Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat! Dermedten áll a kis barackfa, mint a tőrbe csalt néz körül, dér-főkötős rózsaszín arca élettelenné merevül. Álszent képpel, égi malaszttal, egy-két föloldó sugarat hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel sereged, Uram, gazdagabb. – Ofélia, Oféliám! – kesergek, s középkor-bűzzel telnek meg a gyászoló kertek. 1965