Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek ereimben, nagy székesegyházak nyugalmával s hűvösével agyamban fekszem. Mióta már? Öt perce, kettő? Óceánok. Erdők. Könnyedén ring a hold-szelíd nap alumínium gömbje, kondulna, mint a harangok, ha megkoppintanám. Boldog vagyok. Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen, s a csomó szétesik. Szókratész koccint a poharával, Platón mosolyog, János maga hozza a tálban a fejét felém, inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel, mint régi barátok, angyalokat ereget a krematóriumok kéménye, hatalmas léglökésesek suhannak elébük előzékenyen; a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében, emelkedni kezd, mint a startoló rakéták, elrúgja maga alól a földet, s már fönt van, karimája elfödi előlem az angyalokat, elvágja bennem a harangszót, s én nem merem kinyitani a szemem. 1965