Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy. Mosolyod illatos kenyerét tétován tördeli az emlékezés. Hol volt, hol nem volt, volt egy lány… Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz. Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, – talán még azt a zsombékot is meglelném – csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? – Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít. 1964