Függőleges lovak

Román Viktornak

Mikor tomporára roggyan a ló

s két mellső lába mint a szolgáló

kutyáké tört csűddel szinte

ujjat növesztő patákkal csügg alá

s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva

majdnem lóhossznyira nő

aránytalanul kicsire zsugorodik

az amúgy is aránytalan fej

az üreggé válás döbbenetével

dudorítja a szemet a szemgödör

mikor hályoggá sűrűsödik az ég

torokba csusszan a nyelv

s tehetetlen súlya alatt

heréi szétrobbannak

Ó a függőleges lovak fájdalmánál

nagyobb csak a tíz ujjbegyben

feszülő lehet mely tárgyilagosan

s hangtalan szoborrá gyúrja

a rettenetet

1967

Nádszál

Fölégették a nádast,

most pernye és korom

és árván maradt árnyak

gyászolnak a havon.

Nem zizzen nád a nádhoz,

csönd van és nyugalom,

csupán egy szál kiáltoz

a befagyott tavon.

Egyedül egy szál rongyos

befagyott nád rikoltoz;

– önmaga váza már –,

vijjog, verdesi véres

szárnyát a fényes jéghez,

mint egy madár.

1967

Táncoló parázs

Bütykös ujjak,

lassan hajló

biztos kampók,

hőre-hóra

süket-néma

parázs-csippentő ujjbegyek.

Táncol a parázs.

Tűztől pipáig,

fehér pillájú halálig.

Földkérgű tenyérben

öt ujjbegy öt lüktető

szíve közt táncol,

táncol a parázs.

Prométheusz fönséges

tenyerében,

szomszédoló öregek szíjas,

békepipára gyújtó indiánok

cserzett markában,

Petőfi öt didergő

szíve közt táncol,

táncol a parázs.

Tűztől halálig.

Beton- és aszfaltsivatagban,

kietlen holdbéli völgyben,

azbeszt-tenyéren pislogó

tűz-magány.

Tűz-tenger

partra vetett hala.

1968

Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,

azután ki a faluból.

Most két falu között tétován

hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte

még meg-megkapta a botot.

S nézzétek:

hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,

állandó reszketés ina,

foga is már csak azért van, hogy

legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,

megvesz, ha nem talál.

Szája két felén undorítón

vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,

hátha meghallja valaki. –

Menti a bőrét céltalanul,

míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.

Csak a bőre van, semmi más. –

Hol késel,

irgalmas vadász!?

1955

Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek

a víz fölött.

S az öreg tenger – a maga módján –

gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy

bárány-szép habot

a kecsesen reálibbenő sirályok

alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való

lengő játék.

Ha sirály volnék – gondoltam –, én is

így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység

peremén

táncolni, keringőzni kecsesen,

könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez

ördögi, víg

kenyérkereset szórakoztató,

új cseleit.

És értettem már az egész táncos

ceremóniát:

ki-ki megfogta véle a maga

kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,

csak akkor szomorodtam el,

mikor a tenger birkózni kezdett

a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-

s szétriadt;

jóllakottan és veszekedve keresték

az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában

az egész láthatár.

Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor

viharmadár.

1956

Filmkocka

A híd,

mint egy öreg madár,

föllibben

s visszahull;

seregélyek süvítnek fölöttem,

mint a repeszdarabok;

a robbanás csak most ér el fülemig,

annyi év után;

egy szitakötő tétován meginog,

aztán: – zirr-zurr! – hidat ver

a csonkán meredő pillérek

fölé.

És eltűnik a kanyarban a vakmerő

motorkerékpáros futár.

1966

Háború

Behúzódtunk mind a pincébe,

kádak és réparakások mögé;

lapultunk, szorultunk egymáshoz:

legbelül, sőt legalul, a korommal

csúfított, homlokra húzott kendővel

vénített süldőlányok. Odakint

masiroztak, szekerek, ágyúk,

tankok dübörögtek: a front

ment vagy jött éppen. Valami

olyasféle melegség kezdett

szétáramlani bennem, amilyet

csak néha éreztem még, tavaszi

estéken az internátusi ágyon;

s már a városka köhögő

kis villanytelepének ütemére

dübörögtek a hadak odakint;

mintha egy másik testet

kapcsoltak volna ereimbe: két

forrón szorító comb, két pihegő

mell nyomult mind közelebb, közelebb.

Vicogtak a lányok, tikkadtan

pisszegtek a legények. – Mások is

ezt teszik; szamár – súgta egy kéz,

nem is a ruhám, a bőröm alatt.

– Legény vagy te már, szerencséd, hogy

nem vagyok a sorozó bizottságban –

mondta nevetve és szoknyáját

egyetlen rántással eligazítva

a fiatal hadiözvegy, mikor

kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a

hadak elvonultak; és a lesütött

szemű, korom-maszatos lányok

bűntudatos libasora után

eltűnt a pinceföljáróban.

Két gyönyörű térdhajlatától

a pince még

sokáig világos maradt.

S én részemről a háborút megnyertnek

nyilvánítottam.

1967

Részeges Agamemnon

Évezredek óta tart a háború.

Olykor szünetel egy-egy szusszanásnyit,

hogy erőt gyűjthessünk, utódokról

gondoskodhassunk, akik majd továbbviszik

a harcot, s hogy a Nagy Vak nyomában

sereglők mindent méltóképpen megörökíthessenek;

olyankor Agamemnon is, a győztes,

meg szokott térni családja körébe.

Akit én ismertem, fogságból jött,

mint Odüsszeusz, de az asszonya közben

összeállt egy kupeccel. Nem ölték meg,

s így a gyermekeknek sem kellett bosszút

állniuk a gyilkoson.

Elkezdett inni bánatában. Odáig züllött,

hogy a végén már féldecikért mesélte

dicsőbbnél dicsőbb haditetteit:

Trójától a messzi Don-kanyarig.

Esküdözött, hogy megöli Klütaimnesztrát

s azt a gyáva latrát, aki itthon,

amíg ő ott… Nevettek rajta, aztán

kitessékelték a kocsmából, ha már megunták.

Egy pincegádor volt az otthona,

ott fagyott meg, azon a kemény télen,

melyről az újságok is azt írták:

„Emberemlékezet óta nem volt még ilyen…”

Elektra és Oresztész valami miatt nem tudtak

elmenni a közadakozásból rendezett temetésre,

csak lélekben voltak ott: „Jól járt szegény.

Isten bocsássa meg a bűneit. Nagy kő

esett le a szívünkről.”

1966

Néma

Olykor még hallom a csecsemők

velőbe hasító üvöltését.

Európai hang ez is.

Nemcsak Helikon, Taigetosz

hangjaitól is süketültek

a párkák.

Aztán a több évezredes üvöltésben,

hárfa- és citerapengésben,

dobpufogásban,

harang- s motorzúgásban,

akna- s bombarobbanásban,

valami egyetemes légnyomás

következtében:

nagyothallókká lettünk valamennyien.

Belénk nőtt Taigetosz.

Cipőnk zsinórja magától kifűződik.

Elég egy jel, egy intés:

megyünk, bénán és némán,

ki föltartott, ki lehajtott fővel, de

megyünk.

Volt a szomszédunkban egy néma,

igazi lelkes állat,

akit dolgoztattak, mint egy gépet,

aki dolgozott, mint egy gép.

Amikor érte is eljöttek a spártaiak,

krónikába illőt cselekedett:

megmarkolta a villanyelet,

majd rúgott, harapott, karmolt,

mint csecsemő korában tette volna,

és üvöltött, mint egy felnőtt.

1967

Isten sírján

Ültem az Isten sírján,

megkönnyebbülten:

enyém a lelkem s irhám,

megmenekültem.

Fölálltam, s visszarogytam,

nem volt ahová mennem,

erőm se volt, a harcban

megöregedtem

1967

Éden kapujában

Kiüzentek, hogy nincsenek otthon.

Zavartan állingáltunk egy darabig.

Voltak akik káromkodtak.

Voltak akik sírva fakadtak.

Voltak akik tehetetlen dühükben

nekiestek a kapunak, öklükkel verték,

aztán megszégyenülten elsomfordáltak.

– Ebből nem élünk meg – mondta valaki.

Egy csecsemő felsírt, erre a

szoknyákba fogózók is kezdték

hazaráncigálni anyjukat: kenyeret,

tejet követeltek.

– Jó lesz sietni, mert nyakunkon a tél! –

Eltapostuk a csikkreszívott cigarettákat,

másnapos-kesernyével a szánkban,

mentünk ki-ki a dolgára, csak egy-két

ráérő ácsorgott még a bezárt kapu előtt,

ők mondták, ha hinni lehet a szavuknak,

hogy blöff volt az egész, mert utánunk

kinyíltak a gombnyomásra járó kapuk,

nagy autók gördültek ki rajtuk, és

százötvenessel robogtak ellenkező

irányba.

1967

Éjfél után

mikor a kihunyt transzparensek,

mint valami kipusztult űrlakók

koponyái reám merednek,

míg hazafelé ballagok,

s a szívem szinte kézenfogva

jön mellettem, mint fáradt kisgyerek:

föltekintek a csillagokra

és egyetlen atommá csüggedek.

1966

Másolat

Megírtak már mindent,

még azt is, amit már megírtak.

Lassan az életünk is

merő utánérzés.

Magától ír a gép,

és csupa másod-harmad példányt

kopog.

Stroncium s indigó.

Miért csak stroncium-veszélyt

jeleznek a finom műszerek?

Most mondja épp a rádió:

ötezer év előtti agyagtáblákra

bukkantak valahol,

valószínűleg a hatezer év előtti,

már ismert agyagtáblák másolatai.

1967

Mégis

Az esti égről sincs semmi

költői megállapításom.

Egyre közelebb kerülünk a földhöz.

Untatják már a metaforák a lelket;

s a hasonlatnál pontosabb

szemléltető eszközökkel is rendelkezünk;

pincékben, padlásokon hányódik a

fennköltség,

az inflációs bankjegyekkel egy kötegben;

tavakká gyűltek a szavak,

fáradt gépolaj rajtuk a pátosz.

Nem így vagy úgy viszonyulunk a mához:

éljük.

S mégis:

a hold, mint egy hajó úszik az ég óceánján.

Úgy úszott az este is,

amikor egy űrszonda ráereszkedett.

Hogyan ereszkedett rá?

Mint a sirályok a hajóra.

1967

Ősz

Hiába döfködik a tornyok

az eget,

a harangszó, ködként,

szétterül.

Valahol egy anyóka

botjával beletúr

az avarba,

s tekintetével bezárja

a Mindenséget,

mint az elhagyott

udvart.

1966

Téli szonett

Megszagol, táncol, két lábra áll,

dörzsölődik, megnyalogat,

mint valami kölyök-halál,

a felborzolt bundájú fagy.

Védem magam: félszegen hadonászok,

irtózattal és ijedt-szelíden,

mint akinek hajdani kutyaharapások

emléke sajdul reflexeiben.

Diadallal s megkönnyebbülten

csapom be az ajtót orra előtt,

s kezdek levetni magamról minden

levethetőt.

Hiába a forró fürdő s a tégla:

nyüszít s én vacogva bújok a kanapéra.

1966

Tavaszi keréknyom

Friss keréknyom szalad

a keskeny dűlőúton.

Elindulok a nyomon,

de máris egy patak

cincog szembe velem,

jő, jődögél és beszél,

mint egy játékos egér.

Szimatol s hirtelen

megtorpan és megáll;

bukfencet vet egy kövön,

s már a cipőmmel pöröl

a virgonc kis betyár.

Lenyúlok és egy szalmaszálat

biggyesztek neki bajuszkának.

1968

Mentő

Nem az utcákon, bennünk száguld

veszettül szirénázva,

mibennünk vált a lámpa

sárgára, zöldre; tágult

pupillánk transzparense

int legelőször szabadot

megkönnyebbülten, látva, hogy

nem minket ért a balszerencse.

Megvárjuk, amíg vált a lámpa,

aztán a megváltottak jussán

átmentjük magunkat a zebrán

– a biztos bizonytalanságba –,

az egyetlen helyen, hol igazunk

lehetne még, ha meghalunk.

1967

Kérdések

Feküdtél-e már késeken,

háltál-e jégen meztelen,

hagyott-e már úgy el a vér,

öntött-e már úgy el a vér,

hogy ne hallj, ne láss?

Borult-e rád már óceán,

nyelved volt-e már celofán,

robbant-e szét már szemgolyód,

mint a mélyvízből kifogott

halaké?

Voltál-e lábon égetett,

tépték-e ki a gyökered,

faragták-e a csontodat,

millió tonna súly alatt

nyögtél-e már?

Vertek-e földbe, mint karót,

rügyezett-e már két karod,

hullattál-e már lombokat,

voltál-e üresen maradt

fészek a fán?

1967

Kovász

Szaladj, fiam, a szomszédba,

kérd meg a kovászunk,

sütnöm kéne holnap reggel,

fuss, amíg szitálok.

Sűrű szita, gyakor szita,

gyakor táncát járja,

lapiban-sült meleg cipó;

mért maradtam árva?

Futnék most is a kovászért,

talpamban még érzem,

vetném magam át a korhadt

deszkakerítésen.

Gyakor szita, sűrű szita,

szíjas, hideg lángos;

összeseprem, ami lisztem

van még a kovászhoz.

1968

Árva tavaszi alkonyat

Horpadt tarisznya ütemes

ide-oda ringása;

kenyér nélkül maradt

falatnyi szalonnabőr,

fél hagyma, só –

gondosan kendervászon

ruhába hajtogatva.

Hangyaboly savanykája.

Zöld vetésben inaló nyúlfiú,

magasan szálló füst,

alacsonyan szálló madár,

glóriás hegytető.

Kakukkfű a félrecsapott

kalapban.

Üres udvar, üres ház:

nyelv nélküli harangok

szomorúsága.

1967

Önelőhívás

Hitek, babonák, hagyományok,

elvek, célok, meztelen lányok,

álmok;

múlt, kenyérgond, fiam jövője,

az erkölcs s a törvény gőgje,

csődje;

versek, hiúság, csömör másnap,

– mozdult-kép, mit halálba mártnak –:

látszat.

1967

Fehér

Jázmin-avar.

Poshadó harangszó.

Cinikus halálhuszár,

közömbösen kocogó lovak.

Miért fekete?

Nyikorgó, szikrázó fehér,

hogy az ásó, a csákány

belecsorbuljon.

Fehér, fehér,

és dáridó!

Ámen.

1968

Léggömb

Nagy, színes léggömb száll fölöttem.

Tócsákba toccsanok, virágokra, füvekre

taposva követem magasba tartott fejjel.

A léggömb mind fönnebb száll s mégis akkora,

hogy az eget se látom tőle, a kék eget.

Valami fegyvert vagy legalább egy parittyát

adjatok, mert nem bírom már a virágok s a

füvek átkait, varként eszi bőröm a tócsák

rám fröccsent sara; szeretnék a lábam elé

nézni még egyszer, s ó, hogy szeretném látni

gyerekkorom gyönyörű kék egét, mielőtt még

elsötétedne teljesen, mielőtt még sújtó

villámaival rám dördülne az ítéletidő.

1966

Nosztalgia

Papsajt közt szerelmeskedő

szabóbogarak tarka

népe csalogat vissza egy

régen nem látott martra.

Düledő kerítés alól

rajzik hozzám az emlék,

érzem a papsajt illatát:

hagynék mindent és mennék;

Ülnék a kövön gondtalan,

a langyos verőfényben

s gyönyörködnék a bogarak

szerelmi menetében.

Nem kötnék papsajttal rakott

szekeret már utánuk,

és nem mártanám csorduló

gyantába sem a lábuk.

Csak nézném átellenben az

égig érő erdőt,

s nem bánnám, ha már nem lehet

belőlem többé felnőtt.

1967

Kicsi behajló nyárfa

Gy. Szabó Béla metszete alá

Kicsi behajló nyárfa

ujját a vízbe mártja,

árnyat csipkéz a locska,

lépésnyi kis Szamosra.

Ennyi a kép, és pár szál

sáson szitakötő-pár.

Ennyi a kép, csak ennyi

s nem lehet elfeledni.

Hordod életen átal

a többi aprósággal:

édes anyai szókkal,

együtt az első csókkal.

Viszed e röpke rajzot.

E szelíd kép a pajzsod,

miközben lótsz-futsz, térülsz,

és minden nappal vénülsz.

Mented, akár az űzött,

majd fáradtan kitűzöd

végső hazád: magányod

fölibe, mint a zászlót.

Aztán csak fekszel, fekszel,

arccal a csillagoknak,

s a nyár s a víz még egyszer

fölötted elsusognak.

1966

A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.

Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,

poros köpönyegét félvállra hajítva

föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,

békességes esti harangszót ringatott.

Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:

kerestem a parton, kerestem a múltat.

Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám

Gábor Áron mestert szürke paripáján.

Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,

s dörögtek a hídfőn a székely harangok.

1955

In memoriam Sz. L.

Mint álmomban, ha síneken

játszodtam és jött a vonat,

dermedten állok, engedem,

hogy elgázoljanak.

Sikoltanék.

De csak hangtalan ráng a szám:

látom a fejem legurulni

a töltés oldalán.

1960

T. Á. sírjára

Négy szép holló talpig gyászba

rászállt a két cserefára.

Tövig égtek a villámok,

ragyog újra a magasság,

leng a fény a lomb közt, mint a

kaszák, mikor fölakasztják.

Ősszel aztán a két vén fa

bronzba önti lenn a hantot;

jönnek majd és megcsodálják,

mint egy ledöndült harangot.

Farkas üvölt, öltözködnek

a hollók majd patyolatba;

csillagot tart ölelőleg

karjaiban a két nagy fa.

Kívánhat-é ember többet:

derékaljnak szülőföldet

s két cserefa tömött árnyát

szemfedőnek.

1966

Szöcske

Fekszel, sírodon fű nő,

a fű közt szöcske szökdel;

féreg bajlódik sarló

ívü szemöldököddel.

Elvirágzott a jázmin,

illata, mint a tömjén;

eltűnődöm a játszin

ugrabugráló szöcskén.

1966

Zöld ballada

Lengyelországból szépapád,

ő hozta ezt a balladát,

citerán pengett hajdanán,

citerán, citerán.

Bujdosó lengyel batyuja

hazája volt e ballada,

ezt dúdolgatta szótlanul,

lengyelül, s már csak magyarul.

Szava, nótája megkopott,

elváslalták a magyarok,

nem őrzi síp, se citera:

szemedben van a ballada.

Rokitnói mocsár

zöld vize hínáros.

Ne menj bennebb, ne menj,

bemenned halálos.

De bement a legény,

ki sem is jött onnan.

Gyászolj engem, gyászolj,

éltemben, holtomban.

1967

Mezítláb

Lehúztuk a cipőt is,

úgy mentünk, kéz a kézben.

Ázott hajad esővíz-

illatát most is érzem.

Tapicskoltunk a sárban;

sikolyaidtól bokrosodva

futott a sáncban

a sárga patakocska.

– Gyermekkoroddá lennék

érted, te kedves.

– Te jó, te drága.

Társtalan lép az emlék

a kármin-köröm pettyes

tavaszi sárba.

1967

Monologue intérieur nyitott ajtóval

Most pedig menj!

Mire vársz?

Tél van. Kihűl a ház,

ha az ajtót sokáig nyitva tartom.

Menj, menj, amíg szépen mondom.

Takarodj!

Gazdagabban mehetsz, mint jöttél,

emlékeim is viheted,

csak menj, menj, amíg

nem kezdek átkozódni.

Elég volt, elég, elég!

– Sápadtnak látszol, mi bajod?

– Semmi, semmi.

– Főzzek egy kávét, vagy teát?

– Köszönöm.

– Teát vagy kávét, mit kívánsz,

mit állingálsz a küszöbön?

Tél van. Kihűl a ház.

1967

Szerelem, ó, jóságos nénike

Betoppan, kedvesen körülnéz,

nem mentegetőzik, csak mosolyog

megértően a zavarunkon.

‘Az ördög, hogy vinné el, biztosan

hallotta a veszekedést!’

– Nem vártatok ugye, lelkeim – ül le

megszokott helyére –, nem kellek

én már ide, ej, ej, az a megszokás…

– Ó, dehogynem, dehogy.

– Ugyan miket beszél!

– Tudom, amit tudok, sokat megértem én már.

‘Szent isten, megint kezdi’ (s a háta mögött):

„Hová az isten haragjába tetted már megint!”

„Még hogy én, mi vagyok, a cseléded?”

– Sokszor az ördögbe kívántatok már ugye,

hogy meg se ismertetek volna soha.

– Ó, hogy mondhat ilyeneket!

‘Tudja, amit tud.’

– Tudom, tudom, de ha én egyszer

lehunyom a szemem…

‘Csak hunyná már!’

– De én erősebb vagyok, mint a sír,

és keményebb a halálnál.

‘És makacsabb a kősziklánál.’

‘Te vagy makacs, a gyermek is

tőled örökölte.’

– Nem fárasztalak sokáig, csak éppen erre jártam.

– Dehogy fáraszt, el ne menjen.

– Itt ne hagyjon!

– Hová menne ilyen későn.

– Már a busz se jár.

– Megágyazok, legfönnebb egy kicsit

összébb szorulunk.

– Ne pirulj, lányom, ne félj, maradok.

– Azt a verset, azt is elmondja, ugye?

– Elmondom, hogyne mondanám:

„John Anderson, szívem, John,

kezdetben valaha

hajad koromsötét volt

s a homlokod sima…”

Hajnalra tündérré fiatalodik.

– Túléli ez még magukat, lelkem.

Bárcsak igaza lenne a szomszédasszonynak.

1968

Szemed

Mióta fürkész ez a szempár,

hány ezer év óta követ?

Sugaraitól hasadtak már

atomjaikra fák, kövek,

mérgeződtek tengerek tőle,

hamvadtak lábon dzsungelek;

csak én állom még egyelőre

s csalok belőle könnyeket.

1967

Kezdetben még…

Kezdetben még álltam a sarat,

az voltam, akinek születtem,

akivé váltam ésszel s erővel.

– Nem adom – mondtam.

– Nem is kérem – mondtad.

Amire föleszméltem volna,

balzsamos ujjaid kiszedték

zsigereim,

ördöngös erőművekbe vezetted

vérem,

idegeimből

pulóvert kötöttél

születésnapomra,

hogy védjen legalább a hidegtől,

ha már a halál ellen

neked sincs hatalmad.

Csak a szemem hagytad meg,

hogy lássam, milyen mesterien

játszol begykövekké csiszolódott

csontjaimmal.

– Játsszál csak – mondom.

Dobj minél magasabbra!

1967

Tárgyak

A tárgyak lassan fölveszik

vonásaink, szokásaink.

Hozzánk lényegül ágy és asztal,

bensőnket őrzi, kitapasztal.

Kanál, pohár, villa és csésze

lesz az embernek alkatrésze.

Lassan a testünk oda fárad,

hogy a szék tekint bútorának.

Képek, lemezek, könyvek, szobrok,

féltve őrzött, meghervadt csokrok

szövetkeznek a fallal, s végül

a négy fal, lopva, belénk épül.

Elorozzák tőlünk a vágyat,

megunnak, később ki nem állnak,

zsigereinkkel összejátszva

juttatnak majd egyszál deszkára.

1967

Kések

Kések villognak bennem.

Markolnám, dobnám, döfném

egyszerre valamennyit.

Gondosan kiválasztom a

legélesebbet – és

szelíden kenyeret kanyarítok

a fiamnak.

1968

Lovak

Népek, viharok,

maga az idő is

lovon járt egykor.

Vágtató lovak hátáról

szállnak föl

a szuperszonikus gépek is:

a beton kifutók szélén a fű

úgy lobog, mint a lovak

sörénye.

1968

Kőkorszak

Kovakő

alapkő

malomkő

kockakő

epekő

vesekő

határkő

kazánkő

ékkő

kékkő

lúgkő

zsírkő

tűzkő

műkő

sírkő.

1968

Félvén se félve

Hány megvert sereggel

futottam én már, s hányszor

múlt életem egy-egy

paraszthajszálon.

Ha győztem is, a győzelmem

pirruszi volt csak,

mit megünnepelnem

nem engedtek a holtak,

kik nem mellettem, de bennem

dőltek halomra.

Boldog, aki magában csak önnön

halálát hordja,

és annak él jámbor

gondjai közt, naponta

gürcöl rá; fél borral, máskor

zenével, könyvvel udvarolja;

aki céllal, tervvel

tartja magát távol,

aki illendőséggel termel,

amikor gyászol.

De meghalni minden-egy halállal,

tréningezni a véget,

s nem tudni, mikor találhat

önnönmagadban – téged;

örök készenlétben,

örökkön szembenézve,

s nem hajlani mégsem

a kétségbeesésre,

kiállni verten az élre,

maradni hadvezérnek,

és tudni, félvén se félve,

a végső vereséget.

1968

Fától fáig

Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban

fától fáig lopja magát a gyermek

Én istenem csak vissza ne

csak ne gyalog kellene

csak le ne menjen a nap a tisztásról

legalább a csengettyűt hallanám

Meg-megtorpan futásra készen

kis szíve mint a mókus szökne bújna

borzongó nyárfalevelek közé de

hol vannak már a nyárfák hűtlenül

ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi

fillérnyi tisztáson

Visszafelé majd

sörényébe markolok Vágtába jövök

csak addig a vastag bükkig ha még

az innen számított ötödik fáig

Őznek rókának farkasnak lenni

bokornak ágnak avarnak lenni

madárfészeknek lenni

madártojásnak lenni

nyárfalevélnek lenni

kakukkhangnak lenni

csak lovait kereső kisfiúnak

ne lenni

Még két fáig három fáig

Hallom Nem hallom Hallom

Ha eljutok addig a gyertyánig

katona leszek hajóskapitány leszek

fölfedezem Amerikát Amerika is

elveszhet de én megtalálom

Sörényébe markolok

Még egy Még három

Próféta leszek betegeket gyógyítok

Jézus leszek

föltámasztom édesanyámat

Tovább tovább most már hallom

„Áprilisnak bolondja

fölmászott a toronyba

megkérdezte hány óra

Fél tizenkettő

Fölmászott a toronyba”

Most nem hallom biztos állnak

jóllaktak már bóbiskolnak

Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket

hogy a farkas

Sírni kéne énekelni

éjnek lenni

nem is lenni

csak ne kéne beljebb menni

Jól eljöttem Hol a tisztás

Még csak öt fát megyek s akkor

„Ördögborda ördögborda

mézes lett a mackó orra”

Szól a csengő most is hallom

Jól eljöttem Hol a tisztás

Innen még visszatalálok

Morzsát hintek

gallyat török

nevemet a fába vésem

Szól a csengő most is hallom

folyton hallom hallom régen

Hallottam az anyaméhben

Megvár a nap

meg a nyárfák

Róka-alkony farkas-éj

haladj tovább fától fáig

biztasd magad kislegény

Rég nem hallod mégis hallod

Hold világol a tisztáson

Már a hold is lemenőbe

Morzsáid felcsipegették

gallyaid a fák kinőtték

Neved heges hieroglif

Száraz ágon csüng a csengő

lovad farkas tépte széjjel

Dzsungel már az erdő

Anyatej

Hangyatej

Tovább tovább fától fáig

„Mézes lett a mackó orra

rá is szálltak a legyek”

Elszisszent az út alólad

Nyárfák félelme ülepült

homlokod pólusaira

De csak tovább fától fáig

Nincs az a film az a magnó

vissza ez már nem játszható

Kínálkozó ágak

hurkot himbáló filozófusok

„C’est la vérité monsieur”

„Die letzte Lösung mein Herr”

„Fél tizenkettő

bolond mind a kettő”

Tovább tovább fától fáig

magad lopva

botladozva

Anyatej

Hangyatej

Ecet

1968

Könyvek s kolompok között

Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére

Életünk is olyan még egyelőre,

akár ez a szoba,

melynek egyetlen bútora

a szellem plafonig magasló polcai

s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga

s a manchai

lovag históriája

meg a többiek. De hiába:

büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke

sem tud felelni kérdéseinkre,

sem a Tiszta Ész Kantja;

süketek a csengettyű-hangra.

Itt van a csengettyű is

a gyermekkor csikójáról,

s a tisztaság bárányának

ereklyévé rozsdásult kis

kolompja is

itt csügg a könyvállványon.

„Akár egy halom hasított fa

hever egymáson a világ:

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát,

s így mindenik determinált.”

A csönd, akár a szemközti falon

a pattogzott, több száz éves ikon.

Ioane, Ioane,

lae, bucălae!

Ioane, ugye érted

a csengettyű-beszédet?

Ioane, ugye hallod

most is a kis kolompot,

s az anyókát, az édest,

a gyapjú-kötényest,

és fiát, ki övnek

gyűrűt viselhet.

S tudod: akár a vér kering

bennünk az értelem

s éppúgy, mint őseink

korában – védtelen.

Könyvek és kolompok között

feszül idegünk fonala;

egyelőre még,

akár ez a szoba.

Egyelőre még,

bölcsek s koporsók között

téblábolva sután,

segítsz nekem s én segítek neked,

hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,

akár a zsákot hajdanán,

a világegyetemet,

míg a szomszéd szobából

szendergő asszonyod

a csönd kis résein

szelíden átszuszog,

míg majdnem virradatba

mordul és vakog a

farkassal vemhes

komondor-éjszaka.

1967

Palackposta

Albert Camus emlékének

Kettétört az utolsó evező is, a hullámok

egyre tornyosodtak; nemhogy szűnt volna,

de nőtt s vadult a vihar, a holdat is

mindegyre el-elfújta, lóbálta veszettül, majd

kivágta valahová a messzi partra, vagy talán

be a reménytelenül mély óceánba.

Mertük a vizet egész éjjel. Vállal és lábbal

feszültünk a már-már összeroppanó bárka

bordáinak. Csak reggel, mikor a kelő nap

előtt, mint áhitatos mohamedán horda, térden

hajlongtak a fehér turbános hullámok, csak akkor

éreztük, milyen hiábavaló harc volt: egyetlen

korty víz nélkül várni a megaláztatást.

Föltápászkodtunk, körbekémleltük a derűs és

üres láthatárt, s maradék erőnket összeszedve

alámerültünk.

1967

Ballagó

Süt a hold, süt a hold,

süti a forgácsot,

karjukra vett fejszével

ballagnak az ácsok.

– Aranyeste.

– Színarany.

– Gyönyörű egy este.

– Ennél a holdvilágnál

olvasni lehetne.

– Azt lehetne.

– Lehetne.

– Még írni is lehetne,

pedig oda fény kell.

– Már az igaz, lehetne,

de még milyen szépen.

– Jó éjszakát.

– Jóccakát.

– Azt írják, hogy sivatag,

még bokor sincs rajta.

– Kenyér nélkül maradna

ott a magunkfajta.

– Jóéjszakát.

– Jóccakát.

– Sokat összeírnak.

– Még a végén lelövik.

– Hát, ha úgy találják.

– Annak is csak a szegény-

ember látja kárát.

– Jó éjszakát.

– Jóccakát.

– Pompásan világít.

– Rég nem láttam ilyennek.

– A pásztor is látszik.

– Jól igen s a bokor is.

– A kapca is.

– Mintha.

– Jó éjszakát.

– Neked is.

– Csodálatos.

– Tiszta.

Kapu csattan, megrezzen

az eperfa lombja,

ezüst fejszék ballagnak

a színarany holdra.

1967

Harangozó

Szépfalusi Istvánnak a Kapisztrán utcába

Barokk ősz, barokk város,

pufók nosztalgia:

szikár Kapisztrán János

gömbölyded lábnyoma.

Kerülgetem a dómot,

mint egy kóbor török,

évődnek bennem ódon,

toprongyos ördögök.

Mustrálgatnak a márvány

puttók és angyalok,

nem sejtik, hogy a káplán

hírmondója vagyok,

ki láttam még a harcot,

s vívtam is emberül;

újul a hit, s a bajnok

új zsoldba kényszerül.

Mégis valami ősi

nosztalgia miatt,

s mert ez a dolga, őrzi

az omladó falat.

Dél van. Meghúzom sorra,

hogy tegyek valamit,

közömbös Európa

öblös harangjait.

1967

Kufsteini grádicsok éneke

A várba négyszázötvenkét grádics viszen,

ha jól jegyzé meg Szulyovszky.

KAZINCZY: FOGSÁGOM NAPLÓJA

Nyelvébe, nem húsába vágott a lánc.

Vérzett, sajgott a gyönge test, talán

elbukott párszor, míg fölért, talán

tiszta zsebruhát kért, hogy gyöngyöző

homlokát finoman, mint a tintát a

betelt lapon, megszárítgassa, de

a szeme – főúri utazó, akinek

mindegy, ha szakát vet is a kerék,

vagy kidöglik a rossz úton a ló –

kamerák tárgyilagos szigorával

vette a fordulókat – telért a

meddő tárnában is! –: „Fáklyát!”

S a magasba tartott lángnál fennhangon

olvasta, mint védte néhányad-

magával, bajor ezerek ellenében,

egy tiroli hadnagy a bástyát.

„Derék.” Mondta és továbbindult.

– Hadd számolja Szulyovszky a grádicsokat. –

„Derék. Akár a mi Dobónk.” Fölérvén

a négyszázötvenkettedikre, megállt, és

egyetlen tekintetével befödte a

homályló hegyeket s a várat.

A többiről már maga tudósít:

„Wer von Ihnen ist Kazinczy?” Elsőül

szólították. Numero kettőben kapott

szállást, – ahol majd egy fő otthoni

hagyma lesz a hazája. – Ágyba

parancsolta meggyötört tagjait.

Hajnalban szinte már előtte kelt a mondat

– ott állt a cella nyitott ablakában –:

„Gyönyörű lakás, de szabadnak.”

1968

El-elcsukló ének

Csont és bőr.

Kirojtosodott idegek.

Nyílt áramkörök.

Bal lábfejét akna tépte.

Bottal biceg, kopott térde

megbicsaklik olykor-olykor

követ termő udvarunkon.

Minden időváltozáskor

mintha véső, mintha ráspoly,

isten életlen baltája

venné csontjait munkába.

Koponyásodó fej.

Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban

Prométheusz csintalan unokái

ugrándoznak a lopott tűz körül.

Jelet tesz a könyvbe,

falevelet.

Elnéz drótkeretes szemüvege fölött,

ringásba kezd a búza, virágzó

tengeriszárak zizzennek össze

szerelmesen, férget talál

a cinke.

– Jó könyv – mondja, tintát és tollat

szed elő, s már írja neki-nekirugaszkodó

betűkkel a kihasználatlanul maradt

újságszegélyre (kár annak a papír, aki

nem tudja megművelni). „Megnyugodtam,

mint ősszel a fa. Tamási Áron,

nagy írótól való”, s utána biggyeszti

az oldalszámot is.

Találó mondás, alkalomadtán beszédbe

vegyítem – vallja meg szemérmesen,

mint aki föloldozást remél azzal,

hogy beismeri a bűnt. Letépi és

teszi a már sárguló társai

mellé a halhatatlanságot

fuvarozó papírszeletkét.

Veszi a botját, és viszi

élelmes pulykafiak, zsörtölődő

malacok közt az igét.

Meg-megáll majd néhányszor, tudom,

előhúzza emlékezetéből: megvan-e még,

és fölcsillantja alkalomadtán,

mint gyermek a színes üveggolyót.

Isten, ördög, vagy ki tudja,

kinek meddig s mért az útja.

Nem fúlt bele a nagy vízbe,

pedig a nagy víz már vitte.

Hárman bújtak egy gödörbe,

a másik kettőt megölte,

„fordultak, mint két darab fa,

engem megkímélt az akna”.

Tücsök cirpel, pillangó szállong

a szemöldök alig-kapaszkodó

bokrai közt. Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

Tört bordám villanyélre emlékezik,

én egy vöröskeresztes lapra.

Félévig jött, Svájcon, Amerikán,

Szibérián át kalandozva:

„Fiam, ha tudsz, menj iskolába.”

– Sommás levél.

– Jól megírta.

– Ez már levél.

– Ez már apa.

– Nem kérdi, hogy él-e, hal-e,

– Háza. lova, gazdasága.

– Mindez semmi, csalt a legény,

ha tud, menjen iskolába.

Ma sincs másképp, ma is mondják:

– Hálni jár belé a lélek.

– Mégis öli még a csúfság.

(Csonkaságáért irigylik,

sokan vén bolondnak tartják.)

„Nem sok hajszáluk hullt ki

a tudományokért.”

Irigyeim irigyelték,

az ösvényt el is kertelték,

nem deszkával, nem karóval,

csak egynéhány nehéz szóval.

Hálni jár belé a lélek.

Volt-e, lélek, jobb szállásod,

lesz-e, lélek, jobb szállásod!

Tanárember is volt közöttünk pedig.

Nincs hitványabb, mint amikor a

tanult ember idáig vetemedik.

Hogy ölelték, hordták a könyveket

és rakták a kályha mellé rakásba

gondosan, akár a fát. Heherésztek,

dicsekedtek nagy hangon, hogy hány

öllel sikerült többet hápolniok, mint

a szomszédos szobák, s méghozzá

a vastagabbjából. „Micsoda kötés,

lábbelinek is megtenné! Eljárhatna

vagy két telet benne, bátya, pedig

megvan ez már százesztendős is.”

Ekkor közibük vágtam a mankóm:

– Vissza, vissza, ahonnan hoztátok,

az anyátok tolvaj satöbbi. Ez iskola!

A könyvet nem azért nyomtatják,

hogy a tetves testetek melegítse! –

Nem hordták vissza, csak morogtak,

mint a kutyák, ha a csontot elrúgják

orruk elől. Este aztán, mert többre

erőtlen voltam, megvártam, amíg

elalszik a kórterem, kiürítettem a

kenyérzsákom, szemléltem egy darabig

még az ágyból, melyikük lehet értékesebb,

mind szépek voltak, de volt egy arasznyi

vastag, gondoltam, sokat verejtékezhetett

aki míg megírta. Azt fogtam meg legelőbb,

alig fért be a zsákba, s a

két mankóval mintha csak bajomra mennék,

kibicegtem. Sokáig kopogtam ide-oda,

amíg alkalmas zugra akadtam. Megnéztem,

mielőtt eldugtam volna: német könyv

lehetett, cifrára rajzolt színes

kezdőbetűkkel. Még háromszor fordultam

azon este, s minden este háromszor-

négyszer, amíg tartott belőlük. Vittem,

ahová lehetett, vécébe, padlás-

följáróba, ahol kivárhatják, amíg

elmegyünk. Morgolódtak is: „Az istenit,

valaki lopja a tüzelőt! Nem vette

észre, öreg, maga ébren alvó?”

– Mintha a szomszédból járt volna benn

az egyik félkarú (ott majdnem

mind félkarúak voltak). – De lett

erre olyan ribillió, hogy még a

lámpákat is összetörték. Repültek a

mankók, a műlábak s az ordénárébbnál

ordénárébb káromkodások.

Fejemre húztam a takarót, élveztem

a tudományért folyó háborút.

Sok minden megesik a hadiéletben.

Ennél cifrábbak is.

Coburgban történt negyvenöt telén.

Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

De bennebb, a láthatatlanban,

sasra vár türelmetlenül

a megkötözött: kéj a kín.

Vér kering már a láncban.

Zene a csörrenés.

Sosem enyésző,

mindig tenyésző

Sziszüphosz-átok –

kövek, kövek, kő!

Nincs égnek annyi esője,

istennek az az esője,

hogy ne követ, követ

mosna ki minden alkalommal:

követ, követ, követ

vedlik a Cet.

Gyermekbotlasztó,

kapát csorbító,

ekét akasztó,

lovat szakasztó,

traktort döglesztő,

izmokba kövesedő,

koporsón koppanó

kövek.

Szomszéd földjéről átdobált,

szomszéd földjére átdobált,

ökölnyi kövek: primitív

hidegháborúk golyóbisai.

Krumplifészekben is követ

tojó kőkakukk.

Sorvadt ínyű,

metszőfog-hegyes

barázdakövek: a Juss

meglódult emlékművei.

Kőkenyér,

kőderékalj.

Patakágy-világ.

Hagyd abba, Dávid,

nem vagyunk góliátok!

Annyit jártunk mezítláb köveken,

hogy még a hetedízigleni unokák

sem lesznek lúdtalpúak.

A ló s az eb beledöglenék,

az ember beleszokik.

De mi az ég haragjáért kell

még most is ezt a bestelen követ,

szinte élete árán, ide cipelnie!

Inkább az egészségével törődne.

Kész a ház, az unokákat is

kiszolgálja. Miért, kinek?

Nem volt elég a kőből? Piramist,

kőhegyet, kőeget rakhatna isten

abból amit eddigelé

kapa alól,

kasza elől,

eke alól,

kerék elől,

árokmartról,

patakágyból

rakásba, szekérbe dobált,

saroglyára emelt!

Rám néz drótkeretes szemüvege fölött.

Kész a válasz, de még körül-

simítja mosolyával, mint a

pallér az alkalmas követ,

mielőtt helyére illesztené:

– Sándor, Sándor… – Leül a kőre,

sajgó csontjait pihenteti.

Jó ülés esik rajta. – Egyszer

ha ki majd épít,

megköszöni.

Csont és bőr.

Kirojtosodott idegek.

Nyílt áramkörök.

Koponyásodó fej.

Csiszolt idő.

Szemgödre barlangjaiban

Prométheusz csintalan unokái

ugrándoznak a lopott tűz körül.

Tücsök cirpel, pillangó szállong

a szemöldök alig-kapaszkodó

bokrai közt. Délutánok nyugalma

honol a homlokon.

De bennebb, a láthatatlanban,

sasra vár türelmetlenül

a megkötözött: kéj a kín.

Vér kering már a láncban.

Zene a csörrenés.

Amputáció lenne a szabadulás.

A ló s az eb beledöglenék,

az ember beleszokik.

1952–68