Háború

Behúzódtunk mind a pincébe, kádak és réparakások mögé; lapultunk, szorultunk egymáshoz: legbelül, sőt legalul, a korommal csúfított, homlokra húzott kendővel vénített süldőlányok. Odakint masiroztak, szekerek, ágyúk, tankok dübörögtek: a front ment vagy jött éppen. Valami olyasféle melegség kezdett szétáramlani bennem, amilyet csak néha éreztem még, tavaszi estéken az internátusi ágyon; s már a városka köhögő kis villanytelepének ütemére dübörögtek a hadak odakint; mintha egy másik testet kapcsoltak volna ereimbe: két forrón szorító comb, két pihegő mell nyomult mind közelebb, közelebb. Vicogtak a lányok, tikkadtan pisszegtek a legények. – Mások is ezt teszik; szamár – súgta egy kéz, nem is a ruhám, a bőröm alatt. – Legény vagy te már, szerencséd, hogy nem vagyok a sorozó bizottságban – mondta nevetve és szoknyáját egyetlen rántással eligazítva a fiatal hadiözvegy, mikor kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a hadak elvonultak; és a lesütött szemű, korom-maszatos lányok bűntudatos libasora után eltűnt a pinceföljáróban. Két gyönyörű térdhajlatától a pince még sokáig világos maradt. S én részemről a háborút megnyertnek nyilvánítottam. 1967