Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról

Ment a Fő utcán az alkonyatban,
hegyek ballagtak balján, kísérték,
s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,
megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.
Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,
csak úgy a szakállába.
Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen
akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával
rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment
és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,
valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,
ő is ismerte, még gyermekkorából.
Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,
ha már az utcák úgyis váltakoznak.
Mosolygott az egyszerű bölcsességen,
és vett egy furulyát, ki is próbálta;
műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,
majd zsebre tette a zeneszerszámot.
Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;
az édesanyja jutott eszébe róla:
papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.
Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.
Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,
hol épp a minapiban járt s ahol
hiába kereste a régi játszótársakat, akiket
a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen
földbe temette őket a háború?…
Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig
ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,
talán az lehetne méltó emlék…
S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt
a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt
fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és
a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével
az Oszlopot.
 

1964

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]