II. fölidéző

Emlékszel-é a kis titkárra, – azóta elvitte a rák –, hogy volt annyi energiája! – Magunk közt úgy hívtuk: plakát –. Ott volt mindenütt, ahol kellett, lótott-futott és agitált, csak úgy röpült vállán a vedlett és agyonmosott dokk-kabát. Vitte a két nagy gumicsizma, nem is hordott más lábbelit, rótta útjait egyhuzamba sokszor reggeltől reggelig. Egy jó szél elfújhatta volna a sovány lelki-mindenest, nem is értem, miből volt gyúrva az a törékeny, gyönge test. Emberből volt, tetőtől talpig, szegényemberből; valahol Moldovában kubikolt addig, úgy hívták – hogy is? –: Petrisor. Szeretnék most valami szépet fölemlíteni róla, de csupa köznapi semmiségek jutnak az ember eszibe. Csupa olyasmi, ami pár száz embernek emlékezetes, ami minden hasonlításnál, észre sem veszed, mérce lesz. Egyszer mégis gyalázat érte, nagy zűr támadt a telepen: kiszálltak, s jött a felesége; ember volt ő is, istenem.