Rege
| Hallgatag lovasok poroszkálnak |
| valahol egy homályló erdő alján, |
| Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre. |
| Jól tudják mind, de megfordulni |
| már nincs erő. S hová is fordulnának? |
| Hány tavasz s hány nép virágzott el |
| a nyomukban, mióta jönnek! |
| Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér, |
| hogyha a szükség úgy hozná magával, |
| s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút, |
| de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie. |
| – Majd népet toboroz, történelmet teremt |
| magának ez a szép áltatás, melyet |
| jószerével magam is inkább vélek |
| álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer, |
| s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul |
| társai felé fáradtan –, falunk is valamit, |
| aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik, |
| meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban |
| éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben. |
| Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne. |
| Ujjongva hozza a sámán a tömlőt: |
| – Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott. |
| Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől |
| nem érzik már a fáradtságot. |
|
| Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie, |
| valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod. |
|
|
|