A XC. zsoltár
…Az embereket Te meg hagyod halni |
|
| Nem volt alkonyat, tavasztól késő |
| őszig, hogy ne zsákkal a hátán |
| láttuk volna törékeny s egyre |
| Mindig hordott, hol ezt, hol azt: |
| csalánt, répalevelet, tököt, |
| mikor minek volt szezonja. |
| Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt, |
| nagyapaszámba menő harmadikat most is még, |
| mint egy pendelyest, gyámolította. |
| Ment, ment fáradhatatlanul: kapált, |
| aratott virradattól alkonyatig |
| – még kaszált is a háborúk idején –, |
| alkonyatkor vette a zsákot és |
| újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott, |
| hogy neki mennyit kell mennie: |
| – Meghalni sincs időm, pedig már szégyen, |
| szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta |
| korcbahúzott szájjal, melyben a fogak |
| már rég csonkra vástak, mint |
| azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből |
| néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek |
| főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet |
| minden valamirevaló háznál a kapának
|
| – Nem volt nekem, istennek hála, bajom |
| soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam… |
| – Nem voltam én, jó órában legyen mondva, |
| még egy percig se soha fekvő beteg… |
| csak a lábam, s a hátam, de majd csak |
| magához szólít az Úristen egyszer – s már |
| kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult, |
| bejárta a fél határt, innen is, onnan is |
| szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök: |
| egy-két marék ez-az a máséból, talán |
| ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása |
| ezért a szégyellnivalóan hosszú |
| életért, melyből az Úristen, úgy látszik, |
| nem akarja már elszólítani. |
| Aztán egyszer csak, valahol a kilencven |
| s a száz között, lefordult válláról a zsák. |
| Nem is próbálta visszavenni, otthagyta |
| a kapuban, szólt a fiának, hogy |
| menjen a papért s a zsákot is jöttiben |
| hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely |
| mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott |
| a szomszédasszonyért és csöndesen |
| Jött is a szomszédasszony, lóhalálában, |
| rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette |
| moslékos kezét a kötényébe. |
| – Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte |
| még hetekig aztán –, amikor hallom: |
| végem van, Irma! Ezt mondta: végem van – |
| most már a könnyeit törölgette –, éppen |
| ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja |
| olyan volt, mint amikor szegény fiát, |
| a másodikat, akkor is engem kiáltott… |
| hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert |
| a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől) |
| – Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam, |
| Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve, |
| meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra. |
| – Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek |
| hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma. |
| Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge |
| lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel. |
| – A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy |
| holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve |
| az árvára-lévendő hosszú, száraz ember. |
| – Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok |
| úrvacsora nélkül az Úr színe elébe. |
| Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett |
| az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem |
| – Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem, |
| nem tudom megrágni már az Úr testét sem. |
| – Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja |
| – Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már |
| ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer |
|
| Az ösvényei még várták egy darabig, aztán |
| kezdtek lassan füvesedni. |
|
|
|