Kikapcsolódás

Emlékezetem

végtelennek tűnő némafilm tekercse

mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit

örököltem a mítoszokig visszamenőleg,

még az ősködről is őrzök egy-két kockát.

Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a

piramisépítők, Mohács vagy a pipáját szorongatva

melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra,

a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket

sose láttam, mint gyermekkorom őszi

harmatcseppjeire a mogyoróbokrok alján, vagy

egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző

lesötétített falusi szobára.

Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik

kockájához olykor hangokat próbálgatok.

1965

Álmodó

Várost álmodtam ide én;

fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;

fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.

És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen

tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,

van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,

naponta többször ehetem.

Mi kell még – kérdik –, nem elég?

Örülök persze – szólanék,

de csak a fejem ingatom.

Állok némán – és álmodom.

1965

Azon az estén

Azon az estén olyan volt az égbolt, mint egy

hirtelen kiürített város, melyben még a lámpákat is

égve felejtették a fejvesztett menekülők.

Pedig baljós jelek még sehol sem mutatkoztak,

csak hajnal felé kezdtek feltünedezni a szemhatáron

óvatosan az előőrsök; egy-két raj könnyű homály.

Majd a hadak is megjelentek s nyomulni kezdtek északról,

keletről, nyugatról – délnek. A Tejút ívlámpái

sorra elsötétedtek, a Göncölök, mint a kisiklott

villamosok, oldalra dőltek. Aztán sötét lett

teljesen. A felhők megszállták az eget, s kihirdették

az ostromállapotot. De nem volt már kinek. Kihirdették

a szabad rablást. Erre az addig fegyelmezett és zárt csapatok

őrült fosztogatásba kezdtek: törtek-zúztak, föltépték a

vízvezetékeket, beverték az ablakokat, kidobálták az égő

kandelábereket. A tehetetlen düh, hogy senkit se találtak,

az dolgozott bennük. Bár egy bujkáló, egy ellenálló, egy nő

vagy legalább egy csecsemő, akit falhoz kenhettek volna,

de senki. Fölhasogatták a párnákat, a dunyhákat, s aztán

napok múltán, mert nem tehettek mást, kihirdették a békét.

És most béke van. Hull a hó.

1964

Májusi kétségbeesés

Mintha szögesdrótot hullatnának

a láger-álmú sötét felhők:

szúr, sziszeg az eső, szinte ráz,

mintha árammal volna töltve,

s hurkolódik pocsolyás

utakra, fákra, tetőkre.

Hol az ég?

A törpeség mindent beborít,

s az ember olyan gyámoltalan:

ijedten szökken kapualjtól kapualjig,

akinek útja van.

Hol az ég?… Hol az ég?…

Sehol egy résnyi rés,

egy repedés

a pacsirtás kedvű messzeség

felé.

Úgy sír, sajog az ég,

hogy a föld is sír belé.

Sírnak a rügybe hervadt álmok;

sír az ázott szélben riadtan ringó

ágak hegyén az esőcsepp pattintotta bimbó,

a parkokban, a tereken

zokog a szerelem.

A kegyetlen ég

fölitta a padokról édes melegét,

és napok óta

csak ontja, csak ontja:

ömlik sűrűn a sziszegő

szögesdrót-sűrűség.

Ez lenne hát a májusi áldás,

az áldott kenyérhozó

„Ó, irtóztató, irtóztató!”

Fuldokolnak a pocsolyák,

fojtogatják a tavak.

Szennyes kedvében

folyóvá dagadt

a patak.

Sír a sár.

Állok az ablaknál,

szemem könnybe lábad,

szánom a szerelmeseket

és sajnálom nagyon

a gyümölcsfákat.

1957

A fák és a vének

1

Megvénültek, akár az őszi fák,

s nincs egy levélnyi remény

a tavaszra.

Indulnának, de az őszi fény

padon marasztja.

2

Irigy sóhajjal néznek

a sétáló után a fák,

pedig azok csak csoszognak szegények;

hány tavaszt adnának érte, ha legalább

bár egyet léphetnének.

3

Lefelé néz a fa,

s alóla egy öreg

föl a fára.

És milyen egyformán remeg

a kéz a térden

s a lehajló fa lombtalan ága.

4

– Könnyű neki – mondja a vénember –,

sohasem fáradt,

nincsen szüksége botra.

– Könnyű neki – mondja az öreg fa –,

botja is van, ha meg elfárad,

leül egy padra.

1964

Relativitás

– Megállt az idő – mondják,

akik megálltak.

– Rohan az idő – mondják,

akik rohannak.

A várakozónak: végtelen;

a rabnak: mozdulatlan;

a bölcsnek: mély;

az alkotónak: kevés;

emennek: boldog;

amannak: boldogtalan;

kecsegtető és kilátástalan,

satöbbi, satöbbi… csupa

érzelmi hozzáállás.

Einstein fölfedezése nem sokat

változtatott a közfelfogáson.

1964

Ige–idők

– Az én időmben,

– A mi időnkben:

Múltban és mában,

a jövendőben.

– Tízezer éve.

– Tízezer múlva.

Mondották, mondjuk

s mondják majd újra:

volt,

vala,

lesz,

van.

Kifogyhatatlan.

S elfér e három

igealakban.

1964

Hipotézis

Az óceánok s a tengerek valószínűleg

azért keletkeztek, hogy szemléltető-

eszközökül szolgálván, a képletbe-

foglalhatón túl – vagy innen? – valami

fölemelőt is sejtessenek az időről,

ami, bizony, a rajtunk s a természetben

alkalmazott rutinos fogásaival hovatovább

mindjobban lejáratja magát előttünk.

1964

Pillanatkép

Felhő árnyéka vonul

végig a napsütötte domboldalon,

minden más árnyékot közömbösít:

az aratók föltekintenek,

a búza ringásba kezd,

a forrás elámul,

a nyúl fölriad,

az ág moccan,

a sas megáll.

Mindenki s minden viszonyul

valamiképpen a változáshoz.

Aztán folytatódik minden

ott, ahol abbamaradt.

1964

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek…

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek

orozzák el függetlenségemet.

A mindenható kapzsi kényelem

újjászervezi idegrendszerem:

automatizál, s beépíti a vágy

egy-két célszerű transzformátorát,

s leszereli és elsorvasztja, vagy

kikapcsolja a többi vonalat.

Fénnyel áraszt, fürdet és melegít,

s redukálja bennem az emberit.

Szolgává tesz uram: a Kényelem,

bilincsbe ver, bilincse: félelem.

Mert mi lesz, hogyha a harmadik

emeletről egyszer csak megszökik

az áram, a víz, a gáz? – A vadak

szintjére hull híres színvonalad?

Villanyhuzalok, víz- és gázcsövek,

bevallom, félek tőletek,

munkálnak bennem az örök

hajótöröttet sejtető ösztönök;

le is nézlek, mint szolga az urát.

Csiholtam kovát, hasítok uránt,

kívántalak mindig, de félni nem

féltem mostanig tőled, Kényelem.

1965

A fenyő úgy látta

A fenyő úgy látta, hogy a Nap

kilendül helyéből: föl-le-föl-

lódul néhányszor, majd elszáll,

mint egy parittyakő, rést ütve

a végtelen ég falán; még hallotta,

amint recsegve-ropogva beomlik

a magasság; fölsuhant előtte a

szemközti sziklafal, mint a liftakna

oldalán az egymásba torlódó,

kivilágított emeletek;

egy madár riadt röpte,

egy bokor ijedt arca,

és valószínűtlen hosszúra nyúlt

fűszálakkal: a föld, a föld.

A döndülést már nem is hallotta.

Fekszik a maga rontotta csapáson, s a

holtak nyugalmával tűri, hogy ágait

lecsapdossák, hogy valódi nagyságát

lemérhessék a hüledező fejszések, akik

maguk sem gondolták ekkorának.

1965

Tavaszi ballada

Kígyó-idő, árulás-szagú virradat!

Dermedten áll a kis barackfa,

mint a tőrbe csalt néz körül,

dér-főkötős rózsaszín arca

élettelenné merevül.

Álszent képpel, égi malaszttal,

egy-két föloldó sugarat

hint rá a kámzsás nap: – egy szűzzel

sereged, Uram, gazdagabb.

– Ofélia, Oféliám! – kesergek,

s középkor-bűzzel

telnek meg a gyászoló kertek.

1965

Vén juh az ősz

Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb,

gyapja gubancos gizgazzal tele,

mételyes szemmel baktat

a hegyről lefele.

Hátába keni vérét az égalja;

és már senki se tudja, hogy

a sáros holdat hozza-e két kajla

szarva közt vagy a vizenyős napot.

1965

Látomás

Imbolygó hegyek jönnek,

sörényük meg-megrázzák,

minden ablakba tesznek

egy-egy remegő nyárfát.

Valaki, mint egy kalapot,

megemelint egy dombot,

s látom, amint a hold alól

kiugranak a tornyok.

1965

Mióta élek…

Mióta élek, panaszok

rengetegében járok,

sárgult siránkozások

vastag avarán taposok.

Évezredes a holt avar,

rálépek kíméletlen,

de a most hulló fölkavar,

s a lábam visszaretten,

még akkor is, ha semmiség:

kis galagonya, nyír, som;

fölfognám mindnek levelét:

az én erdőm ne sírjon.

1965

Két nyárfa közt, a dombtetőn…

Két nyárfa közt, a dombtetőn,

most búcsúzik a nap.

Nyár volna még, de reszketeg

levelek hullanak,

s az árnyékban már didereg

a sovány hegyi fű:

vadvackor ízű alkonyat

s hóharmat permetű

éjszaka jön – és nincs tovább!

Ragyoghat még a nap,

bennem már holtomig ez a

nyárölő alkonyat.

1963

Tűnődő vén juharfa

tanítgat bölcsességre:

szemfedőt sző a napra,

gonddal, hogy meg ne sértse,

s int a homálynak halkan:

készülődhet az alkony;

és a gyanútlan hajnal

jöttére földig-hajlón

sugárzik, lombja bókol,

néhány sajnálkozó szót

mormol a halott holdról,

ki nemrég rajta úr volt,

s egy-két levelet ráz a

megfojtott éjszakára.

1965

Kroki

Moccant a tenger s az ég. Egymásba csukódott

szemhéjaik kicsit megnyíltak, s a résen

álomtól fátyolosan és kábán pillantott ki a nap.

Erre várt mindenki a parton, dideregve a hajnali szélben.

Aztán, le a ruhát!

S ezért a pár percért, mert hagyta magát meglesni,

egész délelőtt kedvére simogathatta a majdnem

meztelen gyönyörű nőket

s kénytelen-kelletlen, mert nincsen rózsa tövis nélkül,

a kevésbé gyönyörű napozók pocakját.

1964

Fehér sirálypár…

Fehér sirálypár röppent a mélykék

esti égre, szárny szárny mellett, hogy

szinte egynek véltem. De szétnyíltak

odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak

alá a szelíd habokra.

Egy pillanat volt az egész, egy villanás,

És évek óta magam előtt látom azt a

finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,

melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék

esti égre.

1963

Egyszerű öröm

Öröm már az is, ha a Nap

bőkezűbb, mint a tegnapi,

egy kis langymeleg, annyi csak,

hogy az eresz jégcsapjai

fölengedjenek egy kicsit,

s meghervadjon a jégvirág,

hogy elláthass a sarokig,

csak a sarokig legalább,

s máris meglegyint a remény,

véred is enged, csörgedez,

jeget-pengető hangot ad;

ennyi kell, egy kis enyhe fény,

és amíg csöpög az eresz,

indulót vacog a fogad.

1965

Tűz és kasza

Elnéztem én sokszor a kaszám:

a vadkörtefa ágára akasztva

lógott, és lobogó tüzem magasba

kapó lángja játszott a vasán.

Fáradtan feküdtem; izmaim,

mint körülöttem a lekaszált rendek,

szinte testemről leváltan hevertek:

zsibbasztott több hetes kasza-kín.

Fülelgetett a nyáresti csönd:

róka osont, bagoly huhogott, békák

brekegtek, s kaszástűz-fényű planéták

ragyogtak hidegen odafönt.

Úgy éreztem, mintha egymagam

volnék a földön, a végtelen éjben,

és tüzem volna az egyetlen fényjel

ezen a fűszagú csillagon.

1958

Tűnődve áll a férfi

Forró galambvért hullat

harmat helyett a hajnal;

sunyít a fény a dombon,

az akác összerezzen.

Mezítláb megy a gyermek

az ösvény még didergő,

lúdbőröző porában,

vérző sarkától szeplős

lesz a behajló fűszál –

Az ösvény még a régi,

és vércseppektől rozsdás

fűszálak hajlanak be;

Jézus-vére-fű – mondják.

Tűnődve áll a férfi,

szeme az ösvényt szántja,

bizonytalanul kérdi:

az én vérem, vagy mégis a

Megváltó vére volt?

1964

Kakukk és kuvik

Kakukkolva kísért az alkony

végig a füzes folyóparton:

kakukk, kakukk, kakukk.

Mint a staféták, egymást váltva,

adtak engemet szájról szájra:

kakukk-kakukk-kakukk.

Rigótojás-kék szeplős éggel,

vállamon jó harminchat évvel,

kakukk, kakukk, kakukk.

Kihűlt tűzhelyek holtüszkéből

tűz villant minden erdőszélről;

kakukk, kakukk, kakukk.

Nikotin marta nyelvem perzselt

szalonnabőr-ízzel bizsergett;

kakukk, kakukk, kakukk.

Mély kútba hullt az alkony, már csak

bennem visszhangzik a madárhang:

kakukk, kakukk, kakukk.

Megyek a hold meszelte csöndben,

de más staféta jár előttem!

Kuvik, kuvik, kuvik.

1965

Déli árnyék

Dél van. Az árnyam csak egy lépés

s olyan áttetsző, mint egy régi,

gyermekkorból felötlő emlék;

nevet a fiam és átlépi.

Ez lennék, ez a törpe árnyék?

Megfordulok egy pillanatra,

verejtékező homlokkal nézek

a fölöttem delelő napra.

Érzem az időt, tapinthatóan,

a pillanat molekuláit;

mi eddig előttem járt, mostantól

múltammá válik,

mögém kerül és nő sötéten

bölcsőmig visszavékonyodva,

s már nem is énrám emlékeztet,

hanem valami Donkihótra.

1965

Bukolika

Kecskék bokrásznak a domboldalon,

bocskorával bajmolódik a pásztor;

lenn a műúton veszett forgalom,

az égen is gépek, nagytestű, jámbor

utasszállítók csillognak a lágy

júniusi délutánban, míg a pásztor

s a nyáj traghoszok, bacchanáliák

korába ringat e burrogó tájból:

kecsketej-illatú mediterrán

hangulat vesz körül: Mükéné, Árgosz

ösvényein jövünk a nyáj után –

s elérkezünk ehhez a délutánhoz.

1965

Rege

És – akarva, akaratlan –

űzik ismét szakadatlan…

ARANY

Hallgatag lovasok poroszkálnak

valahol egy homályló erdő alján,

dombok, hajlatok szelíd

hulláma ring utánuk.

Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre.

Jól tudják mind, de megfordulni

már nincs erő. S hová is fordulnának?

Hány tavasz s hány nép virágzott el

a nyomukban, mióta jönnek!

Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér,

hogyha a szükség úgy hozná magával,

s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút,

de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie.

– Majd népet toboroz, történelmet teremt

magának ez a szép áltatás, melyet

jószerével magam is inkább vélek

álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer,

s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul

társai felé fáradtan –, falunk is valamit,

aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik,

meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban

éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben.

Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne.

Ujjongva hozza a sámán a tömlőt:

– Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott.

Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől

nem érzik már a fáradtságot.

Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,

valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.

1965

Holtomig ismeretlen

Édesanyám emlékének

Mennyit egy maroknyi víz,

mennyit egy vonalnyi rajz

arcodból fölvillanthat;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Olykor talán a málló

faldarab nyomán sejlő

véletlen-formált arc vagy;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Máskor talán egy árnyék,

fű-, fa-, vagy virág-játék,

az is rád hasonlíthat;

holtomig ismeretlent

siratok, ha siratlak.

Földből és őszi égből,

talán fiam szeméből

naponta, minden percben;

siratlak holtomiglan,

holtomig ismeretlen.

1964

Végül

Aztán elönt mindent az óceán.

Még hallom, amint egy régi szürkület

homályából nevemen szólít Édesanyám,

míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója

nekiröppen a kicsi ház ablakának.

Aztán elönt mindent az óceán,

Napot és Holdat és csodálatos testű

hajókat ringatva hullámain.

Csak egy árva vadkörte integet még utánam

ebből a parttalanná vált világból.

1965

Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak,

szavaimmal betakarlak,

el-elnézlek, amíg alszol.

Én sohasem rád haragszom,

de kit bántsak, ha nem téged,

az én vétkem, a te vétked,

mert akarva, akaratlan,

halálom hordod magadban,

s a fiammal, akit szültél,

halálom részese lettél,

és történhet már akármi

történhető, e világi,

oldhatatlanul köt hozzád

e magasztos bizonyosság,

világrészek, galaktikák

távolából is mindig rád

emlékeztet ez a vétked.

Kit szeressek, ha nem téged.

1965

Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az őszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

1964

Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy.

Mosolyod illatos kenyerét tétován

tördeli az emlékezés.

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány…

Hiába próbálok neveket

illeszteni a mosolyodhoz.

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos

eperfára emlékszem,

s hogy jött a csorda.

Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! –

húzott rá a napszítta pásztor.

És Rigó unottan tovább kolompolt.

Hangoltak a békák a libaúsztatóban;

holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen.

Zizegett a nád.

Mindenre emlékszem, úgy-ahogy,

– talán még azt a zsombékot is meglelném –

csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem.

Vagy nem is voltál más,

csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly,

mely minden nyári alkonyatkor

a langyos szellővel s a füst illatával

meg-megkísérti emlékezetem? –

Néha már-már látlak, érzem, amint hajad

ujjaim közé omlik, mint akkor.

De hiába, valami mindig eloroz előlem,

és alkonyatból alkonyatba menekít.

1964

Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,

ha minden kötél szakad, vagy ha

csak éppen összezördülünk valamiért?

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,

akik féltek néven nevezni istenüket.

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,

egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből

s az ő dicsőségére élek e földön;

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás

motorjával agyamban, szívemben végzem

ember voltommal járó kötelességemet,

és örömeim között is szótlanul ahhoz a

legfőbb megtartóhoz imádkozom.

1965

Apokrif ének

Valamikor az idők kezdetén kiültem egy este a

csillagok alá. Odabenn, a még félig barlang szálláson

lefekvéshez készülődött a nemzetség apraja, nagyja.

Veszekedtek most is, mint rendszerint, őszre járt már,

s mindegyik közelebb szeretett volna férkőzni a tűzhöz,

mivel az egyre növekvő bolynak mind kevesebb takaró jutott.

Se bőr, se hús, untuk már a sok gyökeret, s a vadász-

szerencse sem akart ránk mosolyogni, olykor

kétszer tíznapi járóföldről is üres kézzel tértek meg

legjobb vadászaink. Meg aztán sok volt a magatehetetlen,

az öreg s a gyermek, sok a vadra-képtelen nő, meg ott

voltam én is, a gyönge s gyámoltalan, ki nem bírtam a

gyaloglást s a vért; kiugrott kezemből az íj, s a bunkóval

olyan sután kalimpáltam, hogy a pókhasú porontyok is

miatta kiröhögtek. Csak az édesanyám kedvéért nem vertek

ki maguk közül. Tisztelték őt nagyon, szép volt és eszes,

szavára még Bölénytekintetű is megjuhászodott, pedig

ő volt a legerősebb és utált engem, mert jóformán beszélni

sem tudott, s rajtacsípett, amint egyszer éppen őt utánoztam

az asszonyok mulattatására. Sajog még most is a vállam, ha

rágondolok, fölkapott, mint a sas a nyulat, szét akart tépni,

és szét is tépett volna, ha nincsen ott édesanyám, azóta

üldöz, belém rúg, ha teheti, még a Sámánt is megkörnyékezte,

hol egy nyúllal, hol egy őzcombbal, hogy az áldozna föl engem,

mert én vagyok a Rossz, aki miatt kerüli a szerencse a törzset.

De a Sámán is szeret, megosztja velem az értem kapott

finom falatokat. Csodát vár tőlem, nagy csodát.

Bölcs ember a Sámán, de gyáva és nagyétkű, s félek, ha

egyszer megszorítják, mégiscsak föláldoz.

Ezekre gondolva ültem az őszi csillagok alatt, s már a

gondolatától is belém nyilallt, hogy holnap nekem kell

majd a völgyből felcipelnem azt a hatalmas villámdöntötte

rönköt. „Majd segítenek a porontyok – röhögött

Bölénytekintetű, mikor látta, hogy a határozattól

elfehéredem. – Vagy beledöglesz, hö-hö-hö, vagy jöjj vadászni,

de ingyen ne zabálj, hö-hö-hö.” Csak legalább az a

vadtulok megvolna még, de fölfordult az utóbbi hurcolkodásnál,

ma ettük meg a végét. Úgy megpakolta az a kegyetlen, hogy

hasa földig hajlott, mozdulni se tudott, két szeme, mint

két fehér telehold fordult égnek, bődült egyet és

összeesett, s akkor ő, hogy erejét fitogtassa,

nyakába vette terhestől s úgy hozta föl a szállás elé,

miközben fogával föltépte nyakát és kiitta vérét

mind egy cseppig. „Hö-hö-hö, hö-hö-hö” – visszhangzott

a völgy vad röhejétől.

Ó, szelíd hold, te anyám-arcú, segíts meg,

vedd el súlyát a rönknek;

Te, aki ki tudod világítani a legsötétebb éjszakát is,

vedd el súlyát a rönknek;

Te, akinek, mint mondják, tengereken is van hatalmad,

vedd el súlyát a rönknek;

tedd meg a csodát vélem, amit a sámán is ígért,

vedd el súlyát a rönknek.

Így könyörögtem suttogva a holdhoz, inkább magamban,

mint hangosan, mert odabent már elült a zaj, s féltem,

nehogy meghallják imádságomat.

A hold csak ment, ment, az égi lejtőn, gurult,

mint az a nagy kerek kő, mellyel játszani szoktunk

lenn a patak mellett, és vitt, vitt egy hosszúkás felhőt;

a rönköt vitte, úgy láttam legalábbis.

Kivert a veríték, szívem torkomban vert, éreztem

a csodát, a csodát, melyet a Sámán ígért.

– Megfázol fiacskám, gyere be – terített egy bőrt

szelíden a vállamra anyám. Hozzábújtam és zokogtam,

s már nem is tudom, hogyan aludtam el, de reggelre

föltaláltam a kereket.

Rohantam a Sámánhoz s elmondtam látomásomat,

hitetlenkedve mormogott valamit a szakállába

és elzavart, mivelhogy éppen reggelizett.

Szaladtam le a patak mellé, hol agyagból

kerekeket formáltam, pálcikából tengelyt közéjük,

s már minden gyermek engem utánozva ott serénykedett.

Híre ment találmányomnak s hogy azzal akarom

felhozni a rönköt. Kiröhögtek. Még szerencse, hogy

Bölénytekintetű a férfiak javával már virradat

előtt vadra ment. Csak a gyermekek csodáltak, s lelkesedtek

köröttem nagy zsivajjal, és egyedül csak az öreg

Ügyeskezű vett pártfogásába, no meg Édesanyám.

Neki is látott Ügyeskezű, s mire tizedszer jött fel a

hold, készen állt a két hatalmas kerék s a tengely,

kis agyag taligám óriás mása. Rákötöztük a rönköt, és

nem maradt tenyérnyi szabad hely se már rajta, húzta-

tolta a törzs minden otthon-maradtja, fordultak a

behemót kerekek, s kúszni kezdett a rönk föl a dombra.

Micsoda öröm volt! Ott mentünk a két keréknyom között

kézen fogva Édesanyámmal, a hold meg a mi nyomunkban

mosolygott féltőn és szelíden. Rikoltott a Sámán

és táncot járt a világ első szekere előtt.

Így értünk föl a szállás elé, hol éppen a zsákmányt

rakták le a fáradt vadászok, legelöl Bölénytekintetű

vérző fejjel és mogorván, ráförmedt a Sámánra, leintette

a népet, engem keresett vérben úszó tekintetével.

Anyámba kellett kapaszkodnom, úgy elgyöngültem, mintha

Bölénytekintetű ereje szállt volna belőlem el.

– Hát ezért üldöz a balszerencse – mutatott a szekérre –,

ezért ugrott meg a vadkan is agyarát fejembe szántva.

A Rosszal fújtok egy követ… – Dadogott, hörgött, üvöltözött

és verte, verte a mellét irtóztatóan, hogy visszhangzott

tőle a völgy. De a szekérhez nem mert közeledni.

Így hamvadt el a dicsőségem, mert aztán mind rosszabb

s rosszabb lett sorunk, már négyszer tíznapi járóföldről is

üres kézzel tértek meg a vadászok. A Sámán került,

Bölénytekintetű mind durvább tréfákat űzött velem.

Mindenfélét kezdtek suttogni rólam. Csak a gyermekek

csodáltak továbbra is s rajongtak értem, ha felnőttek

nem voltak közelünkben. Ügyeskezű elrejtette a

kerekeket s nem merte mutatni senkinek.

Aztán meghalt anyám, s a többit már tudhatjátok.

Bölénytekintetű megtalálta az eldugott kerekeket.

Mindenki ellenem volt már. A Sámán buzgón föláldozott,

de előbb az egyik kerékkel apróra törték minden

csontomat, a másikra meg rákötözték Ügyeskezűt és

legurították a szikláról a szakadékba.

A hold, beszélik, álló hónapig nem mutatkozott.

1966

Epilógus egy balladához

Két öreg anyóka, talpig feketébe,

Mennek az ösvényen, talpig feketébe.

Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.

Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.

Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.

Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.

Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.

Hitte volna-é ezt emberi keresztény:

Olyan szófogadó drága jó legény volt.

Olyan szófogadó drága jó leány volt.

Megrontotta szegényt a te rossz leányod.

Megrontotta szegényt a te ördög fiad.

Már az unokám is legényszámba menne.

Már az unokám is férjhez készülődne.

Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.

Pihegve fújják ki magukat a sírnál.

Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,

Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.

Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.

Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.

Húsz esztendő óta várják s tán halálig,

Mikor ad igazat egyiknek a másik.

1965

Legenda Brâncuşi Végtelen-oszlopáról

Ment a Fő utcán az alkonyatban,

hegyek ballagtak balján, kísérték,

s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal,

megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag.

Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is,

csak úgy a szakállába.

Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen

akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával

rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment

és furulyált. Mindig ugyanazt fújta,

valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert,

ő is ismerte, még gyermekkorából.

Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta,

ha már az utcák úgyis váltakoznak.

Mosolygott az egyszerű bölcsességen,

és vett egy furulyát, ki is próbálta;

műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig,

majd zsebre tette a zeneszerszámot.

Ment tovább, vitte fülében a dalocskát;

az édesanyja jutott eszébe róla:

papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten.

Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba.

Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta,

hol épp a minapiban járt s ahol

hiába kereste a régi játszótársakat, akiket

a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen

földbe temette őket a háború?…

Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig

ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa,

talán az lehetne méltó emlék…

S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt

a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt

fölkapta fejét – a hegyek és hátrább hőköltek –, és

a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével

az Oszlopot.

1964

Az asztal és a székek

Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,

valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy

kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer

ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-

alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,

s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő

emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami

megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-

üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy

együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,

de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl

partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

1964

Húros és ütőhangszerekre

Bartók Béla emlékének

Dob

dadog.

Dobok.

Nyűtt

hegedű

vonyít.

Tört,

szaggatott

dallamok

közt

keserű fohász

tétováz:

Erdő sűrűjéből

csillag magasába

ágazott fának

ága roppanása.

Tánc.

Zöld füvön

tűzözön.

Lánc.

Eszterlánc.

Meteorzuhanás.

Elektronrobogás.

Örvény.

Törvény.

Rend.

Szarvasok futása,

gerlicék búgása.

Csend.

Nyers fából a hegedű,

él a dob kutyája.

Rügyezik a hegedű.

Dér jön a kutyára.

1963

Pantomim

– A fasizmus életben maradt áldozatainak –

Belép a férfi az előszobába,

az ajtót kulcsra zárja.

Kettőt se lép:

Kop, kop, kop.

„Mintha kopogást hallanék.”

Megfordul. Kitekint.

Senki sincs odakint.

„Hallucinálok?”

Becsukja a kémlelő-rácsot.

Csóválja a fejét.

Kop, kop, kop.

Akárcsak az elébb.

Megfordul. Kitekint.

Senki sincs odakint.

Kilép.

„Ki lehet,

csak nem a szellemek?”

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak macskanyávogás.

Belép s az ajtót kulcsra zárja,

és vetkőzni kezd dudorászva.

„Akkor gyere, mikor mondom,

csizmád sarka ne kopogjon.”

Kop, kop, kop.

„Mi ez?

Ki az?”

Kinéz.

S kezdődik újra az egész.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak a nyávogás

elhaló visszhangja: sicc!

Sicc! Sicc! Sicc!

Fehér, akár a fal.

„Csak nincs valami baj?

az eszem…

a szívem…

Úgy megszárad bennem a szű,

mint mezőben ősszel a fű…”

Legyint.

Tovább vetkőzik.

S megint:

Kop, kop, kop.

Dermedten áll.

Nyakában még a sál

és félig még rajta a nagykabát.

Kop, kop, kop.

Mint aki elszánja magát:

„lesz, ami lesz!”

az ajtónak ugrik, de csak

kiles.

Szíve torkában, lélegzet-fojtva

a kilincset lenyomja,

és mellét a sötétnek vetve

úgy áll be az ajtókeretbe,

mint a mártírok a filmen.

Odakint senki sincsen.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

„Pattogó indulók, parancsszavak,

szögesdrót – barakk.”

Áll, mint a feszület, olyanformán,

két keze a két ajtófélfán;

aztán, mint a fogoly,

magasba tartott kézzel,

majd átkulcsolja tarkóját

s letérdel.

A lépcsőház üres.

Kong.

Kísérteties.

Senki és semmi más,

csak újabb macskanyávogás.

Betámolyog.

Az ajtót kulcsra zárja.

Remeg, akár a nyárfa.

Kop, kop, kop.

Nézi a karikára-fűzött kulcscsomót:

ing-leng a zárban.

Nézi halálra-váltan.

Nézi megalázottan.

Kipróbálja és koppan:

Kop, kop, kop.

1964

Füst

Füst jelzi már messziről, az emberlakta

helyet Prométheusz törvénybe ütköző tette óta.

Mióta melegszik, süt-főz, föléget, fölperzsel

s elhamvaszt a föld lakója, mióta füstöl

az emberi történelem.

Esti tüzek könnyű-kék füstje,

dúlások, máglyák, krematóriumok füstje

pácolta – otthonossá? – fölöttünk a napot-,

holdat-, csillagokat-tartó boltozatot.

Cigarettázva ülök a dombon, a völgyből most

áttetsző vacsorafüst ágaskodik

a majdnem-vízszintes napsugarak fölé;

de íz- és illat-emlékezetemet agyvelők

elviselhetetlen füstje ingerli.

Könyvet égetnek valahol?

1965

Húsvéti bárány

Adalék Picasso-képekhez

Én láttam meg először.

Három lába és két feje volt.

Ilyet még az öregek se láttak-

hallottak addig.

Odagyűltek a szomszédok, az utca, a falu,

még a környékről is jöttek csodájára.

Borzadva néztük, mint nyalja az anya

a szörnyeteget.

Háború volt és húsvét vasárnapja.

– Isten ujja! – zokogott föl egy vénasszony,

vele sírtak mind az asszonyok. Komoran

néztek maguk elé a férfiak. Tanakodtak,

s elzavarták a kisebbeket.

– Maga a Bűn, a bűnös Világ! – sikoltotta

újra az öregasszony s vele a többiek.

Tanácstalanul álltak a férfiak.

– Megdöglik ez, még föl se tud állni.

– Meg kellene ölni, hogy ne kínlódjon.

De erre senki se vállalkozott.

– A sok ártatlan vér, a sok ártatlan vér. Isten

mutatta föl magát. Egyfiát. A Bárány Ünnepén.

– Mit bőgtök! – mordult valaki az asszonyokra.

Az anya meg csak nyalta, nyalta szelíden

szörnyetegét. A szülés utáni anyák fáradt-

boldog tekintetével emelte olykor a körülállókra

homályos szemét, majd vonaglott egyet s a

méhlepényt is kilökte magából

annak rendje és módja szerint.

– Tünemény ez, én mondom, tünemény.

– Múzeumba való, annyi bizonyos.

– Jó pénzt kaphatsz még érte, öcskös. – Erre

valaki olyat mondott, hogy még az asszonyok is

elhallgattak egy pillanatra.

– Föl akar állni.

– Az állatorvost kellene…

– Az állatorvos is katona.

Nem állt föl. Megdöglött nemsokára.

Eltemettük, megkönnyebbülten.

Beszéltek róla egész nyáron. Egyszer még

egy illető exhumálni is akarta. Aztán

elfelejtettük. Lassan a természet

furcsaságai közé soroltuk, anélkül hogy

őszintén annak hittük volna. Csak később

tudtam meg, hogy az idő tájt hatlábú

mének, bikák tenyésztek, kétfejű, négyszemű

sok-szemű asszonyok zokogtak szerte Európában, s hogy

Japánban még ma is szörnyülködve emlékeznek a

húsvéti bárányra, pedig az ottvaló népek, tudtommal,

nem is mind keresztények.

1965

Barbár szonettek

1

Dühöng a kán, tajtékzik, tombol:

álló hónapja már,

hogy dacol vele a szemközti dombon

az a maroknyi vár.

Hiába a kínai ágyúk, az ostromgépek,

hiába hordta

a vár köré a környéket,

– mindent, ami csak mozdítható volt – a horda:

tartja magát a vár.

– Kurgán! – üvölt a kán

s két lábra állítja lovát.

Meglódul a mező: a horda

hullámot vet, egymásba-rontva,

ember emberre hág:

2

gerinc reccsen, végtagok csavarodnak,

vesék, májak kenődnek, herék morzsolódnak

apokaliptikus üvöltéssé, hogy a

táborhoz szegődött kutyák szűkölve menekülnek;

velő loccsan, kifordult szemgolyók

rángatóznak ideg-zsinórjaikon …

Aztán csak hörgés, hörrögés – döglődő orkán –,

és kész a kurgán.

A kán

végigvág a lován

s fölrugtat.

Ó, boldog koponyák, gerincek,

herék és szemgolyók, akiknek

az a kegyelem juthat,

3

hogy a gyönyörű mén

taposson szét!

De csönd! A kán

fölért.

Unottan körbenéz.

Legyint.

Mint akit már nem is érdekli az egész.

Körben táncoltatja a mént,

majd a húshegyről leléptet,

s az ugró cselédek

képébe vágja

hétágú ostorát;

megveregeti lova tomporát

és belerúg a sátra előtt gubbasztó sámánba.

1964

Egy tizenhat éves fiú halálára

Jaj, jaj, jaj!

Sírhatunk több ezer év előtti állapotunkba

visszahullva, ruhánkat megszaggatva;

üvölthetünk a fájdalomtól, mint a vadak,

szűkölhetünk, vinnyoghatunk, mint a vadak, pedig

a világot el tudnók pusztítani, nagyképűségünkben,

józanul, emberi formánk birtokában,

a világot el tudnók pusztítani.

Motyoghatjuk, ha már zokogni sincs erőnk,

a könnyeit maszatoló magára-maradt gyermek

tehetetlenségével hajtogathatjuk nagyképű

szavainkat, hogy a világot el tudnók, a világot

egyetlen gombnyomással el tudnók pusztítani,

de azt, akinek vérét gennyé rohasztja,

akinek vérét gennyé rohasztotta a rák …

Jaj, jaj, jaj!

Miféle törvény? Miféle törvény?

Pára futja el a mikroszkópokat.

1965

A XC. zsoltár

…Az embereket Te meg hagyod halni

Nem volt alkonyat, tavasztól késő

őszig, hogy ne zsákkal a hátán

láttuk volna törékeny s egyre

töpörödő alakját.

Mindig hordott, hol ezt, hol azt:

csalánt, répalevelet, tököt,

mikor minek volt szezonja.

Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,

nagyapaszámba menő harmadikat most is még,

mint egy pendelyest, gyámolította.

Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,

aratott virradattól alkonyatig

– még kaszált is a háborúk idején –,

alkonyatkor vette a zsákot és

újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,

hogy neki mennyit kell mennie:

– Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,

szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta

korcbahúzott szájjal, melyben a fogak

már rég csonkra vástak, mint

azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből

néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek

főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet

minden valamirevaló háznál a kapának

ismer a gyermek is.

– Nem volt nekem, istennek hála, bajom

soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…

– Nem voltam én, jó órában legyen mondva,

még egy percig se soha fekvő beteg…

csak a lábam, s a hátam, de majd csak

magához szólít az Úristen egyszer – s már

kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,

bejárta a fél határt, innen is, onnan is

szedegetve. Ezek a jóleső kisbűnök:

egy-két marék ez-az a máséból, talán

ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása

ezért a szégyellnivalóan hosszú

életért, melyből az Úristen, úgy látszik,

nem akarja már elszólítani.

Aztán egyszer csak, valahol a kilencven

s a száz között, lefordult válláról a zsák.

Nem is próbálta visszavenni, otthagyta

a kapuban, szólt a fiának, hogy

menjen a papért s a zsákot is jöttiben

hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely

mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott

a szomszédasszonyért és csöndesen

sírdogálva lefeküdt.

Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,

rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette

moslékos kezét a kötényébe.

– Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte

még hetekig aztán –, amikor hallom:

végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –

most már a könnyeit törölgette –, éppen

ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja

olyan volt, mint amikor szegény fiát,

a másodikat, akkor is engem kiáltott…

hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert

a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)

– Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,

hogy igazat kiáltott.

Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,

meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.

– Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek

hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.

Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge

lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.

– A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy

holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve

az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.

– Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok

úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.

Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett

az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem

akart lemenni a torkán.

– Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,

nem tudom megrágni már az Úr testét sem.

– Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja

ez egyszer az Isten.

– Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már

ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer

lánykorában.

Az ösvényei még várták egy darabig, aztán

kezdtek lassan füvesedni.

1965

Esti kép

Kiszalad a gyermek,

odabent

anyját veri az apja.

Befogja fülét, hogy

ne hallja a rettenetet.

Futna ki a világból,

de a sötétség

visszakergeti zokogni a

gyönge-világú

ablak alá, hol

egy vergődő éjjelilepke

láttára lassan

csillapul zokogása.

1965

Teraszon

A szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

– Oázis ez a málnaszörp.

A város izzó katlan.

– Jeget, kisasszony, ha lehet.

– Dupla jég, dupla fagylalt.

– Dög egy meleg.

– A négerek

ettől kapják az agybajt.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

„Mit ért, mit ért a szerelem,

ha magamra maradtam?”

– Michelangelo,

– Beethoven,

– Bartók,

– Piaf,

– Egy Kafka,

– Micsoda csatár, öregem,

egytest véle a labda…

„Mit ért, mit ért a szerelem…”

– Ahogy a hangból kiveszem,

jó teste van a nőnek.

– Egy jó zápor, az kéne most.

„a szerelem, a szerelem…”

– A nyavalya kitörhet.

– Figyeld a nyamvadt szivarost.

– Frizsiderbe a Földet!

– Csak összeálltak csöndbe, mint

a lovak a melegben.

– Tavaly egy másikkal futott.

– A Sartre-ot megszereztem.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan:

„Mit ért, mit ért a szerelem,

ha magamra maradtam?”

– Zárjátok el a kornyikát,

szóljatok, hagyja abba.

– Nézd, hogy vájja az orrlikát

s a körmit szagolgatja.

– He-he-he.

– Node, bumm neki.

– Esküszöm, isteni voltál.

– Van isten, végre leveszi.

– Akár egy új Paganini.

– De volt egy mészáros Tordán.

„A szerelem, a szerelem…”

– Brigitte és Mastroianni.

– A nő teljesen meztelen.

– Meztelen kéne járni.

A szalag, a szalag végtelen,

a szalag fáradhatatlan.

– Az értelem, az értelem…

– Egy büdös vasat se kaptam.

– Megfordítja a nyomorult.

– Egy jó zápor, egy jó eső,

– Kár a palinak ez a nő.

– Esküszöm, vak az isten.

– Császár most, nagy a tartalék,

öt évet ült a sitten.

„Magányos éjszakáimon…”

– Kisasszony, még egy szörpöt.

„Magányos éjszakáimon…”

– Mi van ma?

– Csütörtök.

– Egy jó zápor, egy jó zuhé.

– Fogd ezt a szalmaszálat.

– Egy jó zápor, egy jó zuhé.

– Nincs még egy ilyen állat.

„Non ho l’età…” – No végre, hogy

valami rendes szám jő.

– Lassabban, csak ne háborogj.

– A kicsike titkárnő.

– Egy más bolygó, mely hűthető,

kondicionált Nappal.

– Fiat vagy Trabant, egyre megy.

– Foglalt, kérem, az asztal.

„Non ho l’età non ho l’età…”

– De hát mikor, ha most nem!

– Szevasztok, dupla szörpöm volt,

a magamét fizettem.

1965

Kikapcsolódás

Távoli harangszót érzek

ereimben,

nagy székesegyházak nyugalmával

s hűvösével agyamban

fekszem.

Mióta már?

Öt perce, kettő?

Óceánok. Erdők.

Könnyedén ring a hold-szelíd nap

alumínium gömbje,

kondulna, mint a harangok,

ha megkoppintanám.

Boldog vagyok.

Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen,

s a csomó szétesik.

Szókratész koccint a poharával,

Platón mosolyog,

János maga hozza a tálban a fejét felém,

inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel,

mint régi barátok,

angyalokat ereget a krematóriumok kéménye,

hatalmas léglökésesek suhannak

elébük előzékenyen;

a gomba, melyet az imént láttam egy fa tövében,

emelkedni kezd, mint a startoló rakéták,

elrúgja maga alól a földet,

s már fönt van, karimája elfödi

előlem az angyalokat,

elvágja bennem a harangszót,

s én nem merem kinyitani a szemem.

1965

Poéma három hangra

Prológus

Mit tagadjam, a Halál jutott

eszembe, mikor legelőször

megláttam az üresen maradt

folyómedret a tavaly őszön.

Olyan kietlen tátongott a

két part között a holtmeder,

értelmetlenül és kifosztva,

mint egy királyi sírverem.

Mint valami őshüllő-csontok

meredeztek a nagy kövek,

köztük nyálkás erecske csorgott,

hol meg-megállt, hol eleredt.

És a hajdani büszke fűzfák

félig kimosott gyökere,

parthosszában, kolduló bénák

elszáradt ujjú tenyere;

fölfogtak egy-egy bronzra-hervadt

fillér-nagyságú levelet

reszketegen; ha jön a harmat,

ez a kincsük is elpereg.

És a part is ijesztő-vénen

éppen csak tartotta magát,

nyugdíjasok döbbenetével

nézett a szomszéd partra át.

Évezredekig csak a munka,

a helytállás volt élete;

csak állt és révedt, mint ki tudja,

hogy itt már nincs mit tennie.

És csend volt, csend, mint hogyha minden

gyászolna, néma volt a völgy,

mint hogyha a folyóval innen

magát a morajló Időt

vittük volna el, és zajunkkal

elvittük volna a Teret;

ami maradt, csak alkalmatlan

és ittfelejtett díszletek.

Nincs a völgynek dimenziója

átlényegült, csak fogalom;

mutató nélkül járó óra,

időtlen, lapos nyugalom.

Minden erő, tudás, tehetség,

robaj, zsivaj, bú s örömök,

amikről most szólni szeretnék,

a gátban van s a gát mögött.

Lármáinkat diszkrét neszekké

bontják a testvér turbinák,

verejtékünktől – tudom – szebbé

s kezesebbé vált a világ.

Néztem a gátat, de csodálni

sehogy se tudtam; hirtelen

leverő, ölelés-utáni

hangulat áradt bennem el.

Motívumok

1

Minek írnám le azt a völgyet,

völgyet eleget láttatok.

Nos, gépek voltak benne, gépek,

s amikben laktunk, barakkok.

Nem hasonlítható csatákhoz,

sem Bábelhez, sem a fáraók

telepeihez, csak unnátok

a kiagyalt hasonlatot.

Munkahely volt. Több ezer ember

kereste itt a kenyerét;

aki nem bírná képzelettel,

van róla fénykép épp elég,

és híradó is készült róla,

amit Homérosz egymaga

végzett egykor, azt most megosztja

a költő és a kamera.

2

„Két lakattal zártuk a ládát,

melyben az ünneplőruhánk volt”,

női kezek csak néha rázták

ágyunkban föl a szalmazsákot.

Zene nélkül vagy hangszóróra

mulattunk minden szombat este,

zsibbadt testünket elalvóban

asszonytest-ínség emésztette.

Takarítónő, kantinoslány

– sóvár vágyaink netovábbja –,

nélkületek dőltünk a hitvány

kigödrösödött szalmazsákra.

Rajz és tánc

Aztán mindjárt az első nyáron

megjött a vidám cigánytábor.

Nem messze tőlünk sátrat vertek,

megszállták lenn a füzes berket,

egész álló nap cigánykodtak

s istentelenül loptak, loptak:

lába kelt itt mindennek, fogni

kellett, amíg száradt a holmi;

vén cigánynék és korán-löttyedt

cigánymenyecskék ténferegtek,

nyomukban meg seregnyi csurdé,

csillogó szemű koszos purdé.

Hogy miből éltek, ma se tudnám,

mert munkára csak nagyon ritkán

s csak immel-ámmal vetemedtek:

lábast foldoztak, gyékényt vertek,

de kinek kellett az efféle,

kinek volt gondja itt edényre.

Üllőik is csak tessék-lássék

pengetgették, inkább csak játék,

szórakozás volt az, mint munka

nem kellett patkó a lovunkra,

se cigányszeg, a kotrógépek

csikorgó lánctalpakon léptek,

s az autók s a traktorok száza

az sem szorult cigánykovácsra.

Csupán az egy jövendőmondás,

no meg az öreg kancsi prímás,

ez volt a tőkéje a bolynak

és persze, amit hozzáloptak.

Kártyát hánytak, tenyérből, borból

jövendöltek a csillagokból.

Kiváltképp egy csuparánc vénség

értette jól a mesterségét;

volt is hozzá egy nagy kék gyöngye

– hindu ősöktől örökölte –;

egy érintése öt lejt kóstált,

ezért még csak sejthette sorsát

az illető, de harmadszorra

tisztán állott előtte sorsa:

sok pénz, szépasszony, siker; s persze

gyógyulás várt a betegesre.

És volt egy gyönyörű cigánylány,

ha van nőben, az volt a sátán:

a füzek alatt estelente

vetkőzött izzó meztelenre,

míg a többi s velük a vajda

a tűz körül a táncot rakta.

Cigánytánc

Lyukas a dádé nadrágja,

ki-ilátszik a gatyája.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Kilátszana hogyha volna,

nincs a dádénak gatyája.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Lyukas a dádé nadrágja

ki-ilátszik a kalánja.

Jaj, micsoda szégyen is,

jaj, micsoda szégyen is.

Szégyellje a devla, én nem,

vennék gatyát, de nincs pénzem.

Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,

jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Ha volna is, nem gatyára,

adnám inkább pálinkára.

Jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony,

jaj, ja-ja-jaj, úgy bizony.

Hívtak engem, csalogattak,

hogy szolgáljak az uraknak.

Jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.

jaj, ja-ja-ja, jaj, ja-ja.

Inkább gatya nélkül járok,

de senkinek sem szolgálok.

Ne-ne-ne-ne, nem bizony,

ne-ne-ne-ne, nem bizony.

Folytatás és szonett

A lány csak fürdött, mint egy csillag,

árnyékba úszott, majd kivillant,

s el-eltűnt a túlparton fürgén,

mint egy igazi vízitündér.

Fürdött egyet s: „jöhet a másik!”

Így ment ez késő éjszakáig,

mindaddig míg tetten nem érte

apja, bátyja és vőlegénye:

ütötték, rúgták, ahol érték,

kiátkozták a vén cigánynék,

ő csak vonaglott s fogszorítva

fúrta arcát a hűs homokba.

Félholtan hagyták ott, de másnap

kacsintott már a katonáknak.

Bizony megérdemelte volna

– s tán jobban is, mint annyi szajha,

akikhez hajdanán szonettet,

madrigált és stancákat zengtek –,

hogy őt is verssel udvarolják,

de akik a csilléket tolták,

nem konyítottak, sem a lelkes

bakák, a gáláns szonettekhez.

Szonett a cigánylányhoz

Feküdj a gyepre, barna angyal,

leterítem a köpenyem,

hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon

a fű nyoma a térdemen.

Vakítson bőröd éjszakája

s az a két sötét telehold,

fújtatók tüzes táncát járja

tenyeremben a tomporod.

Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,

piramist hordok csupa gyöngyből…

Nézd, elázik a köpenyem.

Feküdj mellém, fáraó lánya,

azt a kendőt meg, devla bánja,

már holnap reggel megveszem.

I. fölidéző

Emlékszel-é a parasztokra,

kik a szemétben guberáltak,

üres konzervesdobozokba

gyűjtögették, amit találtak.

– Fölkerül a ház körül minden,

a skatulyákba magokat, ezt-azt…

Ingyen van ez, tisztára ingyen,

ingyen egyebet úgyse kaphatsz.

Hordták zsákszámra, amit leltek,

– szombatonkint szekér jött értük. –

Ezt a fél zsák gipszet, cementet…

Épít a sógor… ugye értjük.

Voltak, kik úgy kivakaróztak,

hogy házat raktak, gangos házat,

lenéztek minket pazarlókat,

miközben félrumot potyáztak.

Lenéztük persze mi is őket,

hányszor csattant ökölbe, vérbe,

ha tréfáinkon feldühödtek,

a falu-város ellentéte.

S mégis, ahogy teltek az évek

s a két szikla közt nőtt a gátunk,

mi is egyszerre, észrevétlen,

mint az a két part, eggyé váltunk.

Mint ahogy a cement is egyre

magasabb hőt termelve köt meg,

össze minket már mindörökre

lakodalmak és torok kötnek.

Hajnali intermezzó

Hajnal volt, jaj, csoda-hajnal:

fönn a hold,

lenn a föld,

középen a hajnalcsillag

tündökölt.

– Ha akarnád, fűzfa lennék,

mindig itt a parton állnék.

– Akarom, csak most ne menj el.

– Jaj, ki az ott:

– Csak egy árnyék.

– Ha akarnád, folyó lennék.

– Gát lennék, hogy ne mehess el.

– Fűzfa leszek, folyó leszek,

csak most, csak most még eressz el.

– Nem lát senki, csak a hold lát,

meg az az egy árva csillag.

– Jaj, a hold, a holdtól félek.

– Ne félj tőle, mindjárt itthagy.

– De ne hagyjon, jaj, ne hagyjon,

ne hagyjon a hold el engem,

fűzfád leszek, folyód leszek,

csak most, most eressz el engem.

– Fűzfám vagy már, folyóm vagy már,

partod vagyok, őrző gátad,

ne félj, ne félj, csak egy árnyék,

a virágok még nem látnak.

– Ne félj, ne félj, csak a harmat.

– Takard el a teleholdat.

Intermezzó a sugárúton

Egyszer egy fényes sugárúton

mentem egy kicsit spiccesen,

suhogtatták az ostorlámpák

fénycsapóik a flaszteren.

Éjfél után volt, magam voltam,

néztem a négyes lámpasort,

olykor egy-egy portyázó taxi

csábosan mellém lassított.

Tovább engedtem, mint egy herceg:

„a lámpáimat nem hagyom!”

És beszélgetni kezdtem velük,

hol hangosan, hol szótlanul.

Becéztem őket, simogattam,

és káromkodtam is nekik,

s éreztem, hogy a szemem lassan

forróvá homályosodik.

– A barátomat megettétek,

mikor a csille leszakadt! –

Jött, hogy fényestől kitekerjem

finoman ívelt nyakukat.

Megbillent a járda alattam,

hirtelen megalvadt a fény,

kivágódott a barakkajtó,

s az ajtóban ott álltam én,

halálra váltan és mögöttem

ott álltak mind a többiek,

félöltözötten, szál gatyában,

mint mikor híre érkezett.

Fordult velem egyet a járda,

s a bulvár, mint egy nagy tutaj,

hánykolódva küzdött az emlék

fölcsapó hullámaival.

S járni kezdtem a lakodalmast,

kegyetlen lámpáim alatt,

jártam, míg jött a józanító,

a lámpaoltó virradat.

Lakodalmas

Ünnepi csizmámon

elvásott a patkó,

talpa is kilyukadt,

szára sem igen jó.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Megvénült már a menyasszony,

kitetszik a csontja is már,

feltörte a tenyeremet

a csípeje, olyan hitvány.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Annyi bánat a szívemen,

kétrét hajlott az egeken.

Ha még egyet hajlott volna,

szívem kettéhasadt volna.

De azért csak járom,

járom ezt a táncot.

Ha nem tudod járni: hallgass!

Egy nóta van: lakodalmas.

Temető kapuja sarkig ki van nyitva,

de nem megyek én oda,

nem, nem, nem oda,

nem megyek be én oda,

hanem inkább járom,

járom ezt a táncot.

Vásson el a csizmám térdig!

Kivárom a nóta végit.

II. fölidéző

Emlékszel-é a kis titkárra,

– azóta elvitte a rák –,

hogy volt annyi energiája!

– Magunk közt úgy hívtuk: plakát –.

Ott volt mindenütt, ahol kellett,

lótott-futott és agitált,

csak úgy röpült vállán a vedlett

és agyonmosott dokk-kabát.

Vitte a két nagy gumicsizma,

nem is hordott más lábbelit,

rótta útjait egyhuzamba

sokszor reggeltől reggelig.

Egy jó szél elfújhatta volna

a sovány lelki-mindenest,

nem is értem, miből volt gyúrva

az a törékeny, gyönge test.

Emberből volt, tetőtől talpig,

szegényemberből; valahol

Moldovában kubikolt addig,

úgy hívták – hogy is? –: Petrisor.

Szeretnék most valami szépet

fölemlíteni róla, de

csupa köznapi semmiségek

jutnak az ember eszibe.

Csupa olyasmi, ami pár száz

embernek emlékezetes,

ami minden hasonlításnál,

észre sem veszed, mérce lesz.

Egyszer mégis gyalázat érte,

nagy zűr támadt a telepen:

kiszálltak, s jött a felesége;

ember volt ő is, istenem.

Rum és erkölcs

– Ha ez az erkölcs, le van ejtve.

– Azt mondom én is, le van ejtve.

– Nekem az ilyen, nem erkölcsöm.

– Azt mondom én is, nem erkölcsöm.

– Ne hidd, hogy csak a rum beszél.

– Belőlem sem a rum beszél.

– De így elhúzni a nótáját!

– Azt mondom én is, a nótáját.

– Ne ölj, ez erkölcs, meg van értve.

– Azt mondom én is, meg van értve.

– Ne lopj, rendben van, ez is erkölcs.

– Azt mondom én is, ez is erkölcs.

– De lopnak, az anyját, ez erkölcs?

– Azt kérdem én is, hát ez erkölcs?

– Tiszteld, akinek tisztelet jár.

– De egy kurváért ilyen cécót!

– Azt mondom én is, ilyen cécót…

– A többi régi, nem tudom már.

– Igazad van, én sem tudom már.

– Mert könnyű, csak úgy sárt-fröcskölve.

– De milyen könnyű, sárt-fröcskölve.

– Csak kiszállni egy autóból.

– Az ám, de milyen autóból!

– Ítélkezni, testvér, nem erkölcs.

– Azt mondom én is, hogy nem erkölcs.

– A lelkét tette ki miattunk.

– A lelkét, jól mondod, miattunk.

– A keresetét hazaadta.

– Mind egy krajcárig hazaadta.

– ’z asszony nem akar idejőni.

– A naccsága nem akar jőni.

– Ő meg innen nem szabadulhat.

– Az már szent, hogy nem szabadulhat.

– Az élet, testvér, az az erkölcs.

– Igazad van, a legfőbb erkölcs.

– Megérteni, az még egy erkölcs.

– Megérteni, mekkora erkölcs.

– De nem szólt, nem szólt, még nekem se.

– Csodálkozom, hogy még neked se.

– Nem szokott ő az ő bajáról.

– Sohase szól az ő bajáról.

– Aztán mégiscsak kitudódott.

– Ilyesmi könnyen kitudódik.

– Mondtam neki, hogy rá se rántson.

– Jól mondtad, komám, rá se rántson.

– De ő gyötrődik, mint egy állat.

– Gyötrődik, mondod, mint egy állat?

– Csak lettem volna a helyében.

– Azt mondom én is, a helyében.

– Megmondtam volna a szemükbe.

– Istenesen megmondtad volna.

– Föltettem volna egy-két kérdést.

– Az már biztos, föltettél volna.

– Mert itt csak a meló az erkölcs.

– Igazad van, csak az az erkölcs.

– Nem az én göncöm, mibe jöttem.

– Az már igaz, én is úgy jöttem.

– Nem erkölcs, mit gyertyánál írtak.

– De a fenébe, sokat ittam.

– Én is éppen eleget ittam.

– Ideje volna lefeküdni.

– Azt mondom én is, lefeküdni.

Doina

Aki szeret s kikiáltja,

juttasd, Uram, szégyenfára.

Görbüljön meg minden útja,

holtában se legyen nyugta,

lidérc legyen, hazajáró,

túlvilági útonálló.

Csak énnekem kegyelmezz meg,

mert én szívemből szeretek,

oldozz föl, ha föl tudsz engem,

mert nem bírom a szívemben,

kiáltsam ki, ha nem másnak,

hát az erdei tisztásnak,

a tisztáson a forrásnak,

tudják meg a tengerek,

milyen nagyon szeretek,

s hadd tudja meg az a lány,

aki vízért odajár.

És végül

Elúszott aztán az utolsó tutaj is. Utána,

mint egy vesztét-érző óriáshal, ide-oda

csapkodott a folyó kiálló uszonyaival. Még a

sziklák közt el sem ült a tutajos éneke, amikor

lezuhantak a nyaktilók. A folyó eltűnt a kanyarban,

mint egy vonat. Vitte a belé dobált virágokat. A gát

mögött, új fejet növesztve, mint egy vérengző csuka

jött a víz. Megfordult s újra jött. Fordult és

támadt, s újra támadt, hogy döngött belé a gát.

Aztán kidöglött, fölfordult

hassal nyúlt el a szelíd napsütésben. Mi meg

siettünk a bankettre.

Epilógus

Itt könyöklök a gát korlátján,

nézem a vizet, milyen jámbor.

Hajó tülköl utasra várván,

integetnek is egy uszályról.

Turista lányok nézelődnek,

szárközépig érő nadrágban;

kamaszkoromban a mezőket

én is ilyen nadrágban jártam.

Nézik a vizet ámuldozva,

de csak a tenger vizet látják,

a hajókat s a hosszú dokkba

ringatózó sok rönköt, szálfát,

az alagútból csak a tornyot.

Egy szemüveges magyarázgat:

képleteket, számokat mormog,

és hogy ilyen s ilyen nyomásnak

milyen erő kell ellenálljon.

Így van ez jól. Ha nem röstellném,

megkérném, hogy még magyarázzon:

mi is a lényeg, ott lenn, mert én…

– Menjünk innen, de ronda szél van!

…én azt a barakk-kocsmát látom,

ahová kihajtott gallérral

rumozni jár az ifjúságom.

1965–66