A XC. zsoltár
…Az embereket Te meg hagyod halni |
|
Nem volt alkonyat, tavasztól késő |
őszig, hogy ne zsákkal a hátán |
láttuk volna törékeny s egyre |
Mindig hordott, hol ezt, hol azt: |
csalánt, répalevelet, tököt, |
mikor minek volt szezonja. |
Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt, |
nagyapaszámba menő harmadikat most is még, |
mint egy pendelyest, gyámolította. |
Ment, ment fáradhatatlanul: kapált, |
aratott virradattól alkonyatig |
– még kaszált is a háborúk idején –, |
alkonyatkor vette a zsákot és |
újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott, |
hogy neki mennyit kell mennie: |
– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen, |
szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta |
korcbahúzott szájjal, melyben a fogak |
már rég csonkra vástak, mint |
azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből |
néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek |
főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet |
minden valamirevaló háznál a kapának
|
– Nem volt nekem, istennek hála, bajom |
soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam… |
– Nem voltam én, jó órában legyen mondva, |
még egy percig se soha fekvő beteg… |
csak a lábam, s a hátam, de majd csak |
magához szólít az Úristen egyszer – s már |
kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult, |
bejárta a fél határt, innen is, onnan is |
szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök: |
egy-két marék ez-az a máséból, talán |
ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása |
ezért a szégyellnivalóan hosszú |
életért, melyből az Úristen, úgy látszik, |
nem akarja már elszólítani. |
Aztán egyszer csak, valahol a kilencven |
s a száz között, lefordult válláról a zsák. |
Nem is próbálta visszavenni, otthagyta |
a kapuban, szólt a fiának, hogy |
menjen a papért s a zsákot is jöttiben |
hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely |
mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott |
a szomszédasszonyért és csöndesen |
Jött is a szomszédasszony, lóhalálában, |
rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette |
moslékos kezét a kötényébe. |
– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte |
még hetekig aztán –, amikor hallom: |
végem van, Irma! Ezt mondta: végem van – |
most már a könnyeit törölgette –, éppen |
ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja |
olyan volt, mint amikor szegény fiát, |
a másodikat, akkor is engem kiáltott… |
hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert |
a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől) |
– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam, |
Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve, |
meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra. |
– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek |
hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma. |
Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge |
lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel. |
– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy |
holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve |
az árvára-lévendő hosszú, száraz ember. |
– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok |
úrvacsora nélkül az Úr színe elébe. |
Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett |
az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem |
– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem, |
nem tudom megrágni már az Úr testét sem. |
– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja |
– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már |
ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer |
|
Az ösvényei még várták egy darabig, aztán |
kezdtek lassan füvesedni. |
|
|
|