Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz, nem mentegetőzik, csak mosolyog megértően a zavarunkon. ‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan hallotta a veszekedést!’ – Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le megszokott helyére –, nem kellek én már ide, ej, ej, az a megszokás… – Ó, dehogynem, dehogy. – Ugyan miket beszél! – Tudom, amit tudok, sokat megértem én már. ‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött): „Hová az isten haragjába tetted már megint!” „Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?” – Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye, hogy meg se ismertetek volna soha. – Ó, hogy mondhat ilyeneket! ‘Tudja, amit tud.’ – Tudom, tudom, de ha én egyszer lehunyom a szemem… ‘Csak hunyná már!’ – De én erősebb vagyok, mint a sír, és keményebb a halálnál. ‘És makacsabb a kősziklánál.’ ‘Te vagy makacs, a gyermek is tőled örökölte.’ – Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam. – Dehogy fáraszt, el ne menjen. – Itt ne hagyjon! – Hová menne ilyen későn. – Már a busz se jár. – Megágyazok, legfönnebb egy kicsit összébb szorulunk. – Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok. – Azt a verset, azt is elmondja, ugye? – Elmondom, hogyne mondanám: „John Anderson, szívem, John, kezdetben valaha hajad koromsötét volt s a homlokod sima…” Hajnalra tündérré fiatalodik. – Túléli ez még magukat, lelkem. Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak. 1968