Asztalos István balladája

A csillagok, mint a harmat a hajnali ég öléből, úgy hulltak ki mindig vidám, lecsukódott kék szeméből. Harmattá lett, csillaggá lett, temetőben sírhalom lett. Átfutott a halálkapun könnyedén, akár egy gyermek, mint aki tán nem is sejti, mennyire fáj, mikor elmegy. Könyvekké vált, hangszalaggá, – örök-párnát, anyaföldet temettünk a feje alá. Kettétörött kacagását gyászolják a fehér lapok. – Balladásra feketedtek a jelzők, a hasonlatok. „Kék volt az ég, mint a bánat.” Sírt a nap is lemenőben, mikor búcsút vettünk tőle a lombtalan temetőben. 1960