I. fölidéző

Emlékszel-é a parasztokra, kik a szemétben guberáltak, üres konzervesdobozokba gyűjtögették, amit találtak. – Fölkerül a ház körül minden, a skatulyákba magokat, ezt-azt… Ingyen van ez, tisztára ingyen, ingyen egyebet úgyse kaphatsz. Hordták zsákszámra, amit leltek, – szombatonkint szekér jött értük. – Ezt a fél zsák gipszet, cementet… Épít a sógor… ugye értjük. Voltak, kik úgy kivakaróztak, hogy házat raktak, gangos házat, lenéztek minket pazarlókat, miközben félrumot potyáztak. Lenéztük persze mi is őket, hányszor csattant ökölbe, vérbe, ha tréfáinkon feldühödtek, a falu-város ellentéte. S mégis, ahogy teltek az évek s a két szikla közt nőtt a gátunk, mi is egyszerre, észrevétlen, mint az a két part, eggyé váltunk. Mint ahogy a cement is egyre magasabb hőt termelve köt meg, össze minket már mindörökre lakodalmak és torok kötnek.