Rajz és tánc

Aztán mindjárt az első nyáron megjött a vidám cigánytábor. Nem messze tőlünk sátrat vertek, megszállták lenn a füzes berket, egész álló nap cigánykodtak s istentelenül loptak, loptak: lába kelt itt mindennek, fogni kellett, amíg száradt a holmi; vén cigánynék és korán-löttyedt cigánymenyecskék ténferegtek, nyomukban meg seregnyi csurdé, csillogó szemű koszos purdé. Hogy miből éltek, ma se tudnám, mert munkára csak nagyon ritkán s csak immel-ámmal vetemedtek: lábast foldoztak, gyékényt vertek, de kinek kellett az efféle, kinek volt gondja itt edényre. Üllőik is csak tessék-lássék pengetgették, inkább csak játék, szórakozás volt az, mint munka nem kellett patkó a lovunkra, se cigányszeg, a kotrógépek csikorgó lánctalpakon léptek, s az autók s a traktorok száza az sem szorult cigánykovácsra. Csupán az egy jövendőmondás, no meg az öreg kancsi prímás, ez volt a tőkéje a bolynak és persze, amit hozzáloptak. Kártyát hánytak, tenyérből, borból jövendöltek a csillagokból. Kiváltképp egy csuparánc vénség értette jól a mesterségét; volt is hozzá egy nagy kék gyöngye – hindu ősöktől örökölte –; egy érintése öt lejt kóstált, ezért még csak sejthette sorsát az illető, de harmadszorra tisztán állott előtte sorsa: sok pénz, szépasszony, siker; s persze gyógyulás várt a betegesre. És volt egy gyönyörű cigánylány, ha van nőben, az volt a sátán: a füzek alatt estelente vetkőzött izzó meztelenre, míg a többi s velük a vajda a tűz körül a táncot rakta.