Apokrif ének

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja. Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már, s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz, mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott. Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász- szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen, az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes, szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni, és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte, hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem, mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset. De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát. Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz. Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni, de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál, ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa, nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé, miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott a völgy vad röhejétől. Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg, vedd el súlyát a rönknek; Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is, vedd el súlyát a rönknek; Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad, vedd el súlyát a rönknek; tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért, vedd el súlyát a rönknek. Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban, mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem, nehogy meghallják imádságomat. A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult, mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt; a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis. Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért. – Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam, s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre föltaláltam a kereket. Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat, hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett. Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük, s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett. Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám. Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely, kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta- tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra. Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán és táncot járt a világ első szekere előtt. Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével. Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el. – Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –, ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva. A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni. Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került, Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem. Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a kerekeket s nem merte mutatni senkinek. Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok. Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket. Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott, de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és legurították a szikláról a szakadékba. A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott. 1966