Hajnaltájt, hazaballagóban

Hajnaltájt, hazaballagóban, régi ismerős neszeket libbentett felém a hársfasor: juhok apróztak át a városon. Egy sereg juh, két csacsi, két csobán s három hatalmas farkashajtó szaporázott a szállni lusta, harmat-lucskos hajnali porban, a kopott macskaköveken. – Meneteltek, mentek némán, ma született gyönge bárány szundított az elöl menő, öregedő csobán karján. – A seregből olykor-olykor ki-kibőgött szomorán az anyajuh. Valahonnan nagy messziről jöhettek, mert alig-alig vonszolódtak; a kutyák is bágyatagon cammogtak, s a lámpapóznák tövét meg sem szimatolták. Csak a körmök kopogása, a bocskorok csusszanása adta tudtul szánni való, gyámoltalan vonulásuk. Néztem őket, s kicsit újra otthon voltam a falumban, honnan egyszer egy ilyen szép hajnaltájon csöndesen kivándoroltam. Néztem őket, míg az utcafordulónál tovatűntek. – Aztán csak a gyapjú szaga tétovázott a hársak közt, s aprózásuk apró zaja hallatszott még, s el-elhalón az anyajuh bégetése. És azóta tudom, látom: a vénülő csobán karján az a gyönge, alvó bárány, az volt az én ifjúságom. 1957