy a tetves testetek melegítse! – Nem hordták vissza, csak morogtak, mint a kutyák, ha a csontot elrúgják orruk elől. Este aztán, mert többre erőtlen voltam, megvártam, amíg elalszik a kórterem, kiürítettem a kenyérzsákom, szemléltem egy darabig még az ágyból, melyikük lehet értékesebb, mind szépek voltak, de volt egy arasznyi vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb, alig fért be a zsákba, s a két mankóval mintha csak bajomra mennék, kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda, amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem, mielőtt eldugtam volna: német könyv lehetett, cifrára rajzolt színes kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam azon este, s minden este háromszor- négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem, ahová lehetett, vécébe, padlás- följáróba, ahol kivárhatják, amíg elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit, valaki lopja a tüzelőt! Nem vette észre, öreg, maga ébren alvó?” – Mintha a szomszédból járt volna benn az egyik félkarú (ott majdnem mind félkarúak voltak). – De lett erre olyan ribillió, hogy még a lámpákat is összetörték. Repültek a mankók, a műlábak s az ordénárébbnál ordénárébb káromkodások. Fejemre húztam a takarót, élveztem a tudományért folyó háborút. Sok minden megesik a hadiéletben. Ennél cifrábbak is. Coburgban történt negyvenöt telén. Délutánok nyugalma honol a homlokon. De bennebb, a láthatatlanban, sasra vár türelmetlenül a megkötözött: kéj a kín. Vér kering már a láncban. Zene a csörrenés. Sosem enyésző, mindig tenyésző Sziszüphosz-átok – kövek, kövek, kő! Nincs égnek annyi esője, istennek az az esője, hogy ne követ, követ mosna ki minden alkalommal: követ, követ, követ vedlik a Cet. Gyermekbotlasztó, kapát csorbító, ekét akasztó, lovat szakasztó, traktort döglesztő, izmokba kövesedő, koporsón koppanó kövek. Szomszéd földjéről átdobált, szomszéd földjére átdobált, ökölnyi kövek: primitív hidegháborúk golyóbisai. Krumplifészekben is követ tojó kőkakukk. Sorvadt ínyű, metszőfog-hegyes barázdakövek: a Juss meglódult emlékművei. Kőkenyér, kőderékalj. Patakágy-világ. Hagyd abba, Dávid, nem vagyunk góliátok! Annyit jártunk mezítláb köveken, hogy még a hetedízigleni unokák sem lesznek lúdtalpúak. A ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik. De mi az ég haragjáért kell még most is ezt a bestelen követ, szinte élete árán, ide cipelnie! Inkább az egészségével törődne. Kész a ház, az unokákat is kiszolgálja. Miért, kinek? Nem volt elég a kőből? Piramist, kőhegyet, kőeget rakhatna isten abból amit eddigelé kapa alól, kasza elől, eke alól, kerék elől, árokmartról, patakágyból rakásba, szekérbe dobált, saroglyára emelt! Rám néz drótkeretes szemüvege fölött. Kész a válasz, de még körül- simítja mosolyával, mint a pallér az alkalmas követ, mielőtt helyére illesztené: – Sándor, Sándor… – Leül a kőre, sajgó csontjait pihenteti. Jó ülés esik rajta. – Egyszer ha ki majd épít, megköszöni. Csont és bőr. Kirojtosodott idegek. Nyílt áramkörök. Koponyásodó fej. Csiszolt idő. Szemgödre barlangjaiban Prométheusz csintalan unokái ugrándoznak a lopott tűz körül. Tücsök cirpel, pillangó szállong a szemöldök alig-kapaszkodó bokrai közt. Délutánok nyugalma honol a homlokon. De bennebb, a láthatatlanban, sasra vár türelmetlenül a megkötözött: kéj a kín. Vér kering már a láncban. Zene a csörrenés. Amputáció lenne a szabadulás. A ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik. 1952–68