Arany János kalapja

Valami nagy megilletődöttség szokott erőt venni rajtam, valahányszor ott járok a szalontai Arany János-múzeumban. Már maga a Csonkatorony iránt való tiszteletem akkora, hogy jó félnapi izgalomnak elég nekem. S ilyen tiszteletlenségre hogy adhattam mégis fejem, ma sem tudom… Megírom, de az az öreg múzeum-őr azért meg ne haragudjon. Böngészgettem a megsárgult emlékek közt áhitattal. De sokszor pirított reám már eddig is az a nehány üveggel borított asztal. De most… (talán mert csak magam voltam) minden elfogódottságtól egészen megszabadultam. Úgy járkáltam, mint valami, engedtessék e szó: rokon. S derültem a bécsiesen fogalmazott finom báli meghívókon. Vajon ment-e el a bálba, s ha elment, hát akadt-e, kit táncoltasson, ékkövekkel cicomázva ment-e véle a jó tekintetes asszony? S hogy érezhette ott magát a sok fényes udvaronc közt, ő, aki még valamikor cédulát írt Csegi Mihály hátulsó jobb lábra kesely, fekete mén-csikajáról? Ott az írás a többi közt, megfakult már – negyvenhétből datálódik. Olyan gonddal s szép magyarul írta azt is, mint a Toldit. Erről az jutott eszembe, be megtisztulna a líra: egyik-másik kollégám ha versek helyett marhacédulákat írna. Tudom, nem volt illedelmes e gondolat s helyhez méltó. De, amint már említettem, lehullt rólam akkor minden illem-béklyó. Szinte ugráltam a lépcsőn, önmagammal kötekedve. Nőttön-nőtt a kedvem s véle bátorságom emeletről emeletre. S hogy fölértem legfölülre, hol a bútorai élnek, alig tudtam ellenállni egy kísértő párnás széknek. S ott a fogas, s a fogason a kalapja! Molyrágta és por porosul karimáján. Ekkor biztatni kezdett az ördög: Mi lenne, ha fölpróbálnám? Föl kellene próbálni… föl! „Tárgyakhoz nyúlni!”, de hátha… Én istenem, de jó lenne, ha ez a kalap találna. Fölpróbáltam. Nyakamig ért. Nagy volt, szörnyen nagy és örök. Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: No de sebaj, belenövök. 1955