Intermezzó a sugárúton

Egyszer egy fényes sugárúton mentem egy kicsit spiccesen, suhogtatták az ostorlámpák fénycsapóik a flaszteren. Éjfél után volt, magam voltam, néztem a négyes lámpasort, olykor egy-egy portyázó taxi csábosan mellém lassított. Tovább engedtem, mint egy herceg: „a lámpáimat nem hagyom!” És beszélgetni kezdtem velük, hol hangosan, hol szótlanul. Becéztem őket, simogattam, és káromkodtam is nekik, s éreztem, hogy a szemem lassan forróvá homályosodik. – A barátomat megettétek, mikor a csille leszakadt! – Jött, hogy fényestől kitekerjem finoman ívelt nyakukat. Megbillent a járda alattam, hirtelen megalvadt a fény, kivágódott a barakkajtó, s az ajtóban ott álltam én, halálra váltan és mögöttem ott álltak mind a többiek, félöltözötten, szál gatyában, mint mikor híre érkezett. Fordult velem egyet a járda, s a bulvár, mint egy nagy tutaj, hánykolódva küzdött az emlék fölcsapó hullámaival. S járni kezdtem a lakodalmast, kegyetlen lámpáim alatt, jártam, míg jött a józanító, a lámpaoltó virradat.