Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról
| Ment a Fő utcán az alkonyatban, |
| hegyek ballagtak balján, kísérték, |
| s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal, |
| megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag. |
| Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is, |
| Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen |
| akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával |
| rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment |
| és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, |
| valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert, |
| ő is ismerte, még gyermekkorából. |
| Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta, |
| ha már az utcák úgyis váltakoznak. |
| Mosolygott az egyszerű bölcsességen, |
| és vett egy furulyát, ki is próbálta; |
| műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig, |
| majd zsebre tette a zeneszerszámot. |
| Ment tovább, vitte fülében a dalocskát; |
| az édesanyja jutott eszébe róla: |
| papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten. |
| Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba. |
| Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta, |
| hol épp a minapiban járt s ahol |
| hiába kereste a régi játszótársakat, akiket |
| a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen |
| földbe temette őket a háború?… |
| Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig |
| ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa, |
| talán az lehetne méltó emlék… |
| S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt |
| a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt |
| fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és |
| a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével |
|
|
|