Palackposta
|
Albert Camus emlékének
| Kettétört az utolsó evező is, a hullámok |
| egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna, |
| de nőtt s vadult a vihar, a holdat is |
| mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd |
| kivágta valahová a messzi partra, vagy talán |
| be a reménytelenül mély óceánba. |
| Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal |
| feszültünk a már-már összeroppanó bárka |
| bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap |
| előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden |
| hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor |
| éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen |
| korty víz nélkül várni a megaláztatást. |
| Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és |
| üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve |
|
|