Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott eszembe, mikor legelőször megláttam az üresen maradt folyómedret a tavaly őszön. Olyan kietlen tátongott a két part között a holtmeder, értelmetlenül és kifosztva, mint egy királyi sírverem. Mint valami őshüllő-csontok meredeztek a nagy kövek, köztük nyálkás erecske csorgott, hol meg-megállt, hol eleredt. És a hajdani büszke fűzfák félig kimosott gyökere, parthosszában, kolduló bénák elszáradt ujjú tenyere; fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt fillér-nagyságú levelet reszketegen; ha jön a harmat, ez a kincsük is elpereg. És a part is ijesztő-vénen éppen csak tartotta magát, nyugdíjasok döbbenetével nézett a szomszéd partra át. Évezredekig csak a munka, a helytállás volt élete; csak állt és révedt, mint ki tudja, hogy itt már nincs mit tennie. És csend volt, csend, mint hogyha minden gyászolna, néma volt a völgy, mint hogyha a folyóval innen magát a morajló Időt vittük volna el, és zajunkkal elvittük volna a Teret; ami maradt, csak alkalmatlan és ittfelejtett díszletek. Nincs a völgynek dimenziója átlényegült, csak fogalom; mutató nélkül járó óra, időtlen, lapos nyugalom. Minden erő, tudás, tehetség, robaj, zsivaj, bú s örömök, amikről most szólni szeretnék, a gátban van s a gát mögött. Lármáinkat diszkrét neszekké bontják a testvér turbinák, verejtékünktől – tudom – szebbé s kezesebbé vált a világ. Néztem a gátat, de csodálni sehogy se tudtam; hirtelen leverő, ölelés-utáni hangulat áradt bennem el.